Rengeteg ember áll a Parlament főbejárata előtt, az orosz tankon is nagyon sokan vannak, és egy fehér ballonos férfi tartja a nemzeti színű, Kossuth címeres lobogót. Magára ismer a fotón?
– Igen, én vagyok.
– Erről soha nem szólt nyilvánosság előtt. Miért?
– Nem láttam különösebb értelmét. Hegedűs János barátom, aki kiment Svédországba 1956-ban, egy német újság címlapján fedezte fel a képet, és rögtön rám ismert. Amikor jó tizenöt évvel később hazajöhetett, megmutatta az újságkivágást. Akkor láttam először a címlapfotómat.
– Hogyan került fel a tankra?
– Papp János keramikus évfolyamtársammal az iparművészeti főiskoláról mentünk be a városba. Az Astoria szállodától nem messze szemben találtuk magunkat a tömeggel, amely épp a Parlament felé vonult. Mi is csatlakoztunk. Egy orosz tank ment elöl, és beállt az Országház főbejárata elé. Az orosz katona kiszállt a tankból; nagyon barátságos volt, kezet ráztunk vele, társalogtunk. Jobbára csak jelbeszéddel persze, hiszen mi nem tudtunk oroszul, ők meg nem beszéltek magyarul. Majd egy nemzeti színű zászlóval – valaki a kezembe nyomta – felmentem a tank tetejére; aki felfért, jött utánam. Vagy húsz percig ott toporogtunk, néha meglengettem a lobogót. Arra is emlékszem, aki fotózott bennünket. Bal oldalt állt, egyszerű kis fényképezőgéppel kattintgatott.
– Milyen volt a hangulat?
– Teljesen békés; a Parlament előtti tér tele volt emberekkel, több ezren lehettek. Közben elhangzottak a szokásos követelések Magyarország függetlenségéről, a szovjet csapatok kivonásáról. Október 25-én, csütörtökön a kormány még nem nyilatkozott, hogy melyik oldalra áll. Tisztázatlan volt a helyzete, álláspontja. Egyszer csak elkezdtek a szemközti épület padlásteréből géppuskával lőni, ahol most a metróállomás bejárata van, attól kissé balra, a sarokházból. Azt is lehetett látni, hogy honnan, mert a géppuskatárban minden tizedik lövedék nyomjelzős volt. Nem sokkal később a Földművelésügyi Minisztérium tetejéről is golyózáport kaptunk. Aztán a Parlament főbejáratától balra, a tér végén, a Szalay utca környékén egy földre fektetett géppuskával is lőttek bennünket. Ez az egész pillanat alatt történt.
– A szovjet tankos hogyan reagált?
– Az orosz katona intett, hogy bújjak be a tankba, a többiek akkor már leugráltak a harckocsi mögé. Nem akartam beszállni, fent maradtam a tank tetején egyedül, a zászlóval, és bénultan ültem. Akkor ugrottam le, és húzódtam az árkádok alá, amikor az oroszok is elkezdtek viszszalőni. Kerestem a barátomat, Papp Jánost, de nem találtam. Sok ember felszaladt a Parlament lépcsőjén, hogy a kapunál bekéredzkedjen. Később tudtam meg, hogy az évfolyamtársamat is beengedték, de tovább nem mehettek, ott az őrség előtt meg kellett állni. Mire odaértem, már becsukódott a kapu. Leugrottam az oroszlán mögötti lépcső tetejéről, az oldala valamennyi védelmet nyújtott, miközben a falat telelyuggatták a golyók. Úgy tűnt eleinte, hogy akik lőttek, megpróbáltak lábra célozni, de emeletről ez nehéz. Mindenki oda bújt, ahová tudott. Én ülve maradtam a fal mellett, arra gondolva, hogy vagy eltalálnak, vagy nem, mert úgysem volt már hová menekülni. Előttem egy szegény asszony kúszott négykézláb, annak a combját szétlőtték.
– A fehér ballonkabátja nem volt túl jó célpont?
– Nem céloztak ott, lőttek, ami belefért. Én a Parlament falánál ültem, az előttem lévő út kissé púpos volt. Amikor felém lőttek, a golyó gellert kapott a domborulaton, és közvetlen közelről a fejem fölé csapódott. A mészárlás több mint fél óráig is eltarthatott. Amikor hirtelen abbamaradt a lövöldözés, az emberek feltápászkodtak, és elkezdtek futni a mellékutcák irányába, de a futó emberekre ismét eresztettek egy sorozatot.
– Kik lőhettek?
– Szerintem magyarok, mert az oroszok viszonozták a tüzet, és nem védtelen embereket lőttek. Nem csak ez az egy orosz tank volt a téren, hanem még három vagy négy szovjet páncélkocsi. Ők csak tíz-tizenöt percig tüzeltek vissza, majd valami miatt hirtelen abbahagyták. Egyszóval több mint fél óráig tarthatott az egész, mire végleg elcsendesedett a tér. Ezután megjelentek a mentőautók. Én egy vérző kislányt vittem a minisztérium árkádjai alá, ahol ellátták a sebesülteket.
– Arról is lehetett hallani, hogy körkörösen tüzeltek, még az Országházból is.
– Lehet, hogy onnan is lőttek, vagy a szemközti épület visszatükröződése volt, azt nem tudom. De elképzelhető, megijedtek, hogy ez a hatalmas tömeg ugyanúgy behatol majd az Országházba, mint ahogy tették a rádiónál, és emiatt elkezdtek lőni…
– Miért, tettek erre kísérletet?
– Senki sem próbálkozott ilyesmivel, inkább ünnepi volt a hangulat, felolvasták a tizenkét pontot, az emberek barátkoztak az oroszokkal, magyaráztak nekik. A tömeg nem volt ellenséges. A kislány, akit kimentettem, kiderült, hogy Budán, a Körszálló mögötti Lórántffy Zsuzsanna Gimnázium diákszállóján lakott, szemben a mi főiskolánk kollégiumával. Amikor bekötözték, velem jött vissza gyalog Budára.
– Önnek a Parlamentnél kezdődött 1956?
– Nem, már október 23-án. Az iparművészeti főiskola diákszállóján megalakult egy harcoló sejt. Október 25-e után egy teherautónyi fegyvert hoztak a kollégiumba, puskákat, géppisztolyokat, golyószórókat. Éjszakánként járőröztünk a környéken, hogy ne legyen fosztogatás. Sok kormánytisztviselő villája ott állt üresen, elmenekültek, de sehonnan nem vittek el semmit.
– Használtak fegyvert?
– Nem került rá sor. Ha megtámadtak volna bennünket, akkor persze harcoltunk volna. Fekete György volt közülünk, aki tartotta a kapcsolatot Maléter Pállal, és arról is szó volt, hogy az iparművészeti főiskola ad egy harcoló egységet. Elképzeléseink megvalósítását megszakította a november 4-i támadás.
– Mi lett a fegyvereikkel?
– Levittük a budai Vasas Sport Klubhoz, és leraktuk a teniszpályánál. Majd felhívtuk egy telefonfülkéből a karhatalmistákat, hogy vigyék el a fegyvereket. Szerintem fogalmuk nem volt, hogy kik telefonáltak, mégis kijött egy egység. A környékbeliek tudták, hogy a főiskolán fegyveres csoport működött, mert nemsokára nálunk is megjelentek, átkutatták a diákszállót, még fémkeresővel is tapogattak. Az egész kollégiumot feltúrták, csak ott nem keresték, ahová elrejtettük. A jobb darabokat ugyanis nagyon mélyre elástuk a kollégium kertjében, még a mai napig is ott vannak olajos rongyokba betekerve. Ha egyszer ásnak arrafelé, vigyázni kell, mert kézigránátok is akadhatnak ott. Erről csak négyen tudtunk, Bajusz Mihály, Hetzendorfer László, Papp János meg én. Sajnos ők hárman már meghaltak.
– Nem keresték november 4-e után? Hiszen a főiskolán is nyílt titok volt a kiállásuk, s a világot bejárt fotó alapján is azonosíthatták volna…
– Mindenki tudta, de mi nagyon összetartottunk, senki nem beszélt. Megúsztuk a felelősségre vonást, mert volt egy nagyon rendes művészettörténet-tanárunk, a Szépművészeti Múzeum igazgatója, Redő Ferenc, aki állítólag leállított minden keresést. Ezt Schrammel Imre keramikus barátom mondta, ugyanis Redő Ferenc komoly pártkapcsolatokkal rendelkezett, és sikerült megvédenie a diákjait.
n
A parlamenti vérfürdő valamennyi tanúja a saját változatát véli (vélte) hitelesnek. Az emlékezést tiszteletben kell tartani. Mégis, a kutatások (dokumentumok, fényképek stb.) nem erősítik meg a cikkben foglaltakat. Nem azon folyik a vita, hogy szovjetek lőttek vagy magyarok, hanem arra az eredményre jutottak, hogy csak a szovjetek okozhatták a vérfürdőt. Nem azt állítják, hogy a Földművelésügyi Minisztériumból és más épületekből nem lőttek, hanem azt, hogy az FM-ből lehetetlen lett volna azoknak az embereknek a halálát okozni, akiknek a többsége a 2-es villamos vonalán vagy a Parlament I-es és VII-es kapuja közötti területen végzetes vagy életre szóló sebesülést szenvedett. A valóságban (a történelemben) minden csak egyféleképpen történhetett. Mindegyik visszaemlékező a színeket keveri hozzá, ami hol hasonlít az eredetire, hol kevésbé. De fontos adalék akkor, amikor élesre állítjuk a lencsét. (K. A.)
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
