Motorozik, evez, vitorlázik, szörfözik, hullámokon lovagol, s ha éppen Kaliforniába visz az útja, cápára horgászik. A hétköznapi ember számára nehezen felfogható vagy fel sem fogható matematikai és fizikai fogalmakkal, méréstechnikákkal dolgozik: impulzusüzemű gázlézerekkel, hangolható festéklézerekkel, szupergyors piko- és femtoszekundumos lézerimpulzusokkal, amelyekkel az egymilliomod másodperc egymilliomod részénél is gyorsabban lejátszódó folyamatok is követhetők. De minden bonyolult fogalomra talál képszerű, az egyszerű halandó számára is érthető magyarázatot. Ilyen emberekről szokták mondani: született tanár. Amilyen Bor Zsolt édesapja, Bor Pál, akinek növendékei közül jó néhány fizikaprofesszor és akadémikus került ki. És amilyen matematika–fizika szakos édesanyja, aki hivatása mellett három gyereket is nevelt.
– Szüleim azokban a tantermekben tanultak, ahol én most professzor vagyok. Az is lehet, hogy titkos gondolat formájában már ott megszülettem – meséli mosolyogva, amikor arra kérem, kezdjük a legelején. – Valójában Orosházán láttam meg a napvilágot, oda fűznek az első emlékeim. Például az, hogy a tanító úr néha még a nádpálcát is használta, amikor betűvetést tanított. De minden pénteken meghirdette a heti versenyt, és az első ötnek piros tintával beírta az irkába: „Heti versenyből első lett. Kitűnő.” Megmaradt bennem, milyen jólesett az a dicséret, azóta tudom, mennyire fontos a teljesítmény-értékelés-elismerés egysége, ami megtanítja az embert arra, hol a helye a közösségben. Elfuserált pedagógiai módszernek tartom, hogy újabban nem értékelik megfelelően a diákok munkáját. Nem vagyok elméleti pedagógus, de láttam már gyereket közelről.
– Hatéves volt, amikor Szegedre kerültek. Nagy volt a különbség Orosházához képest?
– Kulturális értelemben jelentett váltást. Orosházán szerzett jó jegyeimet egy héttel később a szegedi iskola már csak közepesre értékelte. Nem mindegy, hogy ki hova születik, és hol tanul. Sok mindenhez volt kedvem gyerekkoromban: sportoláshoz, ahol megint csak a siker a felhajtóerő, a természetjáráshoz meg talán a tanuláshoz is néha. Legalábbis most így emlékszem.
– A szülei terelgették a fizika felé?
– Nálunk nem volt családi kényszer, szabadjára engedtek bennünket a szüleink, de édesapám kényszer nélkül is tudott irányítani. Ő adta a kezembe a KöMaL-t, azaz a Középiskolai Matematikai Lapokat. Nézegessem – mondta –, és ha kedvem támad, oldjam meg a havonta kitűzött feladatokat, aztán küldjem be az eredményt. A KöMaL a pontversenyek eredményeit, a győztesek nevét és fényképét közzétette a lapban. A szerkesztők is jól tudták, hogy a rendszeres, pontos és igazságos értékelés komoly motiváló erő. Többek között ez is hiányzik a mai iskolákból. Szegeden két gimnázium volt, a Ságvári és a Radnóti. Én a Ságváriba jártam, és büszke voltam rá, hogy oda járok. A radnótisok meg arra, hogy ők radnótisok. Egészséges vetélkedés folyt köztünk. Hálás vagyok a tanáraimnak, jó gimnázium volt. Egy idő után már élveztem a fizikafeladványokat. Rájöttem, hogy egy-egy probléma megoldása örömforrás. Abban, hogy ez tudatosodott bennem, nagy szerepe volt a KöMaL-nak. Az a gyerek, akinek sikerélményt jelent a tudománnyal való első találkozás, magától is rendesen tanul, többé nem kell noszogatni, de fontos, hogy olyasmit tanuljon, amit megért, ami pozitív élményt ad. Sajnos, a tudás ma nem része anynyira az értékrendnek, ahogy korábban, de ez elsősorban az egykorvolt kommunista országokra jellemző. Azokra, amelyekben a sikeresség nem a tudással és a teljesítménnyel függött össze. Azt hiszem, még egy nemzedék kell, hogy helyreálljon a valódi értékrend, kitisztuljon az emberek gondolkodása.
– Hogy került a kijevi egyetemre?
– Oda lehetett külföldre menni, tehát oda jelentkeztem. Érdeklődő, nyughatatlan kamasz voltam. A Szovjetunióról sok mindent hallottunk. Egy magyartanár mesélte, hogy dolgozatot íratott április 4-ről, s az egyik gyerek előadta, hogy „jöttek a hős szovjetek, és felszabadítottak bennünket. A baj csak az volt, hogy utánuk bejöttek az oroszok, és mindent elvittek”. Jellemző történet ez az akkori otthoni és iskolai nevelés kettősségéből adódó teljes zűrzavarra, ami némelyik gyerek fejében uralkodott. Az én édesapám viszont tájékozott, okos, értéktisztelő ember volt. Megtanított arra, hogy ami jó, az jó, és ami rossz, az rossz. Tudta, hogy kitűnő tudósok, matematikusok és fizikusok éltek a Szovjetunióban. A rendszert vetette el, nem az embereket. Jelentkeztem, felvettek. Anyám pityergett, apám azt mondta, menjen, ha akar. Csak akkor vallotta be, amikor befejeztem az egyetemet, hogy ráijesztettek: nem fog értelmiségi dinasztiát nevelni. Két testvérem már egyetemre járt, amikor érettségiztem. Apám azt gondolta, talán jobb, ha nem itthoni egyetemre felvételizek.
– Kikkel járt együtt Kijevben?
– A „béketáborból” érkezett diákokkal, de volt köztünk sok vietnami, kubai, és jöttek afrikai és arab „célországokból”. Az oktatás szakmai színvonaláról csak jót tudok mondani. Tanáraim derék emberek voltak. Nem sokkal azután, hogy hazajöttem, doktoráltam. A lézertechnikát Szegeden tanultam. Rácz Bélával – aki akkor tudományos segédmunkatárs volt, most az egyetem rektorhelyettese – rövid, nagy teljesítményű fényimpulzusokat kibocsátó nitrogénlézert készítettünk. Ez akkoriban újdonságnak számított. Később festéklézerekkel foglalkoztam, ezeknek az a speciális tulajdonságuk, hogy változtatni lehet a hullámhosszukat. Azért nevezik festéklézernek, mert az aktív anyagot, amely világít benne, textilek színezésére használják.
– Hogyan került azután Németországba?
– Német állami ösztöndíjjal, amelyet nem kis meglepetésemre azonnal megkaptam. Talán azért is, mert akkorra már több tudományos dolgozatom megjelent Nyugaton. Elvben ugyan még érvényben volt az a rendelet, hogy csak a Nemzeti Bank – hogy miért éppen a Nemzeti Bank? – engedélyével lehetett Nyugaton publikálni, de az éberség ekkorra már kezdett lanyhulni. A Max Planck Intézet egyéves ösztöndíjával Göttingába mentem Fritz Peter Schäfer professzorhoz, a festéklézerek feltalálójához – meghatározott feladat megvalósítására. Egy műszakilag nehezen megoldható lézert kellett építenem, ebbe előttem két amerikai kutatónak már beletörött a bicskája. Három hónap alatt elkészültem vele. Maradt bőven időm, lényegében azt csinálhattam, amit akartam. Tiszteltük egymást, teljes szabadságot élveztem Schäfer professzor mellett. Sokan vagyunk hálásak neki. Akkoriban egy új eljárást fedeztem fel extrém rövid lézerimpulzusok létrehozására.
– Jó néhány helyen kutatott és tanított a világban. Mit jelentenek az ott szerzett tapasztalatok?
– A kutató értékét növeli, ha sokfelé jár, mert mindenütt új típusú tudást szerez. Remek dolog, hogy sokfajta emberrel találkozik, sokféle megközelítési módot ismer meg. Szeretek tanítani, és sok olyasmit láttam, amit jó volna itthon is megvalósítani. A Rice Egyetemen, Houstonban például a diákok becsületkódexét irigyeltem. Fölesküdtek arra, hogy tartják magukat a benne foglalt etikai szabályokhoz. És tartották, többször meggyőződhettem róla. Nálunk hiányzik az etikai normák értelmezése. Az emberek nem azok szerint szocializálódnak. Érdekes tapasztalat volt az is, hogyan értékelik a tanárt a diákok jó amerikai egyetemeken. A demokráciát tanulni kell, ez is annak a része, de csak akkor, ha komolyan veszik, nem úgy, ahogy itthon. Jó előadásokat szoktam tartani. Jónak értékeltek a tanítványaim. De egy dologért elmarasztaltak. Nem fogja kitalálni, miért. Azért, mert kevés házi feladatot adok fel. Ez itthon elő nem fordulhatna. Most csak az amerikai oktatási rendszer pozitívumait sorolom, azokat, amelyeket itthon is érdemes volna bevezetni.
– Tudjuk, hogy tudományos pályára készülőknek nélkülözhetetlenek a külföldi tanulmányutak. Az a fontos – halljuk –, hogy aki elmegy, egy idő után hazajöjjön. Ön mindig hazajött. Miért?
– Meghatározó, hogy ki mennyire érzi jól magát ott, ahova született. Talán azért jövök haza, mert az anyagi jólét engem soha nem csábított annyira. Gondolom, ez összefügg a családban szerzett értékrenddel, azzal, amit otthon láttam magam körül. Azt nagyon fontosnak tartom, hogy a tehetségeink ne széledjenek szét a világban. Ahhoz, hogy a vakolat ne potyogjon le, a vonat ne késsen, az eresz ne csurogjon, a kifli ne legyen égett, a bor ne legyen savanyú, szóval hogy jól működjön az ország, jó kőművesre, bakterre, bádogosra, pékre és vincellérre van szükség. De ettől a világ még nem megy előre. A világot mindig egy-két kiugróan tehetséges ember szellemi teljesítménye viszi előbbre. Ezért fontos, hogy a tehetségek tömegesen ne menjenek el az országból.
– A lézertechnikával összefüggő eredményeit az orvosi gyakorlatban hasznosítják. Melyeket tartja a legfontosabbnak?
– A legelterjedtebb a lézeres látáskorrekciós eljárás. Süveges Ildikó professzor asszonnyal és Ratkay Imolával kezdtünk bizonyos kutatásokat ezen a téren több mint tíz évvel ezelőtt. Nagyon sikeres együttműködés volt ez, több fontos tudományos dolgozatunk jelent meg e témakörből. Amerikában évi egymillió lézeres látásjavító szemműtétet végeznek, de szerencsére már itthon is elterjedt ez a műtéti technika. Jelenleg a szegedi tanszéken olyan kutatást is tervezünk, amelynek célja az úgynevezett szuperlátás létrehozásának technikája. Az egészséges ember látásélességét a szem bizonyos optikai hibái korlátozzák. Adatokkal igazolható, hogy a látóideghártya elvileg hatszor több optikai részletet is képes észlelni. Az optikai hibák műtéti korrekciójával a jövőben valószínűleg meg lehet majd valósítani a szuperlátást. Kemény Lajos szegedi bőrgyógyász profeszszorral a pikkelysömör kezelésére dolgoztunk ki lézeres eljárást. A professzor tudta, milyen hullámhosszú fény kell hozzá, nekünk volt ilyen lézerünk, elvégeztünk néhány vizsgálatot, és kiderült, hogy igaz az, amit Kemény Lajos gyanított, hogy fénnyel meg lehet gyógyítani a pikkelysömört. Azóta ezt az eljárást használják a világ számos országában. Ugyancsak szegedi bőrgyógyászokkal fejlesztettünk ki fototerápiás eljárást és hozzá a készüléket, amely alkalmas a szénanátha kezelésére. Az eljárást már szabadalmaztattuk. Az orrba egy optikai szálon keresztül vezetjük fel a fényt, és ha a színe olyan, amilyennek lennie kell, a tünetek elmúlnak, mert a fény gátolja az immunreakciót. Magyarországon több mint ötven készülék van orvosi rendelőkben.
– Mivel foglalkozik most?
– A tanszékünkön készül egy rövid impulzusokat kiadó terawattos lézerrendszer, amely ötszázszor nagyobb teljesítményű lesz, mint a paksi atomerőmű. Ha Magyarország minden lakosának lenne száz vasalója, és mindenki egyszerre használná hálózatról, az lenne egy terawatt. Ennek a lézerfajtának az is a sajátossága, hogy olyan kis területre fókuszálható, amelynek a keresztmetsze sokkal kisebb, mint a hajszálé. Elképesztően nagy teljesítménysűrűségeket lehet elérni, és az anyag egészen különleges tulajdonságai vizsgálhatók.
– Sokat hallunk arról, hogy Magyarországon rendkívül nehézkes, nagyon drága a szabadalmaztatás, és emiatt gyakran elesünk attól, hogy sok találmány itthon hasznosuljon. Valóban így van?
– Csak részben. A szabadalmaztatás a világ minden részén költséges és bonyolult. A szabadalom bejelentése a szabadalom bonyolultságától függően itthon mintegy félmillió forintba kerül, de Amerikában kétszer ennyibe. Szerencsére ma már lehet állami hozzájárulást is kapni hozzá. Szabadalmat fogalmazni nehéz, minden szónak jelentősége van. Pontos megfogalmazása egy sok résztvevős szellemi kiszorítósdi játékhoz hasonlít, amelyet nemzetközi szinten játszanak.
– Mire van szükség a védelmen túl a szabadalom hasznosításához?
– Befektetőkre, akik saját tőkéjüket kockáztatják, de nem ingyen. Úgy szokták intézni, hogy a haszon oroszlánrésze náluk maradjon. Ez a világon mindenütt így van. De én mégis arra biztatom a fiatalokat, hogy ha van ötletük, legyen bátorságuk szabadalmaztatni. Próbálják meg termékké fejleszteni az ötletet, de legyenek nagyon éberek, vigyázzanak rá, kinek milyen feltételekkel adják el.
– Hogyan látja a hazai tudományos élet lehetőségeit?
– A magyar tudomány eredményeit világszerte elismerik. A múlt rendszerből itt-ott még megmaradt rossz beidegződések idővel biztosan el fognak múlni. Bízom az emberek alkotókedvében és egészséges értékítéletében. Sok talpraesett fiatalemberrel találkozom, akik az eszükkel és a munkájukkal keresik a kenyerüket. Egyre többen vannak, és még többen lesznek. Az lenne jó, ha az ő példájukat jobban megismerhetnék az emberek. Pozitív üzeneteket kellene küldeni a társadalomnak. Ez az újságírás felelőssége is.
Bor Zsolt 1949-ben született Orosházán. Hatéves korától Szegeden él. 1973: kitüntetéssel diplomázik mint elektromérnök a Kijevi Műszaki Egyetemen. 1975: lézerfizikai tárgyú értekezésével doktorál a József Attila Tudományegyetemen (JATE). 1977: vendégkutató a göttingeni Max Planck Intézetben. 1984: a fizikai tudomány doktora. 1988–: az MTA–JATE lézerfizikai tanszéki kutatócsoportjának vezetője. 1989–: egyetemi tanár, megalapítja és vezeti a JATE optikai és kvantumelektronikai tanszékét, amelyet a tudományos világ „a szegedi optikai iskolaként” tart számon. 1990–: az MTA tagjai közé választja. Vendégprofesszorként tanított a Kaliforniai Egyetemen (Irvine, 1994), a Rice Egyetemen (Houston, 1994–1995), a zürichi ETH-n. Kutatott a San Diegó-i Cymer Inc. és az irvine-i Intrlase Inc. laboratóriumában. Számos tudományos szervezet, köztük az Academia Europaea tagja. Kitüntetései: Eötvös Loránd Fizikai Társulat díja (1982); Széchenyi-díj (1994); Pro Urbe díj Szeged (1998); Pázmány Péter-díj (1998).
