Az elmúlás személyessége

Aki a forgalmas Fiumei útról a sírkert felé fordulva a temetésfelvétel felé sétál, az épület emeletén érdekes kiállításra találhat. Itt működik az ország egyetlen kegyeleti múzeuma, amely szándékai szerint az egész Kárpát-medence városi és falusi temetési szokásait hivatott gyűjteni, feldolgozni és bemutatni – legalábbis az elmúlt száz–kétszáz év tekintetében. Sajnos a rendelkezésre álló kiállítási terület határt szab a bemutatás mélységének.
Hargittai Emil, a Kegyeleti Múzeum vezetője elmondta, hogy az intézmény a rendszerváltás után alakult meg, amikor már nem volt ideológiai akadálya a gyűjtemény létrehozásának. A kiállítás csupán egyteremnyi anyaggal nyílt meg 1991-ben, amely a budapesti és a város környéki temetkezési emlékekből gyűlt össze, aztán 1992-ben költöztek mostani helyükre, s a következő évben kaptak állami működési engedélyt. Ekkor terjesztették ki gyűjtési körüket a mai Magyarország egész területére, majd amikor újabb teremmel bővült a múzeum, már arra is vállalkozhattak, hogy az egész Kárpát-medence területéről szerezzenek be temetkezéssel kapcsolatos emlékeket. A múzeum fenntartója, a Temetkezési Intézet Rt. ugyanis nagyobb, jelentősebb kiállítás létrehozására szánta el magát. A kutatásokat könyvtári és levéltári rész is segíti.
A múzeumba lépő látogatók először különböző tájegységek temetési szokásaival ismerkedhetnek meg. Itt látható a csökölyi fehér gyász, a csitári, széki, burgenlandi, délvidéki temetkezési szokások néhány fontos vagy érdekes tárgyi emléke. Bepillantást nyerhetünk a tápiósági, mezőkövesdi, Bakony vidéki gyászolási szokásokba, valamint a Magyarországon élő nemzetiségek temetkezési kultúrájába is. A terem közepén a mexikói halottak napjának fényképei az időszaki kiállításhoz kapcsolódnak. A mienktől kissé talán idegen dél-amerikai kegyeleti szokásokat és tárgyakat felvonultató tárlat egy ősi kultúra továbbélésének emlékeit mutatja be.
A következő teremben a XX. század eleji városi gyász- és halotti pompa néhány kiemelkedő emléke látható. Üveges és oszlopos, egyedi bányászszertartás-kocsikat láthatunk, valamint több „Szent Mihály lovát”, a vitrinekben gyászhuszár-egyenruhákat, halotti lószerszámokat, hímzett lótakarókat. A terem falain kézikandeláberek, gyertyatartók, zsinóros díszbotok láthatók, valamint néhány jelentősebb, XX. századi budapesti temetési menet fényképe.
A negyedik helyiségben a gyászszertartásokon használt kellékeket, egyházi öltözékeket, női gyászruhákat, szertartáskönyveket, ima- és énekeskönyveket láthatunk, s külön tárlóban kaptak helyet a magyar színészek halotti maszkjai. Innen nyílik az egy szinttel lejjebb lévő kiállítótér, amely a temetők jellegzetes tárgyi emlékeit hivatott bemutatni. Így a váci „Fehérek temploma” régészeti feltárásából származó fakoporsót, szegecsekkel díszített és festett koporsófedeleket, a szegvári fűzfa koporsót, ércszarkofágokat, egy ritkán alkalmazott szívurnát és a hollóházi porcelángyár teljes urnaválasztékát. „Ez az ország egyetlen kegyeleti múzeuma – mondja Hargittai Emil –, ezért nagyon sok műtárgyat kölcsönzünk más kiállításokhoz, de magángyűjtemény lévén, sajnos nem kapunk állami támogatást, és többnyire nem is pályázhatunk.”
S hogy mi lehet egy kegyeleti gyűjtemény célja? A múzeumvezető szerint változást szeretnének előidézni látogatóikban. „Hozzánk időnként olyan gyermekek is jönnek – mondja –, akik számára a halál tabu, nem beszélnek róla, rettegnek tőle. Ezért is alakítottuk ilyen formára a kiállítást, hogy ne legyen benne semmi rémisztő. Nem a pestiskoporsó látványának borzalmát akarjuk hangsúlyozni, hanem a történelmi tényt, hogy II. József rendelkezése nyomán hogyan alakult a halotti rituálé. És ugyanígy akarjuk bemutatni a temetési ceremóniákat fényképeken. A mi feladatunk, hogy lefordítsuk, hétköznapivá tegyük a gyász lényegét és szertartását.
Voltak olyan iskolás látogatóink, akik megálltak a bejáratnál, és azt kérdezték, vannak-e itt szellemek. Azt mondtam nekik, hogy igen, vannak. Itt van Kossuth, Deák, Vörösmarty szelleme.”
A halálhoz, elmúláshoz, gyászhoz való viszonyunkra erőteljesen rányomták bélyegüket a kommunizmus évtizedei. E korszak reprezentatív halotti kultúráját jól példázza a munkásmozgalmi mauzóleum története. Mint Hargittai Emil elmondta, több mint húsz évig tartott a szinte nyomasztóan monumentálisra tervezett emlékhely építése. A Kegyeleti Múzeum archívumában fellelhető a műszaki tervdokumentáció, az építkezéssel kapcsolatos levelezés, sőt még az a politikai bizottsági határozat is, amely a munkásmozgalom harcosainak „besorolását” tartalmazza. A terveket 1957-ben fogadták el, és a teljes megvalósítást a központi költségvetésből finanszírozták volna. Valaki azonban megakadályozta a tervek teljes megvalósulását. Ennek köszönhető, hogy a Fiumei úti sírkert megmaradt.
A hétköznapi életben a temetési szertartásrendek megváltozásával, a polgári temetés terjedésével kezdődött el a hanyatlás. Hargittai Emil szerint döntő váltást jelentett a második világháború is, amikor átvonult az országon a front. Megváltozott a halál megítélése. Részint hétköznapivá vált az elmúlás, részint – talán a félelem miatt – a háború átélői elidegenedtek a haláltól és a gyásztól, lassan megszűnt az elmúlás személyessége. Később a civil temetkezések gyakoribbá tételéért, az egyháziak viszszaszorításáért külön hivatalokat hozott létre a hatalom, és a gyakorlati megvalósítás érdekében olyan nyomtatványokat adtak ki, amelyek meghatározták a nem egyházi temetés rendjét. Ezek a törekvések Hargittai Emil szerint még tudat alatt is hatottak. Lassan nem az okozott traumát, hogy csöndben meghalt a legközelebbi hozzátartozó, hanem annak az ismeretlennek a sorsa, akit 1944 karácsonyán lelőttek. A társadalom fokozatosan eltávolodott a haláltól és a gyásztól.
A Kegyeleti Múzeum vezetője úgy véli, hogy az embereket vissza kell vezetni a halál személyességéhez. A gyerekeket hozzá kell szoktatni, hogy a gyász, a kegyelet az életünk része. Nyugat-Európában sok iskolában oktatják a kegyeleti kultúrát. Nálunk csupán egyetlen gimnáziumban lehet megismerkedni – választható tárgyként – a magyar temetési kultúrával.
A temetkezés elidegenítő, személytelen effektusait a rendszerváltás után új, sokszor kétes értékű, esetenként egyenesen ízléstelen temetkezési szokások erősítették. Hargittai Emil szerint a temetésekben, a halotti kultúrában a hozzátartozók reprezentációs vágya érhető tetten. A funerális művészet mellett természetesen jelenik meg a funerális giccs. Hosszú távon azonban remélhetőleg nem ez utóbbi lesz a meghatározó temetkezési kultúránkban.