A sajóvelezdi Lenin kocsmával kezdődött. Hat esztendővel voltunk túl a rendszerváltáson, amikor a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei településen néhányan úgy döntöttek: ideje föleleveníteni a múltat, ha már végképp eltörölni nem sikerült. A szocializmus relikviáival díszített füstös csehóból persze hamar országos ügy lett, talán még parlamenti interpellációkhoz is munícióul szolgált, aztán a közéleti vihar, amilyen gyorsan kerekedett, úgy oszlott el a velezdi nosztalgiázók feje fölül.
S a mozgalom menthetetlenül szárba szökkent.
Sorra nyíltak a kommunista díszletekkel kívánatossá tett szórakozóhelyek, a könnyűzenei piacon megjelent a baloldali indulók leglelkesítőbb dalait fölvonultató válogatás-CD első, majd második része is, élelmes vállalkozók pedig árusítani kezdték a marhamájkrémből házilag módosított, a kommunizmus utolsó leheletét tartalmazó konzerveket, míg mások a Tétényi-fennsíkon helyett kapott Szoborpark Múzeumba szerveztek internacionalista emléktúrákat.
Ez volt a mi speciális magyar retrónk. Közben viszont a világ szerencsésebb részében megszületett az új divat, a valódi retro, amely tulajdonképpen ugyanazt akarta, amit a sajóvelezdi Lenin kocsma tulajdonosa, csak történelmi, politikai hozadék nélkül: visszacsempészni a „régi szép időket”, s eladni az emlékeket mindazoknak, akikben még élnek, no és azoknak is, akiknek fogalmuk sincs róla, hogy miből is táplálkozik a legújabb trend. Hiszen nosztalgiázni mindenki szeret.
– A nosztalgia görög eredetű szó. Egyik jelentése a múlt utáni sóvárgás, vágyakozás. Ez a sóvárgás lehet kellemes vágyakozás, de lehet kóros érzelmi és hangulati töltetű is – magyarázza Gál Zsigmond Zoltán pszichiáter. – Az emberi agy működésében kifejezetten hasznos a felejtés képessége: a kellemetlen pillanatokat idővel elfelejtjük, a kellemes momentumokat azonban tárgyakhoz, emberekhez, épületekhez, életünk különböző helyszíneihez kötjük. Az emberi vágyak úgynevezett kisülésre ítéltettek, de ha belebotlunk egy nosztalgikus tárgyba, elcsípünk valamilyen illatot, esetleg régi kedves ismerőst látunk viszont, hirtelen felidéződik bennünk az a világ, amelynek egykor részesei voltunk. A nosztalgia ellentéte a komplexus. Amíg azonban a komplexus bezárja és korlátozza a személyiséget a döntéshozatalban és az érzelmi életben, addig a nosztalgia rendet teremt, élményt nyújt és érzelmi hivatkozási pontként szolgál.
Igaz, ami igaz, a Budapest szívében található Klub Szocreál, vagy másik nevén Resti kocsma már a pincehelyiségbe vezető lépcsőjével is élményt nyújt, bár a bejárat fölött olvasható „Bort, búzát, békességet!” jelmondat politikailag avagy inkább történelmileg némiképp megingatja a látogatót. Odalent azonban már tökéletesen érvényesül a nosztalgia rendteremtő funkciója is, mert a szórakozóhely úgy néz ki, ahogy az ötvenes–hatvanas évek munkásmozgalmi kliséiben lubickoló klubnak ki kell néznie: piros műbőrrel borított restiszékek és utasellátós dohányzóasztalok, munkavédelmi plakátok és korabeli fotók teremtik meg a keserédes hangulatot. S hogy ki jár ide?
– Hát mindenki. Pontosabban bárki – büszkélkedik Balogh Tibor, az üzletvezető, aki megnyerő, szerény félmosolyával harmonikusan illeszkedik a munkaversenyes környezetbe. – Hétvégenként ugyanis B. Tóth László tart itt nosztalgiadiszkót, s az ő nevére nem csak az idősebbek, hanem a fiatalok is bejönnek. Ami természetesen nem azt jelenti, hogy bárki visszakívánná az ötvenes éveket, csupán ebben a környezetben az idősebbek is jól érzik magukat, mert föl tudják eleveníteni a fiatalságukat, a fiatalok pedig azért jönnek, mert ezt a hangulatot kevés helyen találják meg.
Mint ahogy a szocreál klub s a szocreál évtizedek jelképévé nemesedett csatos Bambit sem lehet csak úgy, bármelyik élelmiszerbolt polcáról leemelni. Mert bár a híres – vagy egynémely beszámoló szerint inkább hírhedt – üdítőital ismét kapható, gyártója csak korlátozott számban és helyen forgalmazza.
– Harmadik éve eredeti recept alapján gyártjuk a csatos Bambit – mondja Kovács László, a Budapest Gyógyfürdői és Hévizei Rt. munkatársa. – Csupán anynyi a különbség, ami a mai, jobb minőségű alapanyagok használatából adódik.
A Bambi rehabilitációja a fővárosi strandfelújításokhoz köthető. A budapesti részvénytársaság három évvel ezelőtt adta át egyik legnagyobb létesítményét, amely az „… és Bambi is kapható” szlogennel csábította vízparti hűsölésre a vendégeket. Ha lúd, legyen kövér! – adta ki az utasítást az egyik igazgató, s nem sokkal később az illetékes osztály hozzálátott a narancsízű innivaló klónozásához.
– Idős embereket kerestünk, akik úgy hitték, még őrzik emlékeikben a Bambi ízét, s velük kóstoltattuk meg a termékvariánsokat – fedi föl az újrateremtés első lépéseinek titkát Kovács László. – A többség az azóta forgalomba került ízkombinációra szavazott, bár azt szinte majd mindegyik kóstolónk megemlítette, hogy hiányolja a korabeli Bambira jellemző kátrányos ízt. És sokuk azt is gondolta, hogy a Bambi tényleg kátrányból készült. Ám ez csupán legenda, annyi igaz belőle, hogy az évtizedekkel ezelőtt gyártott, a Bambi alapanyagaként szolgáló narancsolaj hosszabb tárolás után kátrányos ízt vett föl. Ezt értelemszerűen manapság már nem tudjuk, no és nem is akarjuk reprodukálni.
A Bambit a kátrányhiány ellenére mégis leginkább a korosabb fürdővendégek fogyasztják. Kovács László szerint ebben az üdítőital 12 százalékos cukortartalma a ludas, amely mennyiség a modern, csökkentett cukortartalmú vagy mesterséges édesítőszerekkel készített frissítőkhöz szokott fiatalok számára szokatlanul tömény ízt eredményez.
Bambi-ügyben tehát a nosztalgia aratott totális győzelmet. Az öltözködésben és a lakberendezésben tomboló retroláz azonban emlékezéstől függetlenül fertőzi meg a különböző generációk tagjait. A trendi lakás manapság elképzelhetetlen Az Orion űrhajó fantasztikus kalandjai című NSZK-filmsorozatban népszerűvé vált forgatható tojásfotel nélkül, és a divatos kotűrhöz is elengedhetetlen a trapéz szabású, lehetőleg kockás nadrág, néhány feltűnő színű (narancsságra mindenképpen) kiegészítő és az úgynevezett street-wear lábbeli.
Amiből idehaza immár nem csak a néhány nagynevű külföldi gyártó terméke kapható.
Anya és lánya ácsorog a belvárosi üzlet kirakata előtt. A kamasz lány őszinte lelkesedéssel szemléli a kínálatot, harmincas éveinek derekán járó édesanyja azonban inkább megrökönyödve bámulja a feltűnő színű cipőket. Valamit súg gyermeke fülébe, aztán a válasz hallatán megvonja a vállát, és hagyja magát beljebb vonszolni. Odabent már csak áll szótlanul, tanácstalan mosollyal vizsgálgatva a felpróbálni kívánt kollekciót. Csak egyszer szisszen föl, hogy: „Na, ezt azért ne!”, a három tépőzárral varrott, turcsi orrú edzőcipőnél. Talán arra gondol, amire én is, hogy annak idején néhány heti használat után a tépőzárak milyen vidáman söndörödtek az égbolt felé, s nem volt az az erő vagy vasaló, amely ebben megakadályozhatta volna őket. Persze a turcsi orrú nyer, s az ifjú hölgy büszkén távozik a pénztártól élete első Tisza cipőjével.
*
– Öt évvel ezelőtt Londonban jártam, ott figyeltem föl rá, hogy a nagy cipőmárkák sorra hozzák a retrotémákat. Vettem is magamnak egy cipőt, persze itthon őrültnek néztek, hogy milyen ócska lábbelit hordok – emlékezik meghatározó retrós élményére Vidák László, a Tisza cipőket forgalmazó kft. ügyvezetője. – Aztán egyik napról a másikra, mondhatni a semmiből robbant nálunk is a retrodivat. Én pedig arra gondoltam, hogy a nyugatról érkező trend ugyan tetszetős, hangulatos, de valamit nekünk is hozzá kellene tennünk. Tehát, hogy valami olyasmit kellene kitalálni, ami nekünk, magyaroknak többet jelent, mint az aktuális, már megint külföldről importált stílus követése.
Vidák László egy, a Deák téren sétálgató férfi lábán megpillantott viseltes Tisza cipő hatására döbbent rá, hogy az erősen megkopott honi márkát lenne érdemes leporolnia. Az ötletet azonban elsőre majd mindenki fenntartásokkal fogadta.
– Legtöbben azért nem láttak benne fantáziát, mert arra emlékeztek, hogy a márka egy időben – amikor Magyarországra már megérkeztek a nagy nyugati gyárak első termékei – kifejezetten „cikinek” számított. Én viszont minden ellenkezés ellenére hittem benne, hogy mivel a forgalmazók kizárólag uniformizált külföldi cipőkkel árasztják el a piacot, igenis van helye egy minden ízében magyar terméknek.
A fiatalember 2002 januárjában ment le először a cég martfűi gyárába. Kiderítette, hogy az egykori hatalmas állami vállalat maradványcége javarészt bérmunkákból tartja fönt magát, illetve különböző közbeszerzési eljárásokon próbál megrendeléseket szerezni. A sportcipővonal ekkor már bő másfél évtizede halott volt, így a martfűi cégvezetők is kétkedve hallgatták a fantasztikusnak tűnő elképzelést.
– Elsőre egyáltalán nem vettek komolyan, persze végighallgattak, de eltelt fél év, mire elhitték, hogy az ötletből valóság lehet. Aztán felkutattuk a régi cipőket, kerestünk fotókat, előkerítettük a régi kaptafákat, szabásmintákat, és újramintáztunk néhány lábbelit. Szerencsére egyrészt Martfűn, a gyár területén a mai napig működik a cipőmúzeum, másrészt amikor híre ment, hogy min dolgozunk, rengeteg rajongó jelentkezett, és hozták az otthon őrizgetett lábbeliket.
A Tisza cipő megszállottjainak hatékony közreműködésével hat hónap múltán készült el az első retrolábbeli. A régi-új Tisza cipő fazonra tökéletesen megegyezett korabeli társával, csupán – mint a Bambinál – a gyártásához használt anyagok jelentették a különbséget; a kollekcióból például teljes mértékben hiányoztak a műbőr cipők.
– Tavaly májusban nyitottuk meg a fővárosi márkaboltot. Már előzetesen nagy volt az érdeklődés, ám voltak néhányan, akiknek csak az árcédula megtekintéséig tartott a lelkesedésük. Egészen egyszerűen nem tudták elfogadni, hogy húszezer forintba kerül egy Tisza cipő. Csakhogy egyvalamit nem szabad elfelejteni: sportcipőt rajtunk kívül már szinte senki sem gyárt Európában, annyival olcsóbb az ázsiai munkaerő. Nem véletlenül zárnak be sorban a különböző cipőgyárak Magyarországon.
Vidák László állítja, hogy a márka beváltotta a hozzá fűzött reményeket, még akkor is, ha a vásárlói kör összetétele a legkevésbé sem úgy alakult, ahogyan azt elképzelte.
– Eleinte azt gondoltam, hogy a harmincas korosztály fogja a cipőinket vásárolni, azok az emberek, akinek van Tisza cipős emlékük, akik kötődnek a névhez, és ha meglátnak egy ilyen lábbelit, akkor ismét kamasznak érezhetik magukat. Óriási tévedés volt. Középiskolások és fiatal egyetemisták, főiskolások vásárolják a termékeinket. Vagyis nem nosztalgia-, hanem divattermék lett a Tisza cipő. A másik fontos vevőkör pedig abból a fiatal értelmiségi rétegből adódik, amelyik nem hagyja, sőt kifejezetten tiltakozik és küzd ellene, hogy a reklámok befolyásolják a vásárlói szokásait. Mindemellett rengetegen nézelődni, nosztalgiázni járnak hozzánk, tehát egyfajta múzeumnak tekintik az üzletet.
Persze mint minden divathullám, a retro sem tarthat örökké – egyesek szerint máris kifulladóban van. Vidák László azonban nem aggódik, mint mondja, már dolgoznak a márka modernizálásán. Persze azt sem az ügyvezető és általában senki meg nem mondhatja, hogy a retro jelentette hátszél nélkül, önállóan is képes lesz-e piacon maradni a Tisza cipő.
– Öt éve dúl a retrománia, tehát két-három évnyi tartalék még bizonyosan van benne – véli Lovas Cecília dizájnszakíró. – Hogy aztán mi lesz a divat, azt ma még megjósolni sem lehet. Ami bizonyos: a változást legelőször a bútordizájnban fogjuk észrevenni. Ez ugyanis a divatvilág mozgatórugója.
Lovas Cecília úgy látja, hogy a kilencvenes éveket a minimál formakultúra uralta, amely stílust alapvetően az egyenes kontúrok, a funkcióra lecsupaszított tárgyak határozták meg, s a szépségélményt az anyagok és a felületek egysége, harmóniája adta. A minimál stílus tehát harmonikus teret eredményezett, ugyanakkor az így berendezett terek rendkívül sterilek, ridegek voltak. A bútorgyártók ezért 1999–2000 környékén eldöntötték, hogy ideje emberközelibb stílussal előállni.
– Mivel a minimál kezdett egysíkúvá válni, a tervezők kutatni kezdték, hogy váltásként milyen stílushoz lehet visszanyúlni. Barátságos formavilágot kerestek, amely újfent életet visz a terekbe. Először az ötvenes–hatvanas évek organikus dizájnvilágát támasztották föl, így váltak ismét divatossá a kerekded bútorok.
Lovas Cecília szerint a mai retro története valójában jó nyolc évtizeddel ezelőtt kezdődött. Az 1920-as években kitört a formatervezés forradalma; megjelent a Bauhaus, amelynek egyenes ágú folytatása lett a már említett minimál stílus.
– A háború miatt az olcsó tömegtermelés került előtérbe, ráadásul Németországban ekkoriban épültek az első lakótelepek, vagyis a tervezőknek a kis terekhez alkalmazkodva kellett megalkotniuk az olcsón gyártható elemes, könnyen variálható rendszereket. A formatervezés történetében ez volt az első korszak, amikor a bútorok értékét nem a díszítményesség, hanem a használhatóság határozta meg.
Az elemes bútorokra azonban már nagyapáink is hamar ráuntak, így fél évszázada lejátszódott egy, a maihoz hasonló megújulás, s az ötvenes években a szögletes, rideg, racionális dolgokat az emberibb, a természet által inspirált formák váltották föl. Ezekben az években jött divatba például a tojásszék, ami az úgynevezett organikus modern stílus jelképévé vált.
– A gömbölyödéshez aztán egy évtized múltán megérkezett a popkultusz, amikor is a tervezők legfontosabb célja az volt, hogy fricskát adjanak az akkoriban működő gyáraknak. Sokkolni akartak, s ehhez felhasználták a giccset, mivel az emberek gyermeki lelkét próbálták megérinteni. Új anyagokkal is kísérleteztek; üvegszálas és felfújható gumibútorokkal meg polisztirolgolyókkal töltött zsákfotelekkel lepték meg a közvéleményt. Aztán amikor a hóbortosnak tűnő kreálmányok megjelentek a filmekben és a divatfotókon, azonnal kölcsönhatásba lépett a bútortervezés, a divat, a zene, az építészet és a képzőművészet.
A következő nagy fordulatot a kilencvenes évek hozták, mert visszatért a minimál, igaz, már nem a mindenki által elérhető, olcsó tömegtermelésű bútorok demokratizáló elvének, hanem esztétikai szempontoknak alárendelve. És mint az rendesen történni szokott, a minimál egyszerű szépségének hatása néhány év múltán kifújt, a tervezők pedig követve a bevált receptet ismét előrántották az ötvenes évek tojásbútoros formavilágát.
– Az idén a hetvenes évek kempingmintás hangulata a trend. Ám ez valószínűleg nem fog megérkezni hozzánk, mivel Magyarországon nincs élő ember, aki hárommillió forintot fizetne egy kempingmintás kanapéért. Persze nem arról van szó, hogy a minimál teljesen eltűnt, hanem inkább csak kiegészült a retro hatású elemekkel. És ez a folyamat menetrendszerűen megjelenik az öltözködési divatban is. A nagy divatházak mindegyikének van otthon- vagy más néven lakberendezési vonala, a felhasznált anyagok és a minták a ruhákon és a kárpitokon ezért nagyon hasonlítanak egymásra. A divatmagazinokban pedig a legújabb trend szerint készült bútorokon ücsörögve mutatják be a modellek a szintén a legújabb trendnek megfelelő kollekciókat. Másrészt a divatos bútor rétegtermék, tehát míg lakberendezésben csillagászati áron szerezhető be az épp aktuális trend, addig ruhában és zenében bárki naprakész lehet. Ennek tudható be, hogy míg Magyarországon az öltözködésben meghatározó, addig a mindennapos élettérben szinte egyáltalán nem jelenik meg a retro stílus.
Ugyanakkor az egykor használatos tárgyakat igenis jelentős létszámú megszállott kutatja, s nemcsak az Ecseri úti piacon vagy a Petőfi Csarnok szombati bolháján, hanem a világhálón is. A témával rengeteg magyar és külföldi internetes oldal foglalkozik, így ha valaki nagyon keres valamit a múltból, előbb-utóbb bizonyosan megtalálja. Az aranykez.hu-n például vásárolhatunk „elvtársi korcsolyacipőt” 3200 forintért, amely „valódi bőr a valaha volt Szovjetunióból. Mérete kb. 43-as, és nincs agyonhasználva.” Ugyanitt vehetünk a tatabányai gmk forradalmi újítását hirdető, Biokill Rovarkampec feliratú „szoci reklámgyufát” dobozonként 800 forintért, ufó alakú narancssárga hajszárítót szintén 800-ért, 1989-ben gyártott, bontatlan dobozos Hókristály mokkacukrot 700-ért, Gazdálkodj okosan! társasjátékot 3200-ért vagy a bátrabbak 1962-ben összeszerelt Rakéta porszívót hat és fél ezer forintért.
Aki viszont nemcsak egy-egy apróságot, hanem élő, ám hamisítatlan retrohangulatot óhajt, az kénytelen fölkeresni valamelyik trendi szórakozóhelyet. A budapesti Jaffa presszó például már a nevével is lágy, nosztalgikus hangulatot gerjeszt, míg a Menza elnevezés amolyan műanyag székes, bicegő asztalos, betűtésztás étkezés rémképével csábít fölfedezésre. S az első benyomás tényleg az, amit elképzeltünk: a Menza kesztölci, virágmintás tapétával borított falairól a hetvenes évek kacsintanak vissza ránk, míg a bárpult egy évtizeddel korábbi gondolatokat ébreszt; az időutazás illúziója tehát tökéletes. A berendezés viszont az iskolai étkezdék szűk költségvetésű világa helyett valamelyik szocialista csúcshotel színvonalát hozza, joggal feltételezhetjük, hogy három évtiezeddel ezelőtt az Intercontinental hallja lehetett ilyen. Az elmaradhatatlan kagylószékbe ülve örömmel fedezem föl fejem fölött a sínbe rakható fehér betűkkel kirakott napi ajánlatot, ellenben a tételekhez tartozó árak azonnal lejjebb lohasztják múltba tekintő lelkesedésemet. Bő órával később két levessel, két főétellel és két sörrel jóllakottan és nosztalgiázó élményekkel gazdagabban, ám hétezer-ötszáz forinttal szegényebben távozunk.
Hiába, aki a legújabb divatot akarja követni, annak mélyen a zsebébe kell nyúlnia.
Épp ezen kesereg a váci utcai régiségkereskedés tulajdonosa is. Pedig érdeklődő, kíváncsiskodó akad bőven, most is, hogy a retro és az üzlet összefüggéseiről kérdeznék, csak toporgok a féltucatnyi turista mögött, akik szinte teljes mértékben kitöltik a szűkös, apró üzlethelyiséget. Addig legalább körülnézek a sarokban, ami jutott nekem. Népszerű fordulattal élve van itt minden, mint a falusi boltban, ám ez jelen esetben korántsem üres frázis: a keménykalaptól az első világháborús rohamsisakon át a Kádár-címerrel festett általános iskolai tábláig számtalan értékes régiség és kevésbé értékálló kacat tölti meg a polcokat. Hogy tulajdonképpen a retro napjait éljük, azt egy dobozba halmozott baba- és játékautó-készlet mutatja, no meg a kirakatban pihenő fém lézerpisztoly, amely egykoron recsegő hörgéssel és halvány piros villódzással volt hivatott ifjú tulajdonosának jelezni a lövés megtörténtét. A külhoniak végre távoznak, így már csak azt kell megvárnom, amíg a kereskedő átvesz két gyertyatartót egy fiatalembertől, aki állítása szerint meg van szorulva, ennek ellenére szinte azonnal lecsap a közelében árválkodó aranyozott fejű sétapálcára.
– Edzés után fáj a hátam, muszáj vennem valamit – mentegeti saját magát leginkább önmaga előtt, de mert a magyarázatot nem találja igazán meggyőzőnek, visszarakja a pálcát az esernyőtartóba. Az ajtóból azonban még visszanéz, s látni rajta, hogy az ügy tulajdonképpen már eldőlt, csak idő kérdése, mikor köttetik meg az üzlet.
– A megszállott gyűjtők a legjobb vevőim – találja ki gondolatomat a bolt tulajdonosa, miközben könyveli a tranzakciót. – Egyébként meg a vásárlók 99 százaléka külföldi. A magyarok inkább csak nézelődni jönnek, körbejárnak, mindent megmustrálnak, jót mosolyognak egy-egy játékszeren, mert olyanjuk volt nekik is, felidézik a gyermekkorukat, megböködik a játék mackókat, aztán vásárlás nélkül távoznak. Tisztára, mint egy interaktív múzeum.
– No és a retro hatása? – kérdezem, s a magyar viselkedésmintát hűen követve, gyermekded mosolyba torzult arccal elbabrálok egy sötétkék rendőrségi Moszkviccsal, merthogy olyanom nekem is volt.
– Semmit nem érzünk belőle. Sőt az idén inkább visszaesett a forgalom. A magyar vásárló árérzékeny, hiába szépek az emlékek, nagyon kevesen adnak ki pénzt nosztalgiából mindenféle hétköznapi tárgyért. Talán úgy vannak vele, hogy nemcsak a gyermekkorukra, az ifjúságukra, hanem az akkoriban érvényes árakra is emlékeznek, és hát ugye jelentős a különbözet. Ráadásul, miközben az ócskapiacon mi is egyre drágábban vásárolunk, az emelkedést nem tudjuk érvényesíteni az árainkban.
– És mennyibe kerül a Moncsicsi? – mutatok az ajtó fölött gubbasztó majomforma babára.
– A nagy tizenötezer, de vannak kisebbek is, azok valamivel olcsóbbak.
Szomorú búcsút veszek Moncsicsitől, magamban viszont megígérem neki, hogy néhanapján beugrom hozzá megnézni, hogy s mint van, aztán ismét csak honi szokás szerint, vásárlás nélkül távozom.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
