Barbara (2.)

Csodálatos földközi-tengeri hajóút! Csak ennyi, erről nem ír többet. A megérkezésről sem sokat. „Alexandriában lelkendezve fogadtak minket, mert Európából nemigen mentek kosztümös számokkal.” Három hete voltak Egyiptomban, amikor a másik két lány tífuszos lett. Barbara egyedül maradt: elkezdett szólót táncolni. „Népszerű lettem – írja a vonalas füzetben. – Betáncoltam magam Afrikába.” Ha lejött a színpadról, senki nem gondolta, hogy táncosnő, olyan komolyan viselkedett. „Csupa nagy ember volt a vendégem, de barátom nem volt.”
Még le sem járt az első szerződése, és már a zsebében volt a következő: Kairóba. „Ott sem volt senkim: öröm és szomorúság volt az életem. De tudtam, ha türelmes vagyok, kifogom a szerencsémet.”
Az egyik éjjel felkérte az angol konzul, és tánc közben a fülébe súgta: magának Szudánba kell mennie, Kartúmba. Miért kéne?, kérdezte Barbara. Mert maga olyan, súgta a férfi. Oda való.
„Megvagy, gondoltam magamban. Ez az, ami miatt itt vagyok.”
Tizenegy hónapot töltött Kairóban, s amint lejárt a szerződése, elindult Kartúmba. Át a Szaharán, a Núbiai-sivatagon.
„Megérkeztem életem legjelentősebb színpadára. A Nílus egyik partján Kartúm, a másikon Omdurman. El voltam bűvölve.”
Egy hónapja táncolt már Kartúmban, és minden este meg akarta őt hívni egy-egy angol vendége, de nem ment el senkivel. „A gázsim szép volt, de mellékkereset jóformán semmi. Attól féltem, hogy el fognak küldeni, mert estéről estére csak egy jegyet adtam be sajnálkozva. Az igazgatóm egyszer félrehívott, és azt mondta: Darling, addig marad itt, ameddig akar. Maga egy igazi nő. Mert aki minden este másik férfival megy el, az forgalmat csinál ugyan, de öt hét múlva mennie kell.”
Egyik éjjel, amikor hazafelé sétált, egy fekete kocsiból kiszólt neki egy férfi: Ülj be, kedvesem, hazaviszünk. Ketten ültek az autóban, két szmokingos férfi. Köszönöm, mosolygott Barbara, a közelben lakom. A kormánynál ülő férfi felkacagott.
Másnap éjjel Barbara a bár egyik páholyában üldögélt két kolléganőjével, amikor belépett a mulatóba az a férfi, aki előző éjjel az autót vezette. Egyedül volt. Ismeritek azt a vendéget?, kérdezte Barbara a másik két lánytól. Ki ne ismerné?, felelte egyikük, a másik meg elhúzta a száját. Jól nézzétek meg, mondta Barbara, ez lesz a barátom. Ma este táncolni fogok vele. Ezzel ugyan nem, nevettek a lányok, ez az omdurmani angol katonai parancsnok. Egy sznob. Rá sem pillant a táncosnőkre. Barbara öt fontot tett rá, hogy még azon az éjjelen táncolni fog a férfival. Átült egy magányos asztalhoz, és nem sokkal később az angol felkérte.
„Remegett a lábam, amikor elindultunk a dobogó felé, melyen aznap éjjel nem volt több műsorszám. Csak mi ketten táncoltunk. Zárás után, hajnalban elindultunk a kocsival a Szaharába, ahol minden úgy történt, ahogy vártam. Kiszálltunk a sivatagban, és szmokingban, hosszú selyemruhában leültünk a homokba. Később az ölembe hajtotta a fejét. Én pedig boldogan simogattam a haját, megcsókoltam az arcát, és ő elaludt.”
Két éven át tartott az idill. Az angol minden éjjel elment a mulatóba, a műsor után elhajtottak a lakására, s a férfi reggel visszavitte Barbarát a szállodába.
„Ha sokat ivott, úgy hajtott a Nílus partján, hogy majdnem beleborultunk a folyóba. Ha szóltam, gyorsított, ha nem mutattam félelmet, lelassított.”
Egy este a férfi ismeretlen nővel jelent meg a mulatóban. Barbarára rá sem pillantott, a műsor után az idegen nővel ment el.
„Nem írom le, hogy mit éreztem.”
Másnap felkereste őt egy férfi. Talán az, amelyik két évvel korábban megszólította az autóból. A barátod vagyok, mondta. Johnny rám bízott. Hogy nehogy fegyvert vásárolj, vagy mást keress. Vagy elutazz valahová. Két hétig tartott a bizonytalanság, azalatt Barbara kijárt magának egy kenyai szerződést, de mégsem ment el. „Éreztem, hogy az a repülőgép soha nem ér célba.” Maradt, és úgy három hét múlva az egyik éjszaka Johnny ismét egyedül érkezett. „Mintha mi sem történt volna, úgy ült le az asztalomhoz.” Ki volt az a nő?, kérdezte Barbara. Egy angol újságírónő. Elment? El. Visszajön? Soha, felelte a férfi, és megkérte Barbara kezét.
„Azt mondta, hamarosan áthelyezik Indiába, és hogy nem tud elválni tőlem. Akkor döbbentem rá, hogy férjes asszony vagyok.”
Úgy tervezték, mindketten hazautaznak, Barbara beadja a válópert, szeptemberben találkoznak Budapesten, onnan együtt utaznak tovább Indiába.
„1939. augusztus 30-án kísértem ki a vonathoz. Soha többé nem láttam. Én másnap szálltam hajóra, és Triesztben irtózatos zűrzavar fogadott. Egymás kezéből tépték az emberek az újságot. Kitört a háború. Nem fogtam föl a súlyát, csak amikor Johnny nem jött. Hetekig nem hallottam róla, míg végül a Kartúmban maradt lányok értesítettek, hogy újra ott van, meg van zavarodva, engem keres, rólam kérdezősködik. Londonban ki sem szállhatott a hajóból, azonnal visszairányították Szudánba. Engem pedig üldözött, kergetett tovább a sors.”
A Budapestre érkezését követő napok valamelyikén összefutott a belvárosban az urával. Most nem találkozhatunk, mondta neki titokzatosan a férje. Öt nap múlva kimondják a válást, akkor azonnal felkereslek. Egy hét is eltelt, de a férfi nem jelentkezett. Barbara elment az üzletükbe, ahol megtudta, hogy a férje elájult az utcán, és bevitték a poliklinikára.
„Rohantam a kórházba, ahol megtudtam tőle, hogy két napja megnősült. Sírva mentem haza, de nem azért, mert megnősült, hanem mert tudtam, hogy nem jön ki élve a kórházból. Három nap múlva meghalt.”
Barbara a temetésen zavarodott volt, mint egy gyerek, és a sógornői nem az özvegyet vigasztalták, hanem őt. Johnnyról pedig semmi hír.
Csak néhány hónap múlva indult meg köztük a levelezés. Barbara ment, röpült volna, de nem kapott útlevelet. Tíz éven át leveleztek: „sok bánattal és lelki szerelemmel, várakozva, hogy mi lesz a sorsunk”. Aztán egyszer csak nem jött több levél, és harminckét évnek kellett eltelnie, míg egy véletlen folytán hírt kapott Belfastból. „1972-t írtunk, én még mindig nem tudtam őt elfelejteni, és akkor megírta nekem egy angol nő, hogy Johnnym tíz éve halott.”
Amikor Johnny Big Bear meghalt, Barbara, a Tarhás kutya és én vasárnaponként együtt tekeregtünk a Buda környéki falu erdeiben. Ha jött, az öccsének, apai nagyapámnak mindig hozott egy pakli cigit, Bundásnak, nagyapámék házőrző kutyájának pedig egy franciakrémest a Gellért Szállóból.