Svájcban, a Genfi-tó mellett élő Vajay Szabolcs ma ünnepli nyolcvanharmadik születésnapját. Életútja rendkívül kacskaringós volt. Ősi erdélyi, pontosabban partiumi, szilágysági nemesi család sarja, Vaja községben a család egykori fészke még ma is megtalálható. Bár hagyományosan kuruc és protestáns család tagja, iskoláit mégis a budapesti cisztercita gimnáziumban végezte: protestánsként egyedüli volt a pápista osztályban. Egyetemi tanulmányait kormányzógyűrűs, sub auspiciis gubernatoris kitüntetéssel végzi.
Saját bevallása szerint kora gyermekkorától kezdve magyar diplomata szeretett volna lenni, erre a pályára készült. A rendkívül ígéretes kezdést követően azonban az élet több és esetenként hosszabb kitérőt kényszerít rá. Mint az igazán sikeres diplomaták közül oly sokan, a fiatal Vajay Szabolcs is nyelveket tanult jogi tanulmányai mellett. Az angol, német, francia és spanyol nyelvek ismeretkörében a francia és spanyol nyelveket nem anyanyelvi, hanem irodalmi szinten ismeri és műveli. (Idegen nyelvű műveinek többsége is ezeken a nyelveken jelent meg.)
Szakmai pályafutását a fiatal jogtudós Vajay a Magyar Királyi Külügyminisztériumban kezdi. Ez első és egyben utolsó magyarországi munkahelye is. A világháborút viselő Magyarország külügyminisztere 1943-ban az akkori nagyon bölcs gyakorlattal – mely egyébként jelenlegi nyugat-európai szokásjog is – megegyezve egyéves svájci, úgynevezett előkészítő ösztöndíjat adott Vajay Szabolcsnak azzal, hogy majd jelentkezzen Budapesten valamikor 1944 októberében. Ez utóbbira bizonyos ismert okok miatt már nem kerülhetett sor, Vajay Svájcban maradt, és egyúttal megkezdődött barátunk több évtizedes odisszeája.
Svájcban még becsülettel eleget tett a küldetés utasításának, és kitüntetéssel megszerezte második diplomáját is a világ első számú diplomataképző egyetemén, a genfi Hautes Études Internationales akadémián. Itt a nemzetközi jog és a diplomáciai művészet olyan neves professzorai voltak tanárai, mint a francia Paul Mantoux, a német Wilhelm Roepke, továbbá a svájci William Rappard és Charles Burckhardt. Arról, hogy ezután nem tért haza Magyarországra, így beszél: „Rászolgáltam a miniszter úr ösztöndíjára, hiszen ösztöneim helyesen működtek, amikor úgy döntöttem, hogy 1944 végén már nem megyek haza.” 1944 márciusát követően Svájcban csatlakozik a német megszállást megtagadó magyar diplomaták által létrehozott úgynevezett Disszidens Követ Komitéhoz, amelynek titkári feladatait egészen annak megszűnéséig, 1946-ig ellátja. Már ekkor is hihetetlen munkabírás és rendkívüli aktivitás jellemzi. Említett tanulmányai mellett 1943 és 1945 között magántitkári megbízást kap a világháborúból való magyar kiugrási kísérletet Svájcban irányító Barcza György nagykövet mellett. Tevékenysége felölelte a titkári munka teljes horizontját, a titkos tárgyalások előkészítését, egyeztetését, a bizalmas levelezést, jelentések készítését. Mindemellett arra is szakít időt, hogy a háború alatt és után, 1946-ig aktívan részt vegyen Genfben a Nemzetközi Vöröskereszt magyarországi gyermeksegély-akcióinak szervezésében, melyek eredményeként több ezer magyar gyermek utazhatott Svájcba, Dániába és más nyugat-európai országokba a háború alatti éhezés hatásainak enyhítésére. Francia életrajzírói szükségesnek tartják megemlíteni, hogy az előzőek mellett, már csupán a szellemi kikapcsolódás okán, 1943 és 1946 között havonta megjelenő szatirikus vicclapot indított útjára, amelynek egyedüli szerkesztője és kiadója volt egy személyben. A háborút, majd az utána következő történéseket és nem történéseket szellemesen kigúnyoló folyóirat címe Bulu-Bulu volt, és a Nyugat-Európában tanuló frankofon magyar diákság versengett azért, hogy kinek jusson a legújabb kiadásból.
1946-tól Párizsban részt vesz a világháborút lezáró tárgyalásokon mint dr. Auer Pál nagykövet titkára. A Magyarországot sújtó újabb arrogáns nagyhatalmi diktátumok parafálását követően Vajay Szabolcs az utcára kerül, és mondhatni, nyomorog. A delegációs munkáért kapott kevéske titoknoki pénze hamarosan elapad. Állása nincs, ideje viszont temérdek. Alkalmi munkákból, óraadásokból és fordításokból tengődik. 1948-ban a csehszlovákiai kommunista hatalomátvétel és a koreai háború által kiváltott európai világháborús hisztéria közepette Vajay Szabolcs Argentínába menekül.
Jól visszaadja bölcs és talpraesett „székely góbés” életfilozófiáját, ahogyan ő Argentínába került. 1947 decemberében egy ködös, csöpögős téli reggel Párizs utcáit rója a húsz-egynéhány éves fiatal Vajay. Nemhogy esernyője, de még újságja sincs, amit az utcán rohanó párizsiakhoz hasonlóan a feje fölé tarthatna. Szabolcs barátunk állást keres, ám dél felé már valami meleg étellel és itallal is beérné. Egy kapualjba húzódva észreveszi az argentin konzulátus névtábláját. Mivel úgy hallotta, hogy a diplomáciai képviseleteken már fűtenek, sőt esetenként forró teával és némi harapnivalóval is kínálják az oda látogatókat, ezért becsenget, hátha meg tud szárítkozni, összegémberedett ujjait kiegyenesíteni. Mikor kérdezik, miért jött, közölte, hogy az argentin bevándorlási vízumot szeretné kiváltani. Akkoriban persze esze ágában sem volt Dél-Amerikába utazni, mindenesetre a forró tea jó szolgálatot tett.
Amikor pedig az említett prágai puccs után éjszakánként is kilométeres sorok kígyóztak a dél-amerikai követségek előtt bevándorlási vízumra várva, Szabolcsunknak eszébe jut, talán bizony az ő esős-fagyos reggelén beadott kérelmére már meg is érkezett a vízum. A sor elejére menve érdeklődik, mire a konzuli tisztviselő közli, „si, Senor Vajay”, utazhat Argentínába. Még aznap vonatra száll, leutazik Le Havre-ba és minden vagyonkáját pénzzé téve hajójegyet vásárol Buenosba. Betartja a profi kivándorlók aranytanácsát, ami így szól: ha sikeres ember akarsz lenni, csakis első osztályú hajójeggyel utazz, és amíg állást keresel, csakis első osztályú hotelben lakjál. Így érkezett meg Vajay Szabolcs 1948-ban Buenos Airesbe, ahol minden pénzét egy lapra téve (ez úgy egy hétre volt elegendő) kivesz magának egy elegáns hotelszobát, majd beadja pályázatát az argentin kormányhoz. Miután harmadnap a portás jelzi, hogy a kormány embere a szállodában járt és érdeklődött utána, azonnal elhagyja a hotelt és maradék pénzéből egy diákszállásra költözik. Aznap délután azonban már megkapta kormány-tisztviselői megbízatását.
A Perón-diktatúrával opponens argentin intellektueleket tömörítő Institutó de Arte Moderno kultúralapítvány tagjai körükbe fogadják, rövidesen a szervezet ügyvezetőjévé választják. Azonnal bekapcsolódik az ottani magyarság kulturális életébe. Buenos Airesben 1951-ben megalapítja a Pázmány Péter Magyar Szabadegyetemet, amelynek 1953-ig első igazgatója. Egyidejűleg az 1929-ben alapított Délamerikai Magyarság című emigráns folyóirat kulturális szerkesztője lesz. Aki ennek az időszaknak rendkívüli humánummal megírt, a magyar történelem távlati párájából felvillantott emberi alakjának tollrajzában szeretne gyönyörűséget találni, ajánlom, olvassa el Weiszfeld bácsi emlékezete című írását, melyben a Szamos partjáról elszármazott, kiváló buenosi nyomdai szedőmester történetét írja le.
Vajay Szabolcs a Perón-diktatúra bukása után röviddel, 1959-ben már Argentína képviselője az UNESCO-ban. Itt töretlenül ível fölfelé pályája, ahol mint elismert Latin-Amerika-szakértő közel negyed századot tölt el nyugdíjba vonulásáig.
A párizsi UNESCO-évek alatt rendszeresen dolgozik a szabad magyar sajtó és rádió kulturális rovatának. 1955-től a Szabad Európa Rádió kulturális munkatársa. Rendszeresen ír a Hungária, az Irodalmi Újság, a Látóhatár és az Új Magyar Út című lapokba.
Vajay Szabolcs egész életét egy földműves szorgalmával és egy szerzetes puritán alázatával élte le. Sok szép év mellett keserves és nagyon magányos időket is megélt, amiről sohasem beszél. Élete követésre méltó eleven példa mindannyiunk számára.
Kedves Szabolcs, ott a Genfi-tó partján, nagy tisztelettel nézünk eddigi munkásságodra, és kívánjuk, hogy – minimum szászhúsz évig – még sok értékkel gyarapítsd a téged szeretettel körülvevők népes táborát.
A szerző diplomata
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
