Új hívó szó: világterrorizmus

Bár 2001. szeptember 11-én bizonyosan tudni lehetett, hogy új időszámítás kezdődik a nemzetközi kapcsolatokban, akkor és ott nem volt világos, milyen irányba mozdul el az amerikai diplomácia. Különböző forrásokból ma már egyértelmű, hogy Colin Powell külügyminiszter és a „galambok” óvták az elnököt a megtorlás globális kiterjesztésétől. Az elmúlt négy esztendőben az Egyesült Államok külpolitikájának mégis az a legkézzelfoghatóbb sajátossága, hogy a jogos önvédelemtől a szakadatlan katonai megmérettetésig vezető úton mindent egyneműnek tekint. Miután az ellenség láthatatlan, a harc jellegénél fogva globális, és amennyiben elfogadjuk, hogy a világterrorizmus összehangoltan folyik, nem marad más, mint mindenütt egységesen fellépni az egyes gócok, sejtek ellen.
Csakhogy ez az érvelés több tekintetben is hibásnak tűnik. Mind ez idáig nem világos, hogy egyáltalán mit takar az al-Kaida elnevezés, más szóval kik is voltaképpen a rejtélyes terroristák? Ha a napi sajtóból ömlő információtengeren túlmutató részleteket kutatunk, előbb-utóbb arra a következtetésre juthatunk, hogy ami igazán fontos ebben az ügyben, azt a titkosszolgálatok gondosan felügyelik, és minden rendelkezésükre álló eszközzel megakadályozzák a kiszivárogtatást. Így aztán nem túlzás azt állítani, hogy al-Kaida-ügyben jórészt arról értesülünk, amit gondosan és következetesen meglebegtetnek, jól működő szűrőkön a közvélemény tudomására hoznak. Cenzúra lenne ez? Még annál is több: korsajátosság, amely végső soron azt célozza, hogy a virtuális valóság milliók fejében változzon hitté, szereppé, vállalt kötelezettséggé. Ember legyen a talpán, aki a hihetetlen mértékű és gyakorlatilag feldolgozhatatlan információözönből valóban helytálló következtetésekre jut.
Mindez azért fontos, mert ha megvizsgáljuk a terrorizmus szó jelentésváltozatainak alakulását, nyilvánvaló, hogy szeptember 11-e óta a virtuális valóság felülkerekedett a világban. Azelőtt mindenki számára kézzelfogható tapasztalatot jelentett, hogy kik is valójában a terroristák. Egyrészt a klasszikus nemzeti felszabadító mozgalmak fegyvereseit (ETA, IRA, PFSZ), másrészt az úgynevezett ideológiai terrorizmus (Vörös Brigádok, RAF) képviselőit illették ezzel az elnevezéssel. Arról, hogy voltaképpen ki is tekinthető annak, persze mindig is heves viták folytak, de az utóbbi évtizedekben mégis kialakult egy általános kép, amely legfőképpen a parttalan fegyveres ellenállással, a civil áldozatok viszonylagosan nagy számával, a kikényszerített erőszakkal és a szimbólumértékű merényletekkel mérte a terrorizmus lényegét. 2001. szeptember 11. óta a terrorizmus fogalmát felváltotta a világterrorizmus elnevezés. Mindenekelőtt kialakították azt a képzetet, miszerint a világ terroristái erős kötelékkel kapcsolódnak egymáshoz, valójában egyazon felforgató szándék országonkénti leágazásai. Különösen érvényes ez a mozlim világra, ahol a közös hit, esetenként a közös nyelv és a heves Amerika- és Izrael-ellenesség kovácsolná ki az egymásra utaltságot. Másrészt változást jelent a hagyományos terrorizmusképhez az a tény, hogy a jelenlegi amerikai külpolitika irányítói civilizációs összecsapások terepének tekintik a földgolyót. Ebből az álláspontból egyenesen következik az egyes államok világterrorizmus elleni fellépésének szükségessége, a fő prioritás, amelyet Washington minden lehetséges fórumon hangoztat.
Csakhogy az államok közötti együttműködésnek megvannak a maga korlátai. A szeptemberi merényletsorozat utáni napokban egymás után szólaltak meg a terrorizmus által sújtott országok vezetői, többek között az izraeli, a spanyol és az északír kormány első embere. Feltűnő volt, hogy mindhárman a világterrorizmus gondolata feltétlen hívének szegődtek: Ariel Saron a palesztin szervezetek, José María Aznar az ETA, David Trimble az IRA elleni fellépést sürgette. Más szóval megragadták a lehetőséget, hogy rendet tegyenek a saját házuk táján, abból az erkölcsi kiindulópontból, hogy ami a World Trade Centerrel történt, arra az „ő terroristáik” is képesek. Mindhárman azt állították – vagy legalábbis sejtetni engedték –, hogy az ő harcuk nemcsak rokon az amerikai helyzettel, de annak valamifajta leágazása, amit elsősorban az érintett terroristák együttműködése bizonyít. Ugyanakkor köztudott tény, hogy a földrajzi és politikai értelemben széttagolt fegyveres ellenálló csoportok kapcsolattartása meglehetősen nehézkesen alakult az előző évtizedekben. Bár a világsajtó mindig nagy előszeretettel tudósított terrorista-csúcstalálkozókról, titkos egyeztetésekről, az együttműködés valójában kimerült a fegyverügyletekben és az esetenkénti közös gyakorlatozásban. Más lapra tartozik, hogy az utóbbi három évben az érintett államok számára nyilvánvalóvá vált, az említett csoportok elleni hatékony fellépés – amely meglehetősen akadozott szeptember 11. előtt – új erőre kaphat a szeptemberi borzalmak miatti közfelháborodás nyomán. Jó példa erre, hogy a kezdetben az ETA-nak tulajdonított madridi merénylet huszonnégy óra leforgása alatt kis híján eltörölte a színről a baszk fegyveres szervezetet, márpedig ezt az erkölcsi megbélyegzést három évtized alatt sem érték el a spanyol kormányok. A helyzet fintora, hogy Aznar nemhogy nem tudott tőkét kovácsolni a pillanatnyi helyzetből, de választási vereségéhez is döntően hozzájárult a világterrorizmus melletti kiállása, amely a spanyol választók számára az iraki katonai misszióban öltött testet.
Ha létezne és valóban hatékonyan működne a világterrorizmus, akkor a beszlani tragédia soha nem következett volna be. Ennek az akciónak ugyanis semmilyen politikai motivációja nincs, ma nem tudni olyan katonai vezetésről, amely áldását adta volna egy efféle, előre látható fiaskóra. Ha mindeddig voltak is hívei a csecsen függetlenségnek, a gyermekek tömeges lemészárlása alighanem őket is elgondolkodtatta. Éppen ezért az a legvalószínűbb, hogy a beszlani mészárlás valamifajta szakadár akció, politikai cél nélküli erőfitogtatás, tökéletesen értelmetlen cselekedet. A történtek azonban sokkal inkább a csecsen ellenállás radikalizálódására, esetleg Aszlan Maszhadov háttérbe szorulására engednek következtetni, mintsem valamifajta terrorista világkormány létére. Az a tény, hogy az elkövetők között állítólag arabokat is azonosítottak, azt bizonyítja, hogy a dzsihád nemzetközivé válásával az iszlám világban szép számmal vannak olyanok, akik bárhol, bárki ellen képesek harcolni. Ezt azonban dőreség lenne összekeverni a politikailag motivált világterrorizmus fogalommal, mint ahogyan azt sem lehet állítani, hogy a történtek nyomán minden mozlim potenciális gyilkos. Mindkét állítás elhangzik elégszer, gyakran egészen tetszetős körítésben is. A baj csak az, hogy a nyugati megítélés sem következetes. Nem is olyan régen még amerikai gépek köröztek Tripoli felett, hogy megtörjék Moamer el-Kadhafi hatalmát. Szeptember 11. után aztán a líbiai elnök kijelentette, hogy a terrorizmus felszámolására törekszik, és ezzel – washingtoni és londoni szempontból – már nem jelent fenyegetést.
Ilyen megfontolásból az látszik követendőnek, ha a világterrorizmus fogalmának annyi jelentőséget tulajdonítunk, amennyit a korszellem megkövetel. Tekintsük annak, aminek szánták: egyfajta hívó szónak, amely a globalizált világban a döntéshozók és a tömegek közötti kapcsolattartásra szolgál, és amelynek éppen relatív volta akadályozza meg a gondolkodó embereket, hogy lépten-nyomon használják egymástól gyakran független jelenségek leírására.