Távoli detonáció

Óriási robbanás rázta meg csütörtökön Észak-Koreát. Lehet, hogy nukleáris kísérlet történt, lehet, hogy „csak” egy rakétaüzem vagy egy lőszerraktár repült a levegőbe, magával ragadva a szomszédos településeket, de az is lehet, hogy gigászi erdőtűz pusztított. Vagy talán a népköztársaság megalapításának ’56. szeptember 9-i évfordulóján részesült abban a kegyelemben néhány száz vagy néhány ezer észak-koreai, hogy a lassú és kínos éhhalál helyett gyorsan pusztuljon el? Ki tudja? Akármi legyen is az igazság, úgysem tudhatjuk meg egyelőre – a titokzatos eseményről csak ennyit állapíthatunk meg teljes bizonyossággal. Na meg azt, hogy mennyire kiszolgáltatottjai vagyunk az információk birtokosainak, akik így kényük-kedvük szerint befolyásolhatják a világról alkotott képünket.

Mert nehogy azt higgyük, a tízcentis földi objektumokat is észlelni tudó műholdkamerák elől rejtve maradhat egy ilyen volumenű esemény az amerikai hírszerzés szeme elől. Amely ugyan nehézkesen bajlódik a láthatatlan terroristákkal szemben, de a hagyományos fenyegetés terén nagyon jól tudja, mit lát a felvételeken. Korunk utolsó sztálinista rezsimjét George W. Bush elnök a „gonosz tengelyéhez” sorolta, Washingtonban mégis nagyon megválogatják, hogy mit osztanak meg a világ közvéleményével Észak-Koreáról. Eszerint fenyegetést képvisel ugyan ez az elszigetelt ország, de ezt a tényt mintha nem akarnák úgy ránk tukmálni és olyan „megdönthetetlen bizonyítékokkal” alátámasztani, mint Irak vagy újabban Irán esetében. Phenjan uránt dúsít, munkanélküli orosz tudósokat foglalkoztat, rakétákat lődözget és ad el, tárgyalásokat hagy félbe, gázkamrákba küldi az ellenzéket, négymillió lakosát éhezteti halálra – látszólag sok hírt kapunk a rezsim húzásairól, de érdekes módon csak nem áll össze a teljes kép. Mintha az átadott kockák úgy lennének megválogatva, hogy nehogy véletlenül egymáshoz illeszkedjenek. Amikor pedig felmerül a kérdés, hogy az Egyesült Államok – bejelentett doktrínájának megfelelően – kész-e fegyveres erővel, preventív módon véget vetni a bizonytalanságnak, a válasz rögvest határozott nem.

Ez a nem szüli a kérdések hadát. Miért ment háborúba Amerika Irak ellen, ha annak tömegpusztító fegyvereit máig sem lelték meg a sivatag homokjában? Miért áldozta erre a feladatra máris ezer fiatal katonája életét? Miért fontos a demokráciacsinálás Irakban, és miért nem az Észak-Koreában, ahol a megboldogult Kim Ir Szen elvtárs emberirtásból olyan profi művet alkotott, amelyhez képest Szaddám Huszein tisztogatásai amatőr fércmunkáknak tűnnek? Bár Észak-Korea földjéből nem bugyog a fekete arany, szomszédságában nincs Izrael nevű állam, s a Jalu folyó völgyében – a kínai határnál – sem sátorozik (legalábbis a hírek szerint) az al-Kaida, a kérdésekre adható válaszokból levonható következtetések az igazán megrendítők. Az érdekek érvényesítése mindig az amerikai külpolitika vezérelve volt. Korábban – például a hidegháború idején – alapkövetelményként kezelték a globális biztonságot, akár status quo árán is. A Fehér Házban 2001. szeptember 11. óta munkálkodó különleges, rövid távú érdekek miatt azonban mintha háttérbe szorulnának azok a feladatok, amelyeket a nagyhatalmisággal járó felelősség diktál. Észak-Korea büntetlenül kotyvaszthat tovább boszorkánykonyhájában.