Szent-Györgyi Albertről is lemond a filmarchívum

Lapunk június 17-i számában Mit őriz meg a filmarchívum? című cikkünkben számoltunk be arról, hogy a Magyar Nemzeti Filmarchívum ellenőrzés és archiválás nélkül selejtez le, illetve nem vesz át filmeket, dacára annak, hogy szervezeti és működési szabályzata is „a kezdetektől napjainkig a teljességre való törekvésre” kötelezi a magyar filmek gyűjtésében. Az intézmény igazgatója, Gyürey Vera lapunk június 25-i számában közölt reagálásában többek között azt kifogásolta, hogy a cikk „egyetlen filmcímet sem nevez meg”. Íme tehát: hat film, amelyet hiába kerestünk a filmarchívumban – holott mind bizonyítottan ma is létező alkotás, amelyek a Gyürey Vera vezette intézménynek valamiért nem kellettek.
Bliccelők, Rejtett hibák, Súlyos példa – ezek az alkotások az ötvenes évek közepe és a hatvanas évek eleje között készültek a közlekedési tárca megrendelésére. A minijátékfilmek oktató-nevelő célzattal a közlekedés szabályaira voltak hivatottak felhívni a közönség figyelmét, olyan szereplőkkel, mint Bulla Elma, Kiss Ferenc, Kállai Ferenc, Garas Dezső vagy Gobbi Hilda. A filmek egy része a Magyar Nemzeti Filmarchívum elődje, a Magyar Filmtudományi Intézet és Filmarchívum által 1979-ben kiadott, az 1945 és 1960 közötti időszakot felölelő filmográfiában is szerepel, és létezésüket mi sem bizonyítja jobban, minthogy nemrégiben vetítette őket a Filmmúzeum nevű televíziós csatorna. Az említett alkotásokat azonban hiába kerestük a filmarchívumban – ott ugyanis azt a tájékoztatást kaptuk, hogy ezek a filmek nem szerepelnek az intézmény állományában.
Hasonló tapasztalatokkal lettünk „gazdagabbak” akkor is, amikor A paprika feldolgozása, A paprika termelése, valamint A paprika minősítése és értékesítése című, 1936-ban forgatott mozgóképeket kerestük a filmarchívumban. (Az utóbbi alkotásban egyébként a Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert is szerepel, amint szegedi laboratóriumában éppen felfedezi a C-vitamint!) Ezen filmek létezése egyébként szintén dokumentált – szerepelnek ugyanis a Magyar Filmográfia 1993-ban megjelent, az 1933 és 1938 között készült filmeket tartalmazó kötetében. Tehát a filmográfiát megjelentető Magyar Nemzeti Filmarchívum tizenegy évvel ezelőtt még tudott az alkotások létezéséről. Azon alkotásokéról, amelyeket most szintén „nem találnak” az archívum munkatársai.
A paprikáról – és Szent-Györgyi Albertről – szóló filmek nyomát kutatva megkerestük a Magyar Mezőgazdasági Múzeumot is, ahol azt a tájékoztatást kaptuk, hogy az intézmény a Filmmúzeum csatornával kötött megállapodást a birtokában lévő celluloidtekercsek átjátszásáról. Az általunk felkutatni vágyott közlekedési, valamint paprika tárgyú alkotások tehát a Filmmúzeumhoz kerülnek. A különféle múzeumok és minisztériumok birtokában lévő filmek gyűjtése a televíziós csatorna részéről igen dicséretes dolog, azonban több kínos kérdést is felvet a Magyar Nemzeti Filmarchívum működésének hatékonyságával kapcsolatban. A filmarchívumot ugyanis a 60/1998-as, a sajtótermékek köteles példányainak szolgáltatásáról és hasznosításáról szóló kormányrendelet is kötelezi arra, hogy gyűjtse és megőrizze a Magyarországon előállított, valamint a külföldön készített, azonban hazánkban is kiadott vagy forgalomba hozott filmeket, video- és elektronikus dokumentumokat. A jelek szerint tehát az a különös helyzet állt elő, hogy egy kereskedelmi csatorna eredményesebben látja el a feladatkört, amire a Magyar Nemzeti Filmarchívumot kormányrendelet is kötelezi. Ugyanis, ha a Filmmúzeum képes volt megállapodni a speciális gyűjteménnyel a birtokában lévő, celluloidon rögzített alkotások átjátszásáról, akkor ezt miért nem tette meg korábban az erre kötelezett állami intézmény? Továbbá, ha ezekből a filmekből napjainkig fennmaradt „nézhető” kópia – amelyet mi sem bizonyít jobban, mint hogy nemrégiben a televízióban vetítették azokat –, akkor a filmarchívum miért nem tartotta szükségesnek beszerezni ezen alkotásokat, még ha másolatban, vagy akár – a megőrizhetőséget és a tárolást jelentősen megkönnyítő – digitális változatban is?
Mint lapunk is beszámolt róla, Gyürey Vera, a filmarchívum igazgatója az intézmény archiválási gyakorlatával kapcsolatban korábban többek között úgy nyilatkozott, hogy „az úgynevezett rendelt (tehát minisztériumi felkérésre készült – H. N.) filmek nem tartoznak az archívum gyűjtőkörébe”, valamint „a celluloid mint hordozó önmagában nem indokolja minden filmtípus esetében a megőrzés szükségességét”. Ezeket a kijelentéseket érdemes összevetni a Magyar Nemzeti Filmarchívum szervezeti és működési szabályzatával is, amely úgy rendelkezik, hogy az archívum „a sajtótermékek köteles példányainak szolgáltatásáról szóló 60/1998. (III. 27.) kormányrendelet alapján gyűjti és archiválja a videodokumentumokat” – amelynek vonatkozó passzusát már fentebb idéztük –, valamint hogy „a filmtár gyűjtőköre: a nemzeti filmállomány esetében a kezdetektől a teljességre való törekvés”.
Mindez magyarán azt jelenti, hogy a kormányrendelet, valamint saját működési szabályzata alapján is a Magyar Nemzeti Filmarchívum birtokába kellett volna kerülnie a hat filmalkotásnak. Azon alkotásoknak, amelyek közül a közlekedéssel kapcsolatos filmek semmiképp sem tekinthetők „elveszettnek” – lévén, hogy ez esetben aligha vetíthette volna azokat a közelmúltban több alkalommal is a Filmmúzeum. Netán mégis arról volna szó, hogy a Magyar Nemzeti Filmarchívum Gyürey Vera igazgatónő állításával ellentétben nem látja el kellő hatékonysággal a feladatát – azaz törvényes kötelességét?
Az intézmény egyébként évek óta folytatja a Lúdas Matyi című film „kiszínezését”, igen dicséretes módon. A kérdés csupán annyi: nem ellentmondásos-e kissé, hogy a Magyar Nemzeti Filmarchívum egyrészt milliókért újít fel egy filmet, miközben kidob vagy megőrzésre méltatlannak ítél egyetlen példányos magyar filmdokumentumokat?
Mellesleg Gyürey Vera az általa vezetett intézmény működésével kapcsolatos kifogásokat nemrégiben azzal hárította el, hogy a „selejtezés” – amely egyébként a teljességre való törekvéssel eleve nem állhat összhangban – „szigorúan szakmai szempontok szerint történik”.
Amennyiben így van, akkor az meglehetősen rossz képet fest a szakmáról, valamint azokról, akik e „szempontokat” megállapítják, illetve gyakorolják. Ugyanis miféle „szakmai szempontok” indokolják, hogy a magyar filmörökség összegyűjtésére és megőrzésére hivatott intézmény lemondjon Gobbi Hildáról, Kállai Ferencről, Garas Dezsőről – és nem utolsósorban Szent-Györgyi Albertről?