Az elnök és a kamatláb

Bizonyára nem véletlen, hogy a Gyurcsány-kormány akkor indította törvénymódosítási manővereit a Magyar Nemzeti Bank függetlenségének felszámolására, amikor Finn Kydland és Edward Prescott megkapta a közgazdasági Nobel-díjat. Közismert, hogy ez a két kutató vetette fel először a gazdaságpolitikák időbeli inkonzisztenciájának kérdését, s a probléma feloldásaként javasolta a monetáris politika megszabadítását a reálgazdasági (GDP, munkanélküliség) céloktól, hogy kizárólag az árstabilitás biztosítása legyen az egyetlen feladata. Ennek nyomán indult el az a tendencia a fejlett országokban, amely a jegybankok függetlenségét eredményezte, és utalta kizárólagos felelősségi körükbe az infláció féken tartását. Jól időzített kis figyelmesség a javaslat az MSZP–SZDSZ-kormány közgazdász szakértőitől. Bár lehet, hogy a gesztusnál nyomósabb indokok is vannak, nevezetesen egy új doktrína vagy egy új közgazdasági iskola elindítása, amely új korszakot nyit(hat) a közgazdasági gondolkodásban.
A kormányzati logika kristálytiszta és jól érthető. A korszakos felismerés a következő: gazdasági bajainkért egyedül és kizárólagosan a magas kamatláb a felelős. Ha ugyanis a kamatláb alacsonyabb lenne, akkor kisebb lenne az államadósság után fizetendő kamatkiadás, és így automatikusan megoldódna az államháztartási deficit problémája is. (Az államháztartási deficit csökkentésében nincs konszenzus a kormányon belül sem, hiszen a szakértőnek számító, közgazdász végzettségű – igaz, csak estin végezte a KISZ-titkárság mellett – miniszterelnökünk szerint a költségvetési egyensúly nem fontos dolog, az embereket nem érdekli.) Ugyancsak jótékony hatást fejthet ki az alacsonyabb kamatláb a beruházásokra, ami pedig tudvalévőleg a gazdasági növekedés motorja. Mindezen túl a mérséklődő kamatok gyengítenék a forint árfolyamát, a leértékelődő hazai valuta jelentős ösztönzést jelenthetne az exportra, miközben mérsékelné az importot. E két ellentétes irányú mozgás pedig a külkereskedelmi és folyó fizetési mérleg javulását hozhatná el. Summa summarum, mindenekelőtt és -felett csökkenteni kell a kamatlábat – szól a mélyen szántó szakmai következtetés.
De vajon miért nem csökken a kamatláb? – fogalmazódik meg a kérdés sok, a gazdaság állapotáért aggódó emberben. Azért – adódik pofonegyszerűen a válasz –, mert a jegybank független, és nem lehet utasítani a vezetőjét a csökkentésre, s aki önszántából erre nem hajlandó, mert a gonosszal cimborál, nem az ország érdekét nézi, hanem kinevezői utasításait követi még ma is. Nosza őt kell eltávolítani a posztjáról, vagy ha nem lehet, akkor legalább korlátozni a jogkörét. Hiszik, nem hiszik, ennyire egyszerűen egyenesbe lehet hozni a gazdaság dolgát. Csak alkotó módon kell tanulmányozni a szocialista múlt haladó hagyományait. Emlékezzünk csak, amikor baj volt az energiaellátással vagy a tervteljesítéssel, akkor előbb vagy utóbb mindig fény derült valamilyen szabotázsakcióra, mindig lelepleződött a polgári kártevők aknamunkája (a sort a híres MAORT-per indította). És ilyenkor nem szabad habozni, problémázni a „polgári törvényességen”, gyorsan kell cselekedni. Elvégre az ország boldogulása érdekében történik minden, s végül is a cél szentesíti az eszközt, nemde?
Sokan most azt mondják, hogy később, a hetvenes–nyolcvanas években ezt a gazdaságpolitikai gyakorlatot voluntaristának ítélték. Persze az lehet, de kit érdekel ez ma már. Itt és most sokkal egyszerűbb egy bűnöst találni, s ez jobban kommunikálható a sajtó felé is, mint homályos és bonyolult fejtegetésekbe kezdeni az igazi okokról. Arról, hogy tulajdonképpen a magyar gazdasággal az a baj, hogy igen gyenge a versenyképessége, alacsony a produktivitása, kevés felhasználható többletet tud előállítani, pazarló és alacsony hatásfokú az ellátórendszere, tele van monopol vagy oligopol piaci helyzetekkel, a kisvállalkozások gyengék, fejlődésképtelenek, a területi egyenlőtlenségek egyre aggasztóbban nőnek, a demográfiai helyzet kétségbeejtő stb. Hát nem egyszerűbb azt mondani, hogy mindenről a jegybank fideszes elnöke tehet? Nehezíti a helyzetet, hogy a közgazdászok egy része nem eléggé haladó gondolkodású, és azt meri feltételezni, hogy a jegybanki alapkamat nincs közvetlen és függvényszerű kapcsolatban az államkötvények után fizetendő kamatokkal. Utóbbiakra jelentős befolyást gyakorol a befektetők értékelése, az általános gazdasági helyzetről kialakított véleményük és különösen az egyensúlyi viszonyok, valamint az infláció alakulására vonatkozó várakozásaik. A hazai gazdasági viszonyokkal kicsit is foglalkozó szakember nem gondolhatja komolyan, hogy a kamatlábnak komoly befolyásoló ereje van a beruházásokra. A beruházások meghatározó többségét azok a külföldi többségi tulajdonú cégek végzik, amelyeknek vagy van elég saját tőkéjük, vagy bárhol a világon hitelekhez jutnak. A hitelre szoruló hazai kis- és közepes vállalkozások hiába szeretnének, még ilyen magas kamatláb mellett sem tudnak külső forráshoz jutni. A leértékeléseknél is hasonló a helyzet. Az export kétharmadát a külföldi cégek bonyolítják, s ők nem váltják vissza forintra az exportbevételeiket, tehát őket csak a bérköltség miatt érinti a drága vagy olcsó forint. A hazai vállalkozások számára természetesen fontos az árfolyam, és egészen rövid távon kedvező a leértékelés, de ne feledjük: kicsi, de nyitott ország lévén a leértékelés az import drágulása révén növeli az inflációt és így a termelési költségeket. Amit nyerünk a réven, azt elveszítjük a vámon. Másként fogalmazva: érvényes az a közgazdasági alapszabály, hogy a versenyképességet tartósan nem lehet árfolyam-politikával javítani.
De ne legyünk ilyen földhözragadtak, gondoljunk egy merészet: képzeljük el, hogy valamilyen csoda folytán holnaptól Járai Zsigmond jegybankelnök átadja a helyét egy hithű, szocialista pénzügyérnek. Az új vezér pedig habozás nélkül a tettek mezejére lép és (egy vagy több lépésben) jelentősen csökkenti az alapkamatot a jelenlegi 10,5-ről mondjuk öt százalékra. Mi történne ebben az esetben? Mindenekelőtt nyilván jelentősen gyengülne a forint, minden bizonnyal átlépné a 300 forintos határt az euróval szemben (végre megvalósulna korábbi miniszterelnökünk álma, a forint „ócsítása”). A jelentős leértékelődés következtében természetesen az infláció mérséklődése sem folytatódna, hanem egy-két évre beragadna a 6-7 százalékos sávba (ez a jobbik eset, rosszabb esetben elkezdene felfelé kúszni). S ezzel még messzebb kerülne a monetáris unióba való belépésünk dátuma. De vajon csökkennének-e az államadósság kamatai? Nagy valószínűséggel nem, mert az általános kamatcsökkenést ellensúlyozná a megemelkedő leértékelési várakozás és a magasabb országkockázat. Valószínűleg az exportjövedelmezőség is csak átmenetileg javulna, mert a jelentős leértékelés szabad utat engedne a növekvő világpiaci energiaárak „begyűrűzésének”.
Mi lenne akkor tehát az értelme az egész kamatvágásnak? Mindenekelőtt az, hogy a gyenge forint vonzóbbá tenné a külföldi befektetők számára a privatizációra felkínált javakat. S ez most különösen fontos lenne a kormány számára az adósságlavina megállítása szempontjából. Másrészt a növekvő infláció automatikusan javítaná a költségvetési egyenleget, hiszen a bevételeket növelné, a kiadások reálértékét pedig csökkentené. Harmadrészt pedig így lehetne viszonylag észrevétlenül elinflálni a lakossági jövedelmeket, hiszen a pénzillúzió még mindig uralkodó. Nos, ez a lényege a történetnek, ezek a valóságos mozgatók, amelyek azonban nem kommunikálhatók jól. Ezért kellett tehát reálisnak tűnő indokokat keresni a kormány számára. Az új közgazdasági gondolkodás lényege tehát ebben áll: valóságos céljaidat rejts el, és tégy úgy, mintha a közjó érdekében munkálkodnál. Vagy ez nem is annyira új gondolkodásmód?

A szerző közgazdász, egyetemi tanár