Cinkotai anziksz

Elég nagy a fluktuáció itt nálam a kertben, jönnek-mennek az állatok, most például, miközben verem az Erika írógépet, éppen a szabadjára engedett házinyulam kergeti a baromfiállományt (talán megmarad a kotlós), Betyár kutyával nincs gond, itt hever a lábam előtt, néha összekacsintunk, kedvelem a vén csibészt, van benne valami arisztokratikus sárm, úgy tud ugatni, ahogy csak egy magyar vizslától kitelik.
Kora tavasszal, amikor ideköltöztem, kérésemre kedvesem vásárolt egy szopós bárányt, hadd nyírja ő a füvet (Angliában is így csinálják). A bárány – Amadeus nevet kapta a keresztségben – mindent az égvilágon lelegelt – éppencsak a füvet nem. Amadeus ma a szomszédot boldogítja.
Jött ezután a Betyár kutyához beosztottnak szánt Kornél nevű kiskorú vizsla, de ő sem volt egyszerű eset, két papucsomat és három pár cipőmet ette meg, ezenkívül fölfalt egy mobiltelefont, a kerti asztalon kint felejtett Petőfi-összesből a harmadik kötetet, két háziasított vadkacsát, négy tyúkot és két élemedett kakast. Ezenkívül akkora lövészárkokat ásott ki a kertben, hogy már csak kútgyűrűt kellett volna beletenni.
A halakkal nincs baj, egyiket-másikat időnként megeszik a kacsák, de hát ez az élet rendje… Van még ezenkívül két macska a háznál, a koromfekete Lucifer és a nála egy számmal kisebb Árvácska (itt találtuk az árokparton, innen a neve), elvannak egymással, amikor tejet hoz reggelente a tejesember Nagytarcsáról (ez tehéntől van), mind megisszák. (Olykor karmolnak kicsit.)
Hát így zajlik az élet errefele, Cinkotán, ami papíron Budapest, valójában azonban tót község, ahol még népviseletben járnak a nagymamák (én sajnos csak betelepülő vagyok).
Ezt az egészet csak azért írom ide, mert nem kell örökké politizálni, nézzünk néha föl az égboltra, paskoljuk meg Betyárunk ülepét…