Kádár János – nem sokkal az 1956-os forradalom után – 1958 februárjában Bukarestbe látogatott. A magyar forradalom szimpatizánsainak jó része már a börtönök lakója volt. A „baráti és elvtársi” találkozó zavartalan körülmények között zajlott. A felek biztosították egymást arról, hogy tántoríthatatlanul hisznek a két nép barátságában, a szocializmus jövőjében.
Ekkor vetődött fel, hogy megerősítendő a román–magyar kapcsolatokat, éppen itt volna az ideje egy országok közötti válogatott futballmeccsnek, hiszen négy éve is már annak, hogy az 1954-es világbajnokságot követően, szeptember 19-én a budapesti Népstadionban találkoztak. Az ötlet tetszett az elvtársaknak. A románok bíztak abban, hogy az 1956-os vérveszteségek után végre térdre kényszeríthetik a magyar válogatottat, amely mindig elkalapálta őket. A hivatalos propaganda is ezt szajkózta. Nyilvánvaló volt, hogy presztízsmeccsről van szó, nem csoda hát, hogy az érdeklődés óriási volt. Háromszor annyian igényeltek jegyet, mint ahányan jelen lehettek a mérkőzésen. Végül aztán százezer ember foglalt helyet a nézőtéren.
1958 októberében tizenkét éve volt annak, hogy 1946 tavaszán a magyar futballválogatott Romániába érkezett, de még azon a napon, május 31-én, a kora délutáni órákban Iuliu Orban, a Népi Sportszervezet (OSP) vezetője közölte velük, hogy a kormány rendelete értelmében a válogatott mérkőzést nem lehet megtartani, mert annak rendjét nem tudják garantálni. Egyidejűleg azt is tudatták a magyar vezetőkkel, hogy a temesvári csapat sem utazhat Budapestre. Ezek után egy úr, akit belügyminisztériumi alminiszterként mutattak be, az alábbiakról tájékoztatta őket:
„Erdélyben súlyos zavargások törtek ki. (…) A zavargások olyan súlyosak voltak, hogy a rend helyreállításához katonaságot kellett igénybe venni. Minthogy félni lehet attól, hogy a hasonló beállítottságú elemek a válogatott mérkőzést is zavargások keltésére fogják felhasználni, a kormány jobbnak látta a mérkőzés megtartását bizonytalan időre elhalasztani. Az OSP-ben egyébként annak is híre ment, hogy egyes helyeken a rend fenntartására kirendelt katonaság egy része átállt a zavargókhoz.” (Ezt követően 1947. október 12-én játszottak román–magyar futballmeccset Bukarestben, amely 3-0-s magyar győzelemmel végződött – a szerk.)
A Kádár-látogatást követően a mérkőzést 1958. október 26-ára tűzték ki az Augusztus 23-a stadionban. A találkozót szovjet játékvezetői hármas irányította, a vezetőbíró egy Saar névre hallgató bíró volt. A románok már az első percektől fogva rendkívül durván és keményen játszottak, a klasszikus futballnak a kilencven perc alatt nyomát sem láthatta a nézősereg. A románok stílusa meglepte a magyar játékosokat, akik csak időnként tudtak veszélyes ellentámadásokat vezetni. A magyar csapat eredménytelenségének jórészt az volt az oka, hogy amint a román kapu közelébe jutottak, az ellenfél játékosai kíméletlenül felrúgták Sándorékat. Aztán az első félidő 30. percében Dinulescu megszerezte a hazaiak első gólját. A nézőtér tombolt, s most már valamennyien hittek abban, hogy ezúttal valóban visszavágnak a sok megalázó vereségért. A második félidőben azonban Sándor „Csikar” vezényletével olyan rohamokat vezetett a magyar csapat, hogy az egyenlítés a levegőben lógott. Csak a rugdosások nem akartak abbamaradni. Egy statisztikai adat hűen kifejezi, ami a pályán zajlott. A szabadrúgások aránya 42:12 volt a magyar válogatott javára.
Aztán a 67. percben történt valami, ami felborzolta a kedélyeket. Dinulescu sípszó után rúgta be a labdát a magyar kapuba, és ezért a szovjet bírótól figyelmeztetést kapott. De a középcsatár nem hagyta annyiban, visszafeleselt, melegebb éghajlatra küldte a bírót, aki azonnal kiállította a magáról megfeledkezett játékost. (A középcsatár nem tudhatta, hogy Saar több évig élt a keleti Kárpátokban, Moldvában, és jól beszélt románul.) Óriási füttykoncert tört ki, Dinulescu nem akart a pályáról lemenni, percekig nem folytatódhatott a küzdelem. Ezután a magyar csapat felülkerekedett a játékban: a 72. percben Vasas, a 78.-ban Tichy talált a hálóba, és így alakult ki a 2-1-es végeredmény.
A mérkőzés krónikájához tartozik, hogy sok román szurkoló eleve paradicsommal és almával látogatott ki a stadionba, és a nézőtéren ülő magyar ösztöndíjasokat ezekkel dobálta, a román szurkolók között helyet foglaló erdélyi magyarokat pedig szóval és tettel inzultálta. A legkevesebb, amit egy magyar szurkoló kapott, az volt, hogy: „Nem szégyelled magad, román kenyeret eszel, és a magyaroknak szurkolsz?”
A magyar Himnusz alatt végig fütyültek a nézők, akárcsak a román himnusz alatt. Utóbbinak az volt a magyarázata, hogy Sándor a himnusz akkordjai közben melegített, ami nem tetszett a közönségnek… A mérkőzésen a magyar játékosok sikeresebb megmozdulásai nem maradtak bekiabálások nélkül, becsmérelték, szidalmazták futballistáinkat, köveket dobáltak a játéktérre, üvegeket, hogy ezzel próbálják megfélemlíteni őket. Ma egészen bizonyosan félbeszakadna az ilyen meccs.
A mérkőzésen jelen volt a Román Munkáspárt politikai vezetésének több tagja, és amikor Saar játékvezető Dinulescut kiállította, Ceausescu, aki akkor már az ország második emberének számított, igazi diktátori gesztusként, tüntetőleg felállt, és elhagyta a nézőteret.
A Népsport másnap részletes tudósításban számolt be a mérkőzésről, és hellyel-közzel utalt a románok durva játékára, a sorozatban elkövetett szabálytalanságokra, de a nézőtéren történt botrányos jelenetekről hallgatott. Csupán annyit jegyzett meg: „A fanatikus szurkolók egy része szinte arénává változtatta a pályát.” A bukaresti Sportul Popular ezzel szemben száraz, adatszerű tényközlésre szorítkozott, azzal a megjegyzéssel, hogy „legközelebb visszatérünk az eseményekre”. De sohasem volt legközelebb… Egy szerkesztőségi cikk viszont később foglalkozott a mérkőzéssel, élesen bírálta a szovjet bírót, és azt állította, hogy csak a segítségével nyerhettek a magyarok. Nota bene: a meccs után nemcsak magyarellenes, hanem szovjetellenes hangokat is lehetett hallani.
Keleti Ferenc akkori magyar nagykövet természetesen tájékoztatta a botrányos mérkőzésről a magyar pártvezetést és a Külügyminisztériumot. Egyebek mellett azt írta: „A mérkőzésen történt események világossá teszik a román vezető elvtársak és mindenki számára, hogy a román lakosság körében igen sok tennivaló van még a sovinizmus maradványainak felszámolására.” A nagykövet arra is felhívta a figyelmet, hogy „az események kellemetlen kihatással vannak a románok és az erdélyi magyarság viszonyára is…” Megemlítette: „A bukaresti botrány nem volt egyedi eset, ugyanis az év közben Romániában járt Honvéd futballcsapatát, vívóinkat és vízilabdázóinkat ugyancsak számos inzultus érte.” Mindezek miatt Keleti azt javasolta Budapestnek, hogy „szerencsésebb lesz, ha válogatott mérkőzésre hosszabb időn keresztül lehetőleg nem kerül sor.”
Tizennégy évig nem is volt román– magyar futballmérkőzés.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
