Afgán kirakatválasztás

A terrorizmus elleni küzdelem nagy győzelmeként értékeli az amerikai vezetés az afganisztáni választásokat. George W. Bush persze nincs egyedül azzal a hitével, hogy a demokrácia exportálható, s az Egyesült Államok legnagyobb missziója ennek elősegítése. S ha ez a nemes törekvés egybeesik Amerika vélt vagy valós érdekeinek érvényesítésével, akkor azt badarság lenne egy elnökválasztási kampányban nem kihasználni. Így gondolták ezt a Fehér Ház befolyásos tanácsadói is, akik elterelendő a figyelmet az iraki demokráciateremtés buktatóiról, mindenképpen november elé akarták időzíteni az előző négy év agresszív külpolitikáját igazolni hivatott afgán sikersztorit. S ha ők így gondolták, akkor az így is lett. Túl nagy volt a tét ahhoz, hogy bármi megzavarhassa a hepiendet. Nem számít, hogy lemosható a tinta, és a jelöltek többsége bojkottra szólít, az Amerika bábjának tartott Hamid Karzai győzelme eldöntött. Ha úgy hozza a szükség, ez is demokratikus választás, még ha olyan is, amelyet oly előszeretettel ostoroznak más esetben az amerikai politikusok és az emberjogi szervezetek.
De maradjunk a tényeknél, amelyek alapján mindenki eldöntheti, hogy milyen az amerikai misszió hatékonysága, a demokrácia afgán módra. A közép-keleti ország történetének első közvetlen elnökválasztásán csak Pakisztánban 740 ezer menekült regisztráltatta magát. A szavazás biztonságára 18 ezer amerikai és kilencezer más NATO-országból érkezett katona felügyelt. Ők őrizték a 22 ezer szavazóhelyiséget, amelyben a 28 milliós ország 10,5 millió szavazásra jogosult polgára adhatta le a voksát. Három évvel azután, hogy az Egyesült Államok megdöntötte a tálib rendszert, az al-Kaida vezetői továbbra is szabadon, feltehetőleg valahonnan az afgán–pakisztáni határövezetből irányítják a terroristaszervezetet. Az országban finoman szólva viszonylagos a biztonság, törékeny a stabilitás. A nemzetközi erők lényegében csak a fővárost ellenőrzik, s Karzai tényleges hatalmát is érzékelteti, hogy a köznyelv „Kabul polgármesterének” nevezi. A normalizálódást nem segíti az sem, hogy a nemzetközi közösség részéről az ország újjáépítésére ígért 4500 milliárd dollárból ez idáig csupán 700 milliót láttak az afgánok. Ennek az összegnek is csak a töredéke jutott a rekonstrukcióra, a többit elnyelte a korrupció. Jól jellemzi a közállapotokat, hogy minden erőfeszítés dacára a kampány alatt merényletek sorát követték el az iszlám radikálisok a jelöltek ellen, a déli területeken pedig megfélemlítették a szavazni szándékozókat is. A beszámolók ugyanakkor optimista, félelemmentes voksolásról adtak hírt. A lelkesedés egyik magyarázata lehet persze az is, hogy sokan azért íratták fel magukat a szavazói nyilvántartásba, hogy eladják regisztrációs kártyájukat. Árulkodó, hogy a parlamenti választásokat fél évvel el kellett halasztani. Sokak szerint ez nem oszt, nem szoroz, mert ez a demokrácia csak látszólagos, s e szavazás is csak a hadurak és drogbárók uralmát erősíti. Alátámasztja ezt, hogy az utóbbi években csak nőtt Afganisztán részesedése a világ ópiumtermeléséből. A nők kiszolgáltatottsága alig csökkent. A társadalom premodern jellegéről árulkodik, hogy a lakosságnak alig a harmada tud írni, olvasni.
A kép kísértetiesen emlékeztet Csecsenföldre, ahol nemzetközi szervezetek éles kritikával illették a választásokat. Ez azonban most keveseket zavar, mint ahogy az is, hogy a terrorizmus elleni harc sok esetben csak bizonyos érdekek leplezésére szolgál.