Az Új Eldorádó bemutatása után volt már Romániában? Nem félt a határon?
– Voltam, és nem gondolom, hogy félnem kellene. Ez a film sokkal inkább szól a románokért, mint bármi másért. Én úgy hiszem, hogy Románia lakosságának is fontos a saját környezete és egészsége, ők is azt szeretnék, hogy boldogan éljenek ott, ahol megszülettek. Nekik a legfőbb érdekük, hogy felszámolják azokat a szennyező forrásokat, amelyek mellett most kénytelenek élni. A románok a tervek szerint három év múlva csatlakoznak az Európai Unióhoz, de addig meg kell oldaniuk ezeket a problémákat – a film nagyszerű figyelemkeltő eszköz, talán segít abban, hogy végre mozduljon valami. Különben eddig két romániai filmfesztiválon vettem részt vele, és három díjat nyertünk, vagyis jól fogadták. Bízom benne, hogy találok román forgalmazót, aki ott is bemutatja a filmet, és román tévékkel is tárgyalni fogunk.
– Ha jól tudom, eredetileg egészen más témával és helyszínen indult a munka.
– A tiszai szennyezés idején fogtam neki forgatni, és akkor még úgy volt, hogy abból csinálok valamit, de aztán az élet felülírta a forgatókönyvet. A nagybányai nehézfémszennyezés után azonnal a helyszínen voltam kamerával és fényképezőgéppel (az itt készült fotóim neves magazinokba kerültek be, köztük a német Geóba is), majd elkezdtem módszeresen feltérképezni az erdélyi szennyező forrásokat. Nagybánya mellett jártam Herzsabányán és a dézsi papírgyárban, meglátogattam meddőhányókat és disznóhizlaldát egyaránt, így jutottam el Verespatakra is. Nagyon sok helyen forgattam, nehéz döntés volt, mi maradhat a filmben – végül mindent kihagytam, kivéve a tiszai szennyezést és következményeit, melyekre nyolc percet szántam az Új Eldorádóban.
– A film egyik emlékezetes pillantában Sebestyén Márta azt énekeli: Abrudbánya, Verespatak, hidd el rózsám, hogy elhagylak. Hogyan bukkantak erre a gyönyörű népdalra?
– Sebestyén Márta találta egy vaskos népdalgyűjteményben, melyet még Kallós Zoltántól kapott. Sokan kérdezték már, hogy mi írtuk-e a szöveget, de valóban van ilyen népdal.
– Ritka alkalom, hogy magyar dokumentumfilmet vetítenek a moziban, arra pedig nem emlékszem, hogy valaha is játszottak volna a bevásárlóközpontok multiplexeiben ilyet. Ön mikor nézett meg legutóbb moziban magyar dokumentumfilmet?
– Ezen gondolkodnom kell. Ha a filmszemléket nem számítjuk, akkor talán évekkel ezelőtt láttam Sára Sándor dokumentumfilmjét moziban. Valóban nem túl gyakran kerülnek vászonra az ilyen jellegű munkák – nem csak magyart, külföldit is ritkán látni. Talán Michael Moore két filmje (Fahrenheit 9/11 és Kóla, puska, sült krumpli) a kivétel, bár arról megoszlanak a vélemények, hogy ezek dokumentumfilmek-e egyáltalán. Az Új Eldorádó öt kópiával indul, Pesten a Művészben, az Urániában és a Mammutban játsszák, két kópia pedig vidéken utazik. Legelőbb Szegeden és Kiskunfélegyházán láthatják.
– Hogyan sikerült meggyőzni a forgalmazót, a Budapest Filmet?
– Azt tapasztalom, hogy aki megnézi a filmet, az a hatása alá kerül, és az ügy mellé áll. Azzal mindenki tisztában van, hogy nem lehet nyereséges a moziforgalmazás, hiszen csak a felnagyítás – komoly kedvezménnyel, hála érte a Kodaknak és a Focus Filmnek – tízmilliós nagyságrendű összegbe került. Mindezek ellenére az üzemeltetők abban is partnerek voltak, hogy minden megvásárolt jegy értékének tíz százalékát átutalhatjuk a Verespatak megmentéséért küzdő helyi civil szervezetnek, az Alburnus Maiornak a számlájára.
– Verespatakon volt már bemutató?
– Eddig csak egy lakásban vetítettük. Érdekes volt figyelni az emberek arcát, amint magukat és a saját problémáikat látták viszont a képen. Voltak verespatakiak a csütörtöki budapesti díszbemutatón is. Három évig dolgoztam ezen a filmen, eddig összesen két és fél hónapot töltöttem a faluban, így nem csoda, hogy sok barátom lett ott. Volt, aki meghívott az esküvőjére, mások apró ajándékokkal kedveskednek, a bemutatóra is kaptam szalonnát és lekvárt. A munka alatt megbarátkoztam a román nyelvvel is, sok szót megtanultam, és jó volna a helyeieket azzal meglepni a folytatásban, hogy legalább konyhanyelven tudok értekezni velük. Még azokkal is jó viszonyban vagyok, akik támogatják a beruházást – látták, hogy sokat járok oda, komolyan gondolom a dolgot, ezért elfogadtak.
– A munka során sem volt része inzultusban?
– Még Nagybányán kergettek meg egyszer, Verestorokban pedig három terepjáró vette körül a stábot, és eléggé fenyegető dolgokat ordítottak nekünk, de nem nyúltak hozzánk.
– Nem számít perekre a bemutató után? A kanadai cég illetékesei látták már a filmet?
– Nincs mitől félnem. Igyekeztem korrekt lenni, megszólaltattam a cég romániai vezetőjét és környezetvédelmi szakemberét, terveik, mondanivalójuk csorbítatlanul benne van a filmben.
– Három évig dolgozott ezen úgy, hogy jelentős részben a saját vállalkozása finanszírozta a költségeket. Hogyan sikerült?
– A Flóra Film az enyém, ezért a munkatársaim kénytelen-kelletlen elfogadták, hogy most ez a prioritás. Ugyanakkor fizetést kellett adni nekik, és elő kellett teremteni a forgatáshoz szükséges pénzt is, így más munkákat is elvállaltunk. A Duna Tv-ben tíz éve megy egy havi magazinunk, a Talpalatnyi zöld, dolgoztunk a kereskedelmi tévéknek is, szóval meg kellett találni a helyes arányokat. Ha nincs a saját technika, horribilis öszszegbe került volna a film, mert csak a vágás több száz órát tett ki, és ez piaci áron többmilliós tétel.
– Hármas minőségben jegyzi a filmet, így talán nem volt nyomás a producer részéről a rendezőre, hogy hamarabb és olcsóbban kell befejezni a munkát.
– Ennek ellenére nagy harcokat vívtam magammal. Az operatőri énemnek fájt, amikor kimaradtak fantasztikus képek, és volt arra is példa, hogy több hétig dolgoztam egy részen, amelyről később kiderült, kilóg a filmből. Tartani kellett a hetven perc körüli időt is, ezért sok megdöbbentő, egyedi dolgot voltam kénytelen kihagyni, így a rendezői felemmel is meg kellett kötni a kompromisszumokat. Arról nem is beszélve, hogy a helyzet menet közben is változott, ahogy telt az idő, korábban lényegtelennek vélt részletek lettek fontosak, míg egyes szálakról kiderült, hogy mellékvágányok.
– Felpörögtek a dolgok maga körül. Állandóan csöng a mobilja, óránként interjúkat ad, és annak ellenére, hogy kora este van, ma még nem volt ideje enni. Amikor ezek a sorok megjelennek, már Kanadában izgul a környezetvédelmi filmek fesztiválján, a Planet in Focuson. Hogy bírja ezt a pezsgést egy természetfilmes?
– Nehezen, nem az én műfajom a zizegés. Minden munka egy névjegy, és mivel a magamfajta ember kevés filmet csinál, ezért különösen fontos, hogy ami kijön a keze alól, az olyan legyen, amilyet igazán szeretne. Bízom benne, hogy az Új Eldorádó után elmondhatom, hogy csináltam valamit.
– Bevásárlóközpontok multiplexeiben is vetítik a filmjét. Pattogatott kukorica eszegetése közben meg lehet nézni az Új Eldorádót?
– Sokat gondolkodtam azon, hogy tudok-e olyan erős dokumentumfilmet csinálni, mint amire a játékfilm képes. Az is kérdés, lehet-e a moziforgalmazás szempontjából gyenge videotechnikával olyan anyagot csinálni, mely becsalja az embereket a vászon elé. A közönség elsősorban nevetni, félni, izgulni, szórakozni akar a moziban, miközben nálunk a dokumentumfilm szónak van egy tudományos, színtelen-szagtalan mellékíze. Még a jegyvásárlás előtt el kell hitetnem a közönséggel, hogy az Új Eldorádó elvarázsolja őket, és tudnak majd izgulni, szurkolni a szereplőknek. Magyar dokumentumfilm esetében még nem volt példa olyan sajtótámogatásra, amilyet én kaptam: bekerültem a Fókuszba, interjúkat adok, a filmnek külön weboldala van (www.ujeldorado.hu), így talán van esély arra, hogy lebontjuk az előítéleteket. A filmben tudatosan nem használtam szinkront, a román megszólalók hangja benne maradt, hogy érezhető legyen a hangsúlyaikban rejlő kétségbeesés. A felirat abban is segít, hogy a nézőnek muszáj odafigyelnie – abban bízom, hogy már az első percekben leteszik a kólát a kezükből.
Kocsis Tibor operatőr, filmrendező, természetfotós. Képei a világ legismertebb szaklapjaiban is megjelentek (Time, Geo, Focus, Ecologist), neves ügynökségek (Reuters, SYPA, SYGMA, Ferenczy Europress) forgalmazzák őket. 1996-ban végezte el a Színház- és Filmművészeti Főiskola rendező-operatőr szakát. Tagja a Magyar Operatőrök Céhének és a Magyar Filmművész Szövetségnek, a Flóra Film alapítója, tulajdonosa és ügyvezetője.
A Doszpod Bélával közösen készített Egy nap döntöttem: drog helyett élet című munkával 1996-ban a magyar filmszemle fődíját nyerték el dokumentum kategóriában. Tudatos környezetvédő: a budapesti légszennyezésről szóló áldokumentumfilmjében, a WAPRA-jelentésben (amely diplomamunkája is egyben) különleges eszközökkel próbálja felhívni a figyelmet az égető gondokra. (Nagy vihart kavart, „kifordított” művében azt boncolgatja a swifti szatíra szellemében, hogy a levegőszenynyezés jót tesz az egészségnek, a legszennyezettebb területekhez [forgalmas kereszteződések, gyártelepek] közeli iskolákban jelentősen emelkedett a tanulók IQ-hányadosa, teljesítménye, javultak tanulmányi eredményeik.)
Tíz éve készíti a Duna Televízió havi környezetvédelmi magazinját, a Talpalatnyi zöldet.
Fontosabb filmjei: Sírfelirat, 1985 (dokumentum, operatőr). Egy nap döntöttem: drog helyett élet, 1995 (hatrészes sorozat Doszpod Bélával, dokumentum, operatőr). A WAPRA-jelentés, 1996 (áldokumentum-, diplomafilm, rendező-operatőr-társíró). Ukránok, pelikánok, lipovánok, 1997 (ismeretterjesztő, rendező-operatőr). A meghódított Kárpát-medence, 1998 (ismeretterjesztő, rendező-operatőr). A hanti sámán hagyatéka, 1999 (ismeretterjesztő, rendező).
