Budán vált ismertté a forradalom utolsó napjaiban a Vár katonai parancsnokaként. Hogyan lett egy Ferenc-rendi szerzetesből, egy „csuhásból” szabadságharcos? A katolikus papokat általában nem fegyveres harcra oktatták.
– Ez nem könnyen érthető a családi háttér és hadapród-iskolai múltam nélkül. Az édesanyám édesapja, Ketskés Elek „somogyi bicskás” volt, akit már az első kommün idején elfogtak, mert mint ékes hangú fiatal kántor a vörös zászló alatt rázendített a Himnuszra. Az ő jelleme meghatározó lett egész életünkre. Tizenhárom gyerekéből az első az édesanyám volt, akinek nyolc gyermeke közül én vagyok a harmadik. „Közösségi emberként” láttuk meg a napvilágot, s már az anyaméhen belül hallhattuk a gyerekricsajt. Egy nagy családban az ember mindjárt úgy szocializálódik, hogy nem magáért él. A mi családunk tagjai nem is nagyon tudtak egyes számban beszélni.
– Miért lett pap, és később, egy nagyszerű történelmi pillanatban miért érezte úgy, hogy ki kell állnia a nemzet sorsáért?
– Ennek is története van. Székesfehérváron születtem 1929-ben. Ebbe a koronázó és országgyűlésező városba érkezett 1906-ban egy utazótáskával és esernyővel a szociális apostol, Prohászka Ottokár püspök. A germán és morva származású főpapnak evangéliumra hangolt humánuma, hite és a magyarság iránti elkötelezettsége életszemléletet alakító tényezővé vált Ketskés kántor családjában is. Anyai nagyszüleim telefonkagylójában – mondják – gyakran szólalt meg tótosan szelíd hangja, amikor „Margit asszonyt” valamilyen újabb jótékonysági akció lebonyolítására kérte. Egy alkalommal budapesti egyetemisták hívták, hogy keresztény mozgalmuk élére álljon mint országos hírű személyiség. Ő így válaszolt: „Uraim, én csak fehérvári püspök vagyok. Ha azt akarják, hogy terveik megvalósuljanak, menjenek el Ketskés Elekhez: ő majd megcsinálja.” Nos, Prohászka szellemisége, családunkhoz való közelsége nagyban hozzájárult, hogy végül pap lettem. 1941-ben tífuszban meghalt édesanyám. Apám nyolc gyerekkel hirtelen egyedül maradt. Én tizenhárom évesen kerültem a Városmajor utcai Mayer Ferenc árvaházba. Akkortájt inkább katona szerettem volna lenni.
– Miért?
– Ez is összefüggött a neveltetésemmel. Nekünk a honvédelem a keresztény Magyarország megvédését, Trianon pedig szinte elviselhetetlen traumát jelentett. Hazafiság és hit bennem harmóniában élt. Amikor azt mondták, hogy a Vazul százötven százalékos magyar, én mindig ezt válaszoltam: azért a hitemért is adjatok legalább öt százalékot! Az árvaházból 1943 őszén a pécsi Zrínyi Miklós Hadapródiskolába kerültem. Vézna kölyökként ugyan kevés eséllyel pályáztam, azonban alcsúti nevelőanyám kérlelésére, az ottani kastély birtokosa, József főherceg protekciójával már biztos befutóként hadapród lettem. Szabályos tisztjelöltképzésben részesültem. Ám a vitézi álmok hamar szertefoszlottak. Tizenhat évesen a Rajna mellett hadifogságba estem. Hazatérve a kifosztott és megalázott ország viszontlátása kegyetlen élmény volt számomra.
– Gondolom, ekkor választotta a papi hivatást.
– Nem egészen. Előbb leérettségiztem a várbeli Toldy Ferenc Gimnáziumban. 1948-ban, az egyházak üldöztetése idején számomra is fontos volt a hit védelme. Így kerültem Assisi Szent Ferenc vonzásába. A Kapisztrán Rendtartomány szécsényi noviciátusában, a gyöngyösi és az esztergomi teológián gyorsan teltek az évek. A korábban óhajtott nagycsalád-álmokat az örökfogadalommal magam mögött hagytam. 1953 augusztusában pappá szenteltek, és prefektus-nevelőként esztergomi fiúgimnáziumunk internátusában kezdtem meg szolgálatomat.
– Innen csöppent bele az 1956-os harcok közepébe?
– Innen ragadott el a forradalom szele ötvenhat októberében. Huszonharmadikán este éppen a papi társalgóban beszélgettünk, amikor valaki bekiáltotta, hogy forradalom van Pesten. Návay Kapisztrán házfőnök végigjáratta rajtunk aggódó tekintetét, majd hirtelen rám mutatott: „Vazul, magának pedig megparancsolom, hogy meg ne merjen moccanni!” Erre így válaszoltam: „Házfőnök atya, én nem szóltam egy szót sem.” Lelkes ifjú levita hírében álltam. Ismerhetett. Abban a pillanatban tudtam, hogy egy időre elhagyom Esztergomot. Az osztályom érettségi előtt állt. Még az éjszaka leple alatt a szobámba hívtam a négy őrsvezetőt, s azt mondtam: „Gyerekek, teljes titoktartás mellett közlöm veletek, hogy holnap már nem leszek itt.” Prefektus társamnál meggyóntam. Kértem, vigyázzon a gyerekeimre, és tudassa elöljáróimmal: nem szökni kívánok, hanem a szabadságharcba bekapcsolódni. Egész éjjel pakoltam, rendet hagytam magam után, mint aki halni készül. Mikor a reggeli csengő megszólalt, egy táskával, benne a breviáriumommal és a habitusommal, szerzetesi ruhámmal sietve elhagytam a kollégiumot. A kapus testvér még utánam kiáltott: „Hová megy, Vazul atya?” „Mindjárt visszajövök!” – válaszoltam. A mindjártból aztán negyven esztendő lett.
– Hogyan kapcsolódott be a forradalomba?
– Engedetlen „szökésem” után a Forradalmi Diákbizottság lapjához kerültem – egy plakát hirdetése alapján. A bölcsészkaron a diákvezér, Pozsár István irodája előtt fegyveres őr állta el utamat, mondván, hogy fontos tárgyalás van odabent. Félretoltam az őrt, és belöktem az ajtót. Bent ketten lázasan vitáztak. Megszakítva őket csak ennyit mondtam: „Végvári Vazul a nevem, egykori hadapród, most mint ferences pap szeretnék bekapcsolódni a mozgalmatokba.” „Mi marxisták vagyunk.” „Ki kérdezte ezt? – vágtam rá. – Most nem ez a kérdés. Adjatok beosztást! Majd utána a szabad parlamentben eldöntjük, hogy mi legyen itt.” Így lettem az Egyetemi Ifjúság szerkesztőségének munkatársa. Mindjárt meg is bíztak, hozzak riportot az éppen kiszabadult Mindszenty bíborosról, és mint egykori hadapródiskolás, tudósítsak a Kilián-laktanyából Maléterről is.
– Ezzel kezdődött tehát Vazul atya forradalmi működése?
– Igen, el is készítettem mind a két riportot.
– A ferencesek mit szóltak ténykedéseihez?
– Tisztában voltam azzal, hogy a rendi szabályok és elöljárói tiltás ellenére veszek részt a forradalomban, megszegve az engedelmesség fogadalmát. Ha az így távozó nem tér vissza huszonnégy órán belül, a kánonjog automatikusan felfüggeszti minden papi szolgálata alól. Ez meg is történt. Amikor november 4-én hajnalban a rádióban elhangzott Nagy Imre szózata, szerettem volna még találkozni a hercegprímással, hogy véleményét megörökíthessem az utókor számára. Későn érkeztem. Azután tudtam meg, hogy először a Parlamentbe, majd onnan az amerikai követségre menekítették.
– Ezután mi történt?
– Egy darabig úgy álltam az Úri utca 62. előtt, mint aki mellett elrohant az idő, a történelem. Fel vagyok függesztve, visszautam nincs. Lehangoltan indultam a Várból lefelé. Az Ince pápa téren az egyetemisták és tanoncok készülődtek: a műegyetemi kollégium előtt szedték fel a kockaköveket. Barikádokkal eltorlaszolták a Bécsi kaput – tartva a szovjet páncélosok betörésétől. Valójában ekkor határoztam el, hogy csatlakozom a fegyveres felkelőkhöz. A diákszállóban a fiatalokat irányító főhadnagytól fegyvert és beosztást kértem. Felajánlottam neki, hogy készítek számára védelmi tervet. A Vár stratégiailag jól védhető helynek ígérkezett. Egy ötven év körüli ember – irodai alkalmazott lehetett – elvezetett a Dísz tér 3.-ba, az akkori várgondnokság épületébe. Ott jó térképeket szereztünk. Megjegyzései alapján berajzoltam vázlatomba a később létesített alagútelzárásokat, majd vázlatommal visszatértem a diákszállóba. A főhadnagyot már nem találtam a diákok között. Valaki kiáltozva tudatta: a „Marián”, aki alezredes volt, az egyetemi zászlóalj műegyetemi parancsnoka telefonált, hogy mindenki rejtse el a fegyverét, és azonnal tűnjünk el, mert óriási túlerő közeledik.
– Ezzel mindenki egyetértett?
– Mindenki csak állt bénán. Elkiáltottam magamat: átveszem a parancsnokságot! S ezt is mondtam még: délután háromra eligazításra kérem az alparancsnokokat a Dísz tér 3.-ba. Úgy viselkedtem, mint egy katona. Igaz, a háború alatti években fegyveres kiképzést is kaptam. Egyre csak érkeztek újabb és újabb önkéntesek: egyetemisták, ipari tanulók, katonák és mások. Lett géppisztolyom is. Hoztak fegyvereket, lőszert, géppuskákat a Széna térről, és ki tudja, még honnan. A fiatalok egy páncéltörő ágyút is felhúztak a Várba. Megszerveztem a védelmet. A stratégiai pontokra fegyvereseket állítottam. Nemsokára szert tettünk téli ruházatra is. Közben felkészült a menza az első meleg étel kiadására.
– Főként fiatalokból, gyerekekből állt a védelem. Nem féltette őket?
– De. Miután lelőttek egy fiút a magyar turul szobránál, kiabálva óvtam a fiatalokat attól, hogy megszegjék a „tüzet szüntess!” parancsomat, és nyílt harcba keveredjenek az oroszokkal. A Nagy Imre-kormány labilis helyzetében fontosabbnak tartottam a rejtett felkészülést.
– Volt-e komoly tűzharc?
– November 4. és 7. között a romos Várszínház körletéből – két golyószórós bevetésével – heves tűzharcot vívtunk a Tabán-kert fölött a szemközti Citadellán befészkelődött szovjet aknavetőkkel és géppuskákkal. Később tankágyúkkal is lőtték a Várat a Rózsadomb, majd a Lánchíd pesti hídfőjének irányából. Az 1957-ben kivégzett Folly Gábort bíztam meg az őrségek felvezetésével. A szovjetek azután lőtték be a Dísz tér 3.-at a Citadelláról, hogy Gábor, aki nem rendelkezett katonai tapasztalatokkal, egyszer belevezette az őrséget a lámpafénybe. Akkor óriási golyózáporban volt részünk; november 6-án szétlőtték főhadiszállásunk épületének felső emeletét is.
– A Széna téren is folytak a harcok. Találkozott Szabó bácsival?
– Kétszer is fent járt nálunk. Dudás József megbízta, hogy koordinálja az összes budai szabadságharcos csoport tevékenységét. Ezt csak később tudtam meg. Első alkalommal, november 6-án indulatosan rontott be a szobámba, magával húzva egy szerencsétlen öregembert, akiről tévesen azt hitte, hogy fosztogatott. Azonnal ítélkezni akart felette. Közöltem Szabó bácsival, hogy itt a parancsnok én vagyok. Az ügyet ki fogom vizsgálni; nálunk nem lesz jogtalan emberölés. Így meglehetősen viharosra sikerült a találkozásunk.
– Mikor támadták meg a Várat a szovjet erők?
– November 7-én. Az előző délutánon telefonon közölték az ultimátumot: másnap reggel hét óráig tegyük le a fegyvert. Így békésen elvonulhatunk. Voltak híradósaink is, akik figyelték a tankok mozgását: a Vérmezőn, följebb, a Vár közelében, a rakpartokon, sőt a Rózsadombon is gyülekeztek. Érdekesek az erről tudósító szemtanúk vallomásai, amelyeket később ismertem meg. Figyeltük a külföldi rádióadásokat is. Azt gondoltuk, hogy a Nagy Imre-kormány mögött szükség lehet megbízható és felkészült fegyveres erőkre a város különböző pontjain. Tehát kivártunk. Az oroszok azonban nem vártak. A tankok nyomában a gyalogság is megindult felénk a Vérmező irányából. A szovjet páncélosok felkúsztak a Fehérvári kapuig, de ott nem jutottak tovább, mert mély árok szakította meg az utat. A Pest felőli feljáratnál is ilyen tankcsapda tátongott. Sőt itt még egy kis meglepetés is várt az ostromlókra. A fiúk valami zsiradékot kentek a Hunyadi János útra. A gumikerekű páncélautók egy ideig ezért nem tudtak feljönni. A Bécsi kapuhoz a Rózsadomb irányából öt páncélos érkezett. A rövidesen bezáruló gyűrűben a Bécsi kapunál elhelyezett páncéltörő ágyú is bent rekedt. A Vérmező felől rohamozó szovjet gyalogosok hurri-hurri kiáltozásáról, valamint egy géppisztolyos diák hősi haláláról egy toldys öregdiák társunk számolt be az egyik érettségi találkozón.
– Mi volt az utolsó parancsa?
– Fegyvert rejteni! Visszavonulni! Nem akarhattunk további értelmetlen vérontást.
– Tehát feladták a Várat?
– Nem volt mit tenni. A géppisztolyomat a Halászbástya egyik lépcsőjénél a bokrok közé dobtam. Erre utasítottam a mellém szegődött két híradós katonát is. A falakhoz lapulva elhagytuk a Vár körletét. Másnap a Margit körúti kolostorunkban megkaptam Töhötöm atya hétköznapi csuháját. Az esti ködben viszszalopakodtam a Várba. Vittem kenyeret, ahogy egy ott lakónak korábban megígértem. A „barna pópa” elnevezés innen származik. A volt főhadiszállásunk előtt szibériai kinézetű fegyveres őr állta utamat. „Pópa! Pópa! Kenyeret hoztam!” – mondogattam. Dörömbölésére egy öreg néni nézett ki a bedeszkázott résen át. „Ne kérdezzen semmit, csak vegye át a kenyeret – szóltam halkan. – Majd jövünk, és segítünk kijavítani a szétlőtt emeleti lakást.” Elbúcsúztam. A Várból lefelé jövet – emlékszem – kivert a halálveríték.
– Akkor keresték már magát?
– A Vár felkelőinek vezetőjét keresték. Csak napokkal később szereztek tudomást arról, hogy a ferences szerzetes és a parancsnok egy és ugyanaz a személy. Kitudódott, hogy barna habitusomban is jártam a Várban. Ezt valószínűleg a fegyveres őr jelentette. Menekülnöm kellett. Nemsokára vöröskeresztes köpeny alatt, barátcsuhában, egyetemista sofőrrel a nyugati határ felé tartottunk. Győrben az oroszok autóstul behúzattak a helyi ÁVO épületébe, és többekkel börtöncellába zártak. Másnap átvittek Székesfehérvárra a repülőtéri fogdába.
– Tudták önről, hogy kicsoda?
– Azok és ott még nem tudták. Később New Yorkban hallottam, hogy kutyákkal keresték a Vár alagútjaiban „a barna pópát”. A fehérvári kihallgatóimra, felháborodást tettetve, rákiabáltam, hogy ok nélkül fogtak el. Nem tudok misézni, és hiába várnak vissza híveim. Azt se tudom, hova lett a breviáriumom. A tolmács ezt úgy fordította, hogy ez egy ütődött imádkozó ember. Hagyják futni, ártalmatlan. Társaimmal felraktak bennünket egy teherautóra azzal, hogy Pestre visznek. Útközben a forgalomban sikerült leugranunk. Budapesten igyekeztem nem nagyon mutatkozni. Két hét múlva egyik volt növendékem nagymamája segítségével nyugatra menekültünk. Folytathattam papi szolgálatomat, hiszen a provinciális atya indulásom előtt feloldozott a büntető szankciók alól. Bölcsen és szótlanul: egyetlen kereszt jelével.
– A szemináriumban nem harcra készítik fel a papnövendékeket. Mégis jöhet olyan idő, amikor egy papnak is fel kell vennie a kardot?
– Egész történelmünk ezt mutatja. A mohácsi csatában hány püspök halt meg? Nándorfehérvárnál Kapisztrán János miért kockáztatta az életét? Az 1848-as szabadságharcban sok kispap, pap és szerzetes harcolt. Sokan megsebesültek, elestek, más részüket kivégezték a megtorlások idején. Gyakran megfeledkezünk erről. A hazafiság megkívánja, hogy mi, pásztorok azok igényére, akikért a küldetést kaptuk, pasztorális gondoskodással válaszoljunk. A nemzet és a társadalom szolgálatában nekünk egyértelműen meg kell határozni a helyünket. A Prohászka Ottokárok, Apor Vilmosok, Márton Áronok és Mindszenty Józsefek nemcsak a hitükért, hanem a nemzetükért is kiálltak.
– Ha visszagondol 1956-ra, megbánta, hogy kockáztatta az életét, a papi hivatását?
– Nem. Sőt ma már elképzelni sem tudnám másképpen az életemet. Kitüntetés számomra, hogy részt vehettem a szabadságharcban, hogy tehettem valamit a nemzetért. Aki magában hordozza ötvenhatot, az nem tud belenyugodni a prózai jelenbe. Az nem tudja magát felmenteni a felelősség vállalása alól. Nem teheti, hogy kívülállóként csak szemlélője legyen a történelem folyamatainak. Az igazi ötvenhatos ma is része akar lenni annak a kibontakozásnak, amelynek első nagy kísérlete 1956 volt.
Vazul atya négy évtizedes kényszerű emigráció után 1997-ben végleg visszatelepedett Magyarországra. A budai ferencesek templomának oltárlépcsőjére szánt versében így ír:
„Köveiden lemérem évtizedek távolát,
ministrálni csak idáig ér el a lábam;
A zarándok benned, ó templom,
így nyeri vissza otthonát.”
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
