Segélyezettből támogató

Bármennyire furának tűnik is, szoknunk kell a gondolatot: május elseje után már mi is a világ leggazdagabb feléhez tartozunk, így megnőttek a kötelességeink is szerencsétlenebb sorsú embertársaink iránt. Van elég bajunk nekünk is – mondhatja erre bárki, de a kérdés ennél jóval bonyolultabb. Igaz ugyan, hogy (sajnálatos módon) itthon is emberek százezrei (ha nem milliói) élnek a létminimum küszöbén, tízezerszámra rúg a magyar hajléktalanok száma, és akkor még nem szóltunk az egyéb problémákról, de az is kétségtelen, hogy bőven akadnak nálunk sokkal rosszabb gazdasági-szociális helyzetben lévő országok is. Legyen ez az ő problémájuk – mondják sokan nyeglén, de ez az állítás nem csak az emberiesség okán szorul korrekcióra.
A huszonegyedik században minden mindennel összefügg. Megjelenik egy vírus egy eldugott kínai tartományban (gondoljunk csak a nemrégiben lezajlott SARS-őrületre), s pár hét múlva meghaltak emberek Kanadában. Aztán csődbe mentek légitársaságok, összeomlott a turizmus, még a Ferihegyre érkezőknek is űrlapot kellett kitölteniük, és orvosok vizsgálták meg őket, ha eltüsszentették magukat a zöld folyósón. Hasonló a helyzet a fegyveres konfliktusok esetében is: ma megnézzük a harcot a híradóban, holnap már ott állnak a határon a menekültek. A környezetvédelmi katasztrófákról ne is beszéljünk, a „lavór alján” fekvő Magyarországnak van némi tapasztalata a folyókban érkező nehézfémekről, de beszélhetünk akár az ukrán erdők letarolása következtében kialakult tiszai áradásról is.
A nemzetközi segélyezésben tapasztalt országok már tudják, hogy a részvétel nemcsak humanitárius kötelesség, hanem jól felfogott önérdek is. Ezt a tapasztalatot akarta velünk megosztani Kanada, amikor hazánkba küldte a Kanadai Nemzetközi Fejlesztési Hivatal (NEFE) volt elnökét, Huguette Labelle asszonyt, akivel a nagykövetség szervezte sajtóreggelin volt alkalmam elbeszélgetni a kérdésről. Az ottawai egyetem prorektora egy olyan szervezetet mutatott be, amely 1968 óta segít megoldani a világ nagy problémáit. Feladatuk az ország kormánya által a nemzetközi fejlesztések céljára elkülönített források elosztása – ez az összeg jelenleg a kanadai költségvetés 0,3 százaléka. Az ENSZ ennél többet, 0,7 százalékot javasol a kormányoknak, ám mindenütt kevés a pénz, a fejlett országok átlag 0,4 százalékot költenek erre (Dánia a pozitív példa, itt a költségvetés több mint egy százaléka megy nemzetközi segélyezésre). Hazánknak az uniós vállalásaink értelmében 0,39 százalékot kellene költeni, de az új tagok jelenleg ennek töredékét, átlag 0,074 százalékot tudnak előteremteni.
A kanadai NEFE maximum öt évre vállalhat elkötelezettséget, az ezért felelős miniszter húszmillió dollár értékig fogadhat el programokat. Náluk prioritást élvez az éhínség és a betegségek elleni harc, valamint a katasztrófák utáni nemzetközi humanitárius segély, de legalább ennyire fontosnak tartják a két- vagy többoldalú fejlesztési együttműködési programokat és a képzést is. A kiemelt országokkal külön programok foglalkoznak (és esetenként irodát is nyitnak ott), míg a kisebb támogatásokat az ország nagykövetségei bonyolítják le, és esetenként ők is választják ki a támogatandókat.
A most formálódó magyar stratégiában – a kanadaiak szerint – elsősorban a létező erősségekre és kapcsolatokra kell építeni. A partnerországok számának korlátozásával nem aprózódik el az erő, hatékonyabb lehet a munka, és jól fel lehet használni a rendszerváltozást követő átmenet éveiben szerzett tapasztalatokat azon országok esetében, ahol még csak most kezdődik az áttérés a demokráciára és a piacgazdaságra. A nemzetközi segélyezésben kulcskérdés a társadalmi támogatottság: a magyaroknak meg kell érteniük, hogy nekik is jó, ha immár donorként jelenünk meg a világban. A nemzetközi kapcsolatok által növekszik az ország elismertsége, és később konkrét kereskedelmi-kormányzati hasznot is jelenthet az, ha a baj idején mi is ott voltunk segíteni (például jó minőségű termékeinkkel). Nem utolsó szempont az sem, hogy támogatásunkkal biztonságosabb, élhetőbb lesz a világ – elismerem, hogy nagyon jelszóízű a mondat, de arról nem a nemzetközi (segély)szervezetek tehetnek, hogy a nagypolitika e szlogen alatt próbálja gazdasági-politikai érdekeit teljesíteni. A tapasztalat azt mutatja, a nemzetközi fejlesztésben való aktív részvétel lehetőséget teremt fontos nemzetközi fejlesztési döntések befolyásolására is – ez például az iraki újjáépítésben való részvétel esetében dollármilliárdokat hozhatott volna, a verespataki bányaberuházás megakadályozása esetén pedig segíthet megelőzni a minket fenyegető katasztrófát.
A mainál sokkal nagyobb szerepet kell adni a civil szervezeteknek, az oktatási intézményeknek és a magánszektornak is – a legrosszabb stratégia, ami történt nemrégiben a Törökországnak ígért gázálarcok ügyében, amikor három minisztérium dobálta hónapokig egymásnak a feladatot, miközben egy profi civil szervezet egy hét alatt eljuttatta volna az adományt a címzetthez. Az sem hatékony, ha az erre szánt pénzt beleöntjük egy nagy nemzetközi szervezet (mondjuk a Vöröskereszt) kalapjába, mert akkor például az ajándék pokrócról-gyógyszerről soha nem derül ki, hogy az magyar adomány. Ideális esetben széles társadalmi konszenzussal kellene kiválasztani a segélyezni kívánt térséget és minél több civilt bevonni a végrehajtásba.
A nemzetközi tapasztalat szerint az ilyen programok támogatói leginkább a fiatalok köréből kerülnek ki. Az önkénteseknek komoly lehetőség lehet ily módon megismerni a világot – aki végigdolgozott néhány hetet-hónapot egy humanitárius katasztrófa helyszínén, az minden bizonnyal otthon is más szemmel látja majd a világot.
Utolsónak hagytam, de nem utolsó szempont a morális kötelesség sem. Jelenleg a világon körülbelül 1,2 milliárd ember él teljes szegénységben, azaz naponta kevesebb mint egy dollárból. Azt is tudni kell, hogy a szegénység a legfőbb oka a konfliktusoknak, a járványos betegségeknek, az emberi jogok megsértésének, a környezeti ártalmaknak és a migrációnak. A gyermekek a legveszélyeztetettebbek: naponta harmincezer gyerek hal meg alultápláltság miatt vagy oltással megelőzhető betegségektől. Az UNICEF szerint százmillióra tehető az utcagyerekek száma, a csecsemőhalandóság a fejletlen országokban tízszer nagyobb, mint másutt. Veszélyeztetettek a nők is: kétszer annyi analfabéta (több mint félmilliárd) van köztük, mint a férfiak között, és a Szaharától délre fekvő afrikai országokban minden századik nő meghal a szüléssel kapcsolatos betegségben.
Mit lehet tenni és van-e értelme a segélyeknek, vagy mindent ellopnak a segélyezettek korrupt vezetői? Az előző években – a nemzetközi programoknak is köszönhetően – átlagosan húsz évvel nőtt az emberek élettartama, és kétszer annyi újszülött éri meg az első születésnapját. 1970 óta az írni-olvasni tudó felnőttek aránya 63 százalékról 80 százalékra növekedett, a himlő már nem terjed a világban, és a gyermekek háromnegyede megkapja a szükséges védőoltásokat. Persze van még feladat is, hiszen a már említett éhínség mellett egyetemessé kellene tenni az általános iskolai oktatást, le kell küzdeni az afrikai országokat leginkább sújtó HIV vírus terjedését, és mindenekelőtt át kell állítani a világot a fenntartható fejlődés pályájára. A világ népessége 2011-re elérheti a hétmilliárdot, a növekedés majdnem kilencvenkilenc százaléka a fejlődő országokban jön létre. Ők könnyen a holnap menekültjei lehetnek, akik nálunk kopogtatnak majd, ha nem sikerül otthon tartani őket.