Öt hónappal később már hoszszabban időztek lapunk jövőjénél. Volt, aki úgy látta, hogy a Magyar Nemzetre szükség volna, és volt, aki azt állította, hogy nincs szükség rá. Vagy ha mégis zöld utat kapna, csak igen kis példányszámban jelenjék meg, nehogy versenytársa legyen az ekkora már kellően megregulázott Népszabadságnak. Kállai Gyula, akit a 70-es években, ki tudja, miért, a Magyar Nemzet akkori szerkesztői a lap jótevőjeként emlegettek, így érvelt a Magyar Nemzet ellen: „azoknak az erőknek, melyek nálunk valóban ellenzéki erőt képviselnek, a Magyar Nemzet olyan lapot jelentene, amely kezükben igazi ellenzéki lappá válhat. Én magam a Magyar Nemzet problémáját nem látom olyan egyszerűnek. Még arra is hajlanék, hogy pár hónapig ne jelentessük meg. Biztos, hogy zászlóféle lenne…” Ezen a véleményen volt Cservenkáné is, őt az újságárusoknál még este is eladatlan Népszabadság-rakások látványa riasztotta el a régi konkurens újraindításától. Apró elvtársnak elvi okai voltak, hogy a korabeli sajtópiac feldúsítása ellen szóljon. Ne ringassuk magunkat illúzióba – mondta –, hogy e lapok révén tömegeket nyerünk meg. És nem ringatták magukat illúziókba. A Magyar Nemzetről újabb hónapok elteltével, augusztusban határoztak, ám a meglévő és a megindítandó lapok példányszámáról, papírszükségletéről még azon az áprilisi napon, Kádár János hozzászólása alapján kimutatást készítettek. A Magyar Nemzetnek 1200 tonna papírt irányoztak elő (nyolcadrészét, mint amennyi a párt lapjának jutott). Elrendelték, ha majd egyszer mégis engedélyezik a nyomtatását, hétköznap 8, vasárnap 16 oldalon jelenjék meg.
Tizenkét évvel ezelőtt a Magyar Országos Levéltár vette át a központi pártarchívum 1948 és 1989 között keletkezett MDP- és MSZMP-iratait. Az intézmény munkatársai tiszteletre méltó gyorsasággal készítették el azokat a kutatói segédleteket, amelyek nemcsak az adott kort tanulmányozó történészek munkáját könnyítik meg, de voltaképpen minden érdeklődő számára lehetővé teszik a tájékozódást abban a különös világban, amelyben az életnek, szüleink, nagyszüleink életének szinte minden darabjáról az állampárt vezető testületei döntöttek. Az MSZMP központi vezető szerveinek tanácskozásait felsoroló napirendi jegyzékek négy kötetben láttak napvilágot. Ezek a fehér könyveknek titulált kiadványok azonban inkább csak pár, kétségtelenül igen fontos téma kutatóinak segítették a munkáját. Pedig döbbenetes adattáruk a maga teljességében érdemelne figyelmet, már csak azért is, mert a mai magyar mindennapok gyökeréig juthatunk el általuk. A történelmi folytonosság, amelyet a rendszerváltozás első pillanataiban oly sokan iktattak ki a fogalomtárukból, ha akarjuk, ha nem, mindnyájunkra érvényes. 1956-ról, és ami utána következett, a megtorlás éveiről meg a „vidám barakk” különös és egyre különösebb képzetéről sem igazán hiteles a képünk, ha nem tudjuk, kik taposták el, majd pedig milyen eszközökkel hamisították meg nemzeti forradalmunk igaz történetét. Ami talán még ennél is nagyobb talány: hogyan roppantották meg korra, nemre, iskolai végzettségre és osztályhelyzetre – családi háttérre – való tekintet nélkül egy hajdan bátorságáról híres nép gerincét. Az 1956. november 11-e és 1962. december 28-a közötti pártvezetőségi tanácskozások jegyzőkönyveit olvasván derengeni kezd az emberben a felismerés: az MSZMP fő korifeusai, miután elárulták a saját harcostársaikat, barátaikat, nemzetüket és önmagukat is, nem tűztek ki más célt maguk elé, hogy a hatalmukat – szovjet segítséggel – tartósan megőrizhessék, „csak” az össznépi gerincroppantást. Ferdítésekkel, hazugságokkal, önmegtagadásokkal és fenyegetésekkel, mikor mi látszott jónak.
Kádár János 1956. november 11-én még azt nyilatkozta az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottsága előtt, neki „személyes meggyőződése, hogy Nagy Imre és a többi elvtársak, akik a kormány tagjai voltak, az ellenforradalmat segíteni nem akarták”, és hogy szerinte sem kétséges, „előbb-utóbb ki kell vonni Magyarország területéről a szovjet csapatokat”. Aczél György ugyanezen a napon és ugyanezen grémium előtt a Nagy Imrével való tárgyalás elkezdése mellett érvelt. Ezek becsületes emberek, mondta, tárgyalni kell velük azonnal. „Mert nekem továbbra is az a véleményem, hogy kard és szuronyok segítségével szűk kisebbségként próbáljuk terrorizálni a munkásosztályt és a dolgozó népet, csak azért, hogy a mi általunk esetleg helyesnek tartott programot kierőszakoljuk.” Öt nappal később, a november 16-án megtartott intézőbizottsági ülésen már más tónusban lehetett csak szólni Nagy Imréékről is, de Rákosiékról is: „Ha csak az elkövetett hibákról beszélünk, a pártnak nem lesz becsülete. Nem csak hibák és bűnök voltak… Ezt a kétértelmű helyzetet meg kell szüntetni. Nincs olyan kormány, amely hajlandó lenne saját fővárosában egy másik kormányt eltűrni… Mi sokszor megértetjük a munkásokkal az álláspontunkat, és ők újból lázítanak és uszítanak. Ők (Nagy Imre és köre, a jugoszláv követségről – a szerk.) kényelmesen nézik a mi vergődésünket, és csak a maguk hasznát keresik.” Két héttel később, az MSZMP központi vezetőségének ülésén már olyan „kapitalista, feudális ellenforradalomról” adtak elemzést a győzelemittas elvtársak, amely „alapjaiban érintette a népi demokráciát”, és amely majdnem „nemzeti háborúvá alakult át, a Szovjetunió ellen”. „Hiszen ahány szovjet egység aktivizálódik a harcban, olyan mértékben erősödik és mélyül a nacionalista pozíció a tömegekben.” (A jelző, nemzeti, minden kifejezésnél feketébb lett az MSZMP vezetőségének a szótárában. Nemcsak 1956-ban, de később is.)
Mindenre volt figyelmük, mindenkivel foglalkoztak, mindenhez értettek (pontosabban: érteni véltek), mindent elintéztek, „levéglegeltek”, amit csak a hatalmuk megtartása érdekében fontosnak tartottak a PB, a KB tagjai, póttagjai. Zelk Zoltán börtönbüntetésének felfüggesztését, a hazatelepült Páger Antal Gellért hotelbeli számláit („ügyintéző”: Marosán György, a határozat: a Külügyminisztérium szüntesse be a művész családja számára folyósított támogatást), az „állítólag pozitívabb”, de Kádárék számára mégsem eléggé „komilfó” Németh László kultúrpolitikai elveit, Lukács György panaszait… Sőt, még azt is, ki és miért nevezte Lukácsot szarházinak. Vitáik nemigen voltak, ha mégis, a jegyzőkönyvek tanúsága szerint, nézetkülönbségek esetében rendszerint Kádár mondta ki az utolsó szót. Amikor az a kérdés volt terítéken, miként győződhetne meg róla a hatalom, hogy az írótársadalom pártfogolja-e a fennálló rendet vagy sem, Kádár ekként tett „pontot” a vita végére: „állásfoglalást jelent (az író részéről – a szerk.) a békemozgalomban való részvétel, vagy ha elítéli az imperialistákat. Igen jó hatású lenne például, ha 5 magyar író fellépne egyszerre az atomfegyver betiltása érdekében.” A „nagy ember” eleinte szinte minden jegyzőkönyvet láttamozott, olykor stilizálta is őket. A tragikus szót például kihúzta az események szó elől. Még hogy tragikus lett volna ’56 októbere! Volt olyan KB-tag, aki felszólalásaival mélyenszántó butaságról tett tanúbizonyságot, és volt, aki ördögi logikáról. Volt, aki agresszivitásával tűnt ki a sorból, és volt, aki a gátlástalanságával. De akármilyen sokszínű volt is e csapat, hogy a fejére olvasta volna egyik a másiknak a hazugságait, a pálfordulásait, ez meg nem történhetett. Még az ellenfeleiknek sem rótták fel sorozatos árulásaikat, ha kommunista volt az illető. Főbenjáró, halálos bűnként csak a pártot és a Szovjetuniót lehetett elárulni. Nemes Dezső szabadsága idején „kisebb” brosúrát írt Nagy Imre árulásának ideológiai-politikai előzményeiről. Az iromány szerint – amelynek közreadását Fock Jenő akadályozta meg, ne népszerűsítsük a revizionista tanokat, ezzel érvelt – Nagy Imrének szinte nem is volt olyan publikációja, megszólalása, amely ne árulóságának előjeleiről tanúskodna. Azokat az elvtársaikat azonban, akik a romániai közös rabságban tagadták meg választott vezérüket, Szántó Zoltánt, Lukács Györgyöt véletlenül sem illették e negatív jelzővel Kádár emberei. Mással sem. Velük „csak” az volt a baj, hogy nem gyakoroltak elég hangosan önkritikát… Lukács Györggyel, akit időben elkülönítettek a Nagy Imre-csoporttól, és aki az ’57-es május elsejei nagy tömegdemonstráció után a tagfelvételét kérte a nemrég még általa is erősen kritizált MSZMP-be (kérelmét, miként Vas Zoltánét is, megtagadták), egyébként is sok baj volt. Állandóan panaszkodott szellemi internáltsága miatt. Minden egyes panaszából napirendi pont lett a párt központi vezetőségi ülésein. Még az amerikai követségen rejtőzködő Mindszenty József hercegprímás ügyével sem foglalkoztak annyit, mint a vén filozófussal. Igaz, a magyar katolikus egyház fejét úgy kezelték, akár egy sakkfigurát, „pompás” játékokat lehetett rendezni vele. Rendeztek is, hol a Vatikánt, hol az Egyesült Államokat késztették meghátrálásra általa. Nem kevesebbet kértek Mindszenty József szabadulásáért cserében, „csak” hogy az ENSZ ejtse a magyar ügyet, Amerika adjon áruhitelt az országnak, és szolgáltassa vissza a koronaékszereket. A Vatikánnak benyújtott kívánságlista élén a kommunista gyilkosokkal kollaboráló katolikus főpapok egyházi kiközösítésének a visszavonása állt. (Nem dolgoztak hiába, vagy tíz-tizenöt évvel később minden kívánságuk teljesült.)
Ezekhez a nagy játszmákhoz képest idővel a Nagy Imre-per szinte kicsinységnek számított előttük. Akként is kezelték, olykor napirend előtt. Zárt ülésen, miután tudomásukra jutott a Szovjetunió Kommunista Pártja elnökségének elvtársi véleménye. 1958. február 5-én célszerűnek tartották a per felfüggesztését, május 27-én, Kádár János moszkvai útja után ez lett a jelszó: az „X. csoport tárgyalásának szabad folyást kell engedni”. Június 17-én Kádár János arról tartott előadást a Politikai Bizottság tagjainak, hogy mik a tennivalók az ítélet végrehajtása után: „Pontosan ki kell dolgozni a mi válaszunkat a várható támadásokkal kapcsolatban (…) A megnyilvánulásokban külön kell választani a nyugatiaknak és a jugoszlávoknak adandó válaszunkat (…) A párt vezetőinek nagy része ekkor távol van, és ez szükségessé teszi, hogy Münnich elvtárs maradjon itthon…” E napirend előtti téma után, első napirendi pontként a mártírsíremlékmű felállítására tett javaslatokkal foglalkozott a PB. Mártírt gyártani és mártírsíremléket felállítani – Kádáréknak egyre ment.
Azon a PB-ülésen, 1957. augusztus
6-án, amelyen elhatározták, hogy a Magyar Nemzet a Hazafias Népfront lapjaként jelenjen meg (hétköznap hetvenötezer, vasárnap kilencvenezer példányban, főszerkesztőjéül a Művelődésügyi Minisztériumból áttelepítendő Mihályfi Ernőt, felelős szerkesztőjéül a lap korábbi segédszerkesztő-párttitkárát, Révész Jenőt fogadták el, a PB döntése alapján verbuválták még a szerkesztőbizottsági tagokat is, az író Németh Lászlót éppúgy felvették közéjük, mint a Vatikán által kiátkozott katolikus főpapot, Horváth Richárdot), sok másról is tárgyaltak. Az irodalom helyzetéről is, a hazánkban állomásozó szovjet csapatok családjainak az elhelyezéséről is. A „szigorúan titkos” jegyzőkönyvek tanúsága szerint a szovjet igényről (a fővárosban számszerűsítés nélkül feltüntetett lakóházakat, vidéken pedig mintegy ezer lakást kellett biztosítani a laktanyákhoz közel, egy tömbben a tiszti családok számára) egyszerű volt dönteni. A kormány lakásvásárlás útján, illetőleg az építési munkák azonnali elkezdésével elégíti ki a szükségleteket, így határoztak. („Az építési anyagkeret rendelkezésre bocsátását haladéktalanul biztosítani kell” – ez volt a PB rendelete. Aki gyermekként élte meg ezeket az éveket, az is emlékszik még rá, milyen nyomorúságos lakáskörülmények között tengődött az idő tájt saját hazájában a magyar.) Az irodalom helyzetének megvitatása azonban kemény dió volt az MSZMP központi vezetői számára. S nem is csupán azért, mert még a saját kádereikkel, a kommunista íróaktívával sem jutottak az MSZMP fő emberei dűlőre (ezek most az egymással való gyűlölködéssel és intrikával vannak elfoglalva, mondták), hanem, mert önkritikára, hibáik beismerésére a magyar literátorok nem voltak foghatók. Abból az illúzióból, hogy a nemzet érdekében nagy cselekedeteket vittek véghez, egyszer ki kell ábrándítani őket – érvelt Biszku Béla. – Írjanak novellát, majd megnézzük, milyen a vonala, mennyiben felelnek meg a nép érdekének… És megnézték, csakugyan. Megnézték a Magyar Nemzetet is. Soha nem lehetett kiszámítani, min akadnak fenn, és mi fölött siklanak el könnyedén. De ennek még nem lelni nyomát a PB- és KB-ülésekről 1957 és ’62 között készült jegyzőkönyvekben. Talán majd később?
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
