„A Magyar Nemzet biztos, hogy zászlóféle lenne…”

Nagy nyüzsgés volt 1957. április 16-án a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) központi vezető szerveinél, a Politikai Bizottság (PB) aznapi ülésén. A május elsejei demonstrációra készülődtek, hogy ország-világ előtt tanúsítsák, a Kádár János által vezetett, szovjethű kommunisták megszilárdították hatalmukat, a magyar nép – forradalmát feledve – elfogadta őket. A fővárosban még sok a rom, a börtönök zsúfolásig telve, s az elvtársak a felvonulás jelszavait fogalmazzák: Soha többé október 23-a! Éljen a Szovjetunió, a legnehezebb helyzetben is hű barát! Éljen a béke! Éljen a karhatalom és a munkásőrség! Aztán döntenek az orosz nyelv oktatásának kötelezővé tételéről az általános és középiskolákban, az egyetemi autonómiára vonatkozó polgári követelések visszautasításáról, a károsan tevékenykedő művészeti szövetségek, az írószövetség, a Színház és Filmművészeti Szövetség és a Táncművészeti Szövetség azonnali megszüntetéséről. Tárgyalnak a Magyar Nemzetről is. Nem először. 1956. november 21-én is téma volt a párt vezetői körében (akkor még Intéző Bizottságnak hívták a központi vezető testületüket), hogy mely lapokat érdemes újraindítani, melyeket nem. Akkor – a negyedik napirendi pontban, miután megtárgyalták, hogy hogyan fegyverezzék fel a rendőrség, a karhatalom és a munkásmilícia egységeit, és miután megbízták Apró Antalt, aki november 3-tól Kádár János balkeze volt, hogy az ország gazdasági helyzetének stabilizálása érdekében szovjet közgazdászok segítségét kérje – a Szabad Földre gyors igent mondtak, a Magyar Nemzetre határozott nemet.