Fónay Jenő akkortájt még a Frankel Leó utcában lakott. Felesége már hat éve nem élt, a lánya elköltözött, műegyetemista fiával kettesben osztotta meg a hajlékot. A fiú nem volt otthon, amikor váratlanul csengettek. Azt hitte, a barátok jönnek, ezért ajtót nyitott. A következő pillanatban az ajtónyílásba csúsztatta a lábát az egyik zsaru, és ő szólalt meg először:
– Fónay?
– Nem – válaszolta.
– Hát ki?
– Fónay úr – mondta és nyomatékot adott az „úr” szónak.
A zsaru becsmérlőn húzta el a száját:
– Adja majd lejjebb is.
– Magának nem, higgyen nekem!
Megpróbálta becsukni az ajtót, de nem lehetett, mert az idegen ormótlan bakancsa nem engedte. Néhány másodpercig méregették egymást, majd a zsaru szólalt meg ismét:
– Na, kész?
Az élete terhét a vállán érezte.
– Elég régen, öreg vagyok már…
A zsaru nem tudott mit kezdeni ezekkel a szavakkal, és újra csak azt hajtogatta:
– Nahát, akkor induljunk.
– Hová? – kérdezte. – Bevisznek?
A zsaru képmutató módon riposztozott:
– Nem tud róla?
– Nem tudok semmiről.
– Hát megy Füredre. Itt a beutalója! – mondta, s most ő adott nyomatékot a „beutaló” szónak.
– Minek?
– Kórházba.
Felnevetett, mert olyan nevetségesen hangzott az egész.
– Én? … Miért megyek kórházba?
A zsaru hirtelen nem tudott mit mondani. Azt felelte:
– Mert be van utalva. – Aztán dühösen, mint akinek rángatják a nadrágja szélét, kifakadt: – Ne beszéljünk annyit, jöjjön!
– Nem, nem, nem – mondta ő –, majd ha megjön a fiam.
A fiú megérkezett, és rábeszélte az édesapját, hogy menjen le pihenni; értelmetlen dolog az ilyen alakokkal kötözködni. És vállalta, hogy leviszi az édesapját.
– A kurva anyjukat! – szaladt ki a száján, és vette a kabátját.
Mindez történt október 17-én, egy pénteki napon, az 1986-os esztendőben. Péter fia vitte le Balatonfüredre. Természetesen mögöttük mentek a zsaruk. A hivatalos dokumentumokban az áll, hogy „Fónay jelentkezett beutalásra”.
Mindjárt ment a kórházigazgatóhoz.
– Uram – mondta neki –, én nem tudtam, hogy beteg vagyok, de ma két rendőr a tudtomra adta, le is hoztak, úgyhogy indulok a „cellába”, mondja meg, hanyasba.
Az igazgató teli szájjal elkezdett nevetni, és alig bírta abbahagyni. Látszott rajta, hogy ő is abszurdnak tartja a helyzetet.
– Tudomásom van arról, hogy maga érkezik – mondta –, felkészültem rá, és meg fogjuk gyógyítani!
És mélyen a „beteg” szemébe nézett.
– Uram – válaszolta ő –, nekem nincs ám kedvem viccelődni…
– Jól fogja magát érezni, Fónay úr – nyugtatta
meg –, maradjon békében – és megveregette új páciense vállát.
Rajta kívül a „cellában” hárman voltak. A kórterem emlékeztette a börtön halálos cellájára, azzal a különbséggel, hogy odabent csak két priccs volt, itt meg négy vaságy, olyan kórházi fehér.
Bemutatkozott. A szobatársak csak a családnevüket mondták, egyik a másik után:
– Csongor, Papp, Szikszai.
– Hát akkor nem kell megkérdeznem, hogy hol a helyem, gondolom, ez a negyedik, üres ágy az enyém – mondta, hogy mégis mondjon valamit, ami a társalgást elősegítheti.
A szobatársak is érezték, hogy valamit mondani illenék, megszólalt hát vidékies dialektusban az egyik:
– Érezze jól magát, feküdjön le – és mosolyogott hozzá.
Mindjárt az első este megszökött, mert a Londonban tartózkodó Krassó Györgynek megígérte, hogy ezen a napon felhívja telefonon, aki akkor írta 56-an ’56-ról című könyvét. A vacsora után megakadt a szeme egy táblán, amelyről azt olvasta le, hogy 19 óráig mindenkinek vissza kell térnie a szobájába. „Aki elkésik vagy nem érkezik vissza, azt a második alkalommal hazaküldjük” – állt a tájékoztatóban. Akkor engem hamarosan elküldenek – gondolta –, mert pillanatokon belül itt hagyok csapot-papot.
Úgy is történt. Kigyalogolt a szívkórházból, elgyalogolt a főútig és onnan autóstoppal Csopakra ment Szabó Sándor nevű barátjához. Jókor érkezett, mert a barátja éppen szüretelt, és a kétkezi munkásra szüret idején nagy szükség van. Éjfél felé azonban, beszélgetés közben bevallotta, hogyan került Csopakra, és kinyilatkoztatta, hogy nem szándékozik a szívkórházba visszamenni. De a barátja rábeszélésére, no meg azért is, mert nem volt telefonja, úgy döntött, hogy mégis visszatér a „cellába”. Szabó Sándor vitte vissza éjfélkor autóval.
Amikor a portán strázsáló asszony meglátta, Priamos sirámához hasonló jelenetbe fogott:
– Jaj, jaj, Fónay úr, jaj, jaj, maga miatt most engem kirúgnak!
– Magát? Miért?
– Én vagyok szolgálatban és pont most… Jaj, milyen peches vagyok!
Látta, hogy meg kell nyugtatnia az asszonyt.
– Idefigyeljen! – mondta neki. – Én megvédem magát, ne féljen. Vállalom, hogy én vagyok a hibás! Nem lesz semmi baja, meglátja.
A portás a kedves szavaktól megnyugodott:
– Jaj, de aranyos tetszik lenni…
Érezte, hogy a pillanat neki kedvez, és váratlan elhatározással fordított egyet a beszéden.
– Volna egy kérésem – súgta az asszony fülébe.
– Tessék – komolyodott el amaz.
– Fölhívná nekem ezt a számot? – kérdezte, és az asszony orra elé tett egy telefonszámot.
A portás hihette, hogy minden most érte leledzik, és azonnal tárcsázni kezdte Krassó londoni telefonszámát.
– Gyurikám, te vagy! … Az isten áldjon meg, diktálom, amit ’56-tal kapcsolatban mondani szeretnék…, mert tudod itt vagyok a szívkórházban Balatonfüreden.
Krassó György bekapcsolta a magnetofont, Fónay Jenő pedig három-négy perc alatt elmondta azt a monológját, amit már régen megfogalmazott.
Eljött a szombat. Ment a kórtermükbe az orvos. Egy körülbelül 160 centi magas és majdnem ugyanolyan széles valaki.
– Jó napot, uraim – mondta. – Hát hogy vannak? Fónay úr, hogy van?
– Honnan ismer? – kérdezte.
A világ legtermészetesebb hangján válaszolta a doki:
– Én vagyok az orvosa.
– Az más – mondta ő, és lehajtotta a fejét.
Az orvos folytatta:
– Emberek, elmondok egy jó viccet.
És elmondott egy Sztálin-viccet. És ezután mindennap elmondott egy Sztálin-viccet. A betegek együtt röhögtek. Mielőtt az orvos kiment a szobájukból, odafordult Fónay Jenőhöz:
– Legyen szíves, jöjjön majd be hozzám!
Bement. A jópofa úriember még egyszer elmagyarázta, hogy ő lesz az orvosa, ő fogja kezelni, s ha valami panasza van, szóljon azonnal, és ha lehet, máskor este 7 óráig jöjjön vissza a kórházba.
– Honnan tudja? – kapta fel a fejét.
– Hát, b… meg, hát tudom. Mondták.
Vasárnap látogatója érkezett. Barátja, Rácz Sándor, a Központi Munkástanács egykori elnöke kereste fel, de nem találta a szobájában. Viszont beszédbe elegyedett a szobatársaival.
– A maga barátja furcsa pali – mondta az egyik beteg. – Mindig elmegy, és mindig elkésik.
Kommentár helyett Rácz felhozta 1956-ot, kiselőadást tartott az akkori időkről és azt javasolta, hogy itt a kórházban is meg kellene ünnepelni az évfordulót. Nem vette észre, hogy akik hallgatták, úgy érezték magukat, mint az ördög, a töklevél alatt. Két beteg sürgősen el is ment ebédelni, s csak egyikőjük maradt ott Ráczcal.
– Ne beszéljen már így – mondta. – Tudja, ki ez a két ember?
Rácz Sándor rázta a fejét.
– Az egyik a szegedi, a másik meg a békéscsabai rendőrkapitány.
– És maga ki? – kérdezte Rácz.
– Hát… én… én meg a szolnoki rendőrkapitány vagyok.
Amikor Rácz Sándor a Balaton partján elmesélte a beszélgetést Fónay Jenőnek, az nem akart hinni a fülének.
– Na Sanyi, nőttem a szemedben? – kérdezte.
– Nem hiszem, hogy engem jobban őriznének! – mondta Rácz elismeréssel.
A következő napok egyikén figyelmeztette az orvosa, hogy vigyázzon, mit beszél az étkezés alatt, mert az a hölgy, aki leült az asztalukhoz, a Lapkiadó Vállalat igazgatójának a húga.
November 3-án szintén az orvosánál tartózkodott, amikor bekopogott egy ápolónő.
– Főorvos úr – kezdte –, milyen abroszt tegyek az asztalra? Pirosat, fehéret vagy zöldet?
Az orvos ingerült lett:
– Mit bánom én! Amilyet akar.
– Jó, hát azért mondja meg, mert mégsem én döntök ebben a dologban…
– Nekem mindegy – gesztikulált a kezével, és kimondott egy keresztnevet –, ami magának kedvére van.
Az ápolónő megrántotta a vállát, majd fogta magát és elhagyta a szobát. A következő pillanatban azonban feltépte újra az ajtót és ekképpen fakadt ki:
– Szóval azt akarja, hogy engem büntessenek meg? Hát mondja meg tisztességgel, hogy milyen színű abrosszal terítsek, maga a párttitkár, nem?
Az orvos elhaló hangon válaszolt:
– Fehérrel.
Ebben a másodpercben megállt benne az ütő.
– Maga a párttitkár? – kérdezte.
Az orvos bólintott.
– És maguk megünneplik november 4-ét? Ez igen!
– Maga dinnye! – nevetett az orvos. – November 7-ét ünnepeljük!
– És én ilyen nagy ember vagyok? – kérdezte önmagától, meg az „orvosától” is. – Három rendőrkapitánynyal és egy párttitkárral őriztetnek?
– B… meg, hát nem jó vicceket mondok? – sistergett az orvos. – Mit törődik maga azzal, hogy kik veszik körül? Pihenjen nyugodtan, és ne foglalkozzon semmivel. A semmittevés az élet nagy élvezete. Hagyjon mindent abban a forgásában, ahogy a felszínre bukik. De ne csak most, mindig! Ez gyógyító jó tanács.
Fónay Jenő 1986. október 17-től november 7-ig volt a balatonfüredi szívkórház „foglya”. De nem fogadta meg orvosa tanácsát. Kivont karddal lépett ki a kórházkapun.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
