Brüsszel keleti kérdése

A közmondásossá vált „keleti kérdés” megoldása sok gondot okozott Európa vezetőinek már jó száz évvel ezelőtt, pedig akkor csak arról kellett megegyezniük, hogy a felbomló török birodalom európai részeit hogyan osszák fel egymás között. Mára a helyzet némiképpen megfordult, Törökország ismét Európába tart és uniós tagságáról kell dönteni. Az Európai Bizottság minap közzétett jelentése szerint ugyanis Törökország „megfelelően teljesíti a politikai kritériumokat”, és ez alapján javasolják a csatlakozási tárgyalások megkezdését. E javaslatot a bizottság nagy többséggel fogadta el, ellene csak a holland Frits Bolkestein, a liberális internacionálé egykori vezére és jelenleg a belső piacért felelős biztos foglalt határozottan állást.
Bolkestein szerint a török tagság „Európa iszlamizálódását” jelentené, vagyis Bécs 1683-as felszabadítása teljesen hiábavaló volt. Nagyjából hasonló véleményen van Valéry Giscard d’Estaing, az európai alkotmány atyja is, aki éppen azért szorgalmazta az alkotmány jelenlegi, erősen föderalista szerkezetét, hogy ezzel a török tagságot megakadályozza. Giscard szerint a török tagság az Európai Unió végét jelentené, hiszen Törökország nem európai ország, amely „egy másik kultúrával, más felfogással és nagyon különböző életmóddal” rendelkezik. A most leköszönő osztrák bizottsági tag, Franz Fischler is azt hangsúlyozta, hogy az európai közvéleményt, amely nagy többségében a török tagság ellen van, nem lehet figyelmen kívül hagyni. „Az Európai Unió nem lehet csak a diplomaták építménye” – mondta. A német kereszténydemokrata Angela Merkel, aki valószínűleg Németország következő kancellárja lesz, kategorikusan a török tagság ellen foglalt állást, sürgetve az európai jobbközép vezetőit egy, a török tagságot ellenző blokk kialakítására.
Ami miatt azonban Nyugat-Európa erősen idegenkedik Törökország uniós tagságától, az nem az iszlám vallás, vagy a „másság”, hanem az, mert az iszlám országokból érkezők nem integrálódnak a többségi társadalomba, ehelyett eredeti identitásukat megtartva, gyorsan növekvő – tömbökben élő – nemzeti kisebbségeket alkotnak. E kisebbségek nemcsak az egyéni szabadságjogokra, hanem a kollektív kisebbségi jogokra is igényt tartanak, tehát nemcsak vallásukat kívánják szabadon gyakorolni, hanem nyelvüket is tovább kívánják használni és a politikai életben is egyre inkább nemzeti kisebbségként kívánnak részt venni. Vagyis ami előttünk zajlik, az nem más, mint egy csendes honfoglalás és a többségi nemzetek számára az igazi kérdés nem az, hogy szeretik, vagy nem szeretik a bevándorlókat, hanem az, hogy milyen mértékben kívánják országukat a honfoglalóknak átadni.
Ezért a döntésért azonban Európa vezetői – az említett kivételektől eltekintve – nem kívánnak felelősséget vállalni, azt a „népre” akarják áthárítani. Ezért azután Jacques Chirac, aki szavakban a török tagság mellett van, népszavazást tartana az ügyről. Ez azonban elfogadhatatlan a már negyven éve előszobáztatott Törökország számára. Úgy tűnik tehát, hogy a „keleti kérdés” 100-150 év után sem oldódott meg, sőt, éppen a visszájára fordult.