Derrida és a dekonstrukció

Jacques Derrida (1930–2004) október 9-én bekövetkezett halálával az egyik legjelentősebb kortárs filozófus távozott, ahogy azt a Francia Köztársaság elnöke, Jacques Chirac közleményében hangsúlyozta, hozzátéve, Derrida „a minden gondolkodás gyökerénél ott lévő szabad mozgást kereste”. Richard Rorty, a kortárs amerikai neopragmatikus filozófus azt állítja, nem egy szigorú módszer kidolgozójaként fogunk rá emlékezni, hanem mint arra a gondolkodóra, aki felszabadította olvasóinak képzelőerejét. Jürgen Habermas, a legtöbbet idézett kortárs német filozófus pedig azt mondja, „Jacques Derrida, mint korábban egyedül Michel Foucault, egy egész nemzedék szellemét mozgásba hozta. E nemzedék még mindig visszatartott lélegzettel figyeli, mi történik.”
Milyen is az a gondolkodás, amely saját szabadságát kutatja, milyen az az írásmód, amely leírt filozófiai műként is képes felszabadítani az olvasó fantáziáját, ki is az a gondolkodó, akinek tevékenységét egy egész generáció lélegzet-visszafojtva figyelte?
Derrida már a hatvanas években nemzetközi ismertséget vívott ki magának sajátos gondolkodás- és írásmódjával, amelyet – mintegy válaszként Heidegger destrukciófogalmára – dekonstrukciónak nevezett. Szerinte a filozófus és a demokráciában élő minden ember feladata a tág értelemben vett kultúra újragondolása és folyamatos újraalakítása. Az emberi élet generációról generációra történő megújulásával együtt jár a kultúra, a társadalom folyamatos újrateremtődése. Egyszerre kell a hagyományokat tisztelni, elfogadni, hiszen a hagyományok elvetésével nem is tudnánk élni és beszélni, ugyanakkor a kapott világot el kell sajátítani, tulajdonunkká kell tenni. Derrida szerint „az örökség soha nem adott, hanem mindig feladat. (…) Nincs örökség, mely nem késztet felelősségre. Egy örökség mindig egy adósság újramegerősítése, csakhogy kritikai, szelektív és szűrő újramegerősítése.”
A Pécsi Tudományegyetemen 1993. november 12-én, a tiszteletbeli doktori cím átvételekor a kapott örökség feldolgozásáról és megerősítéséről beszélt: „a dekonstrukció maga is konzervatív, mindenesetre hagyományőrző a maga módján. Csak éppen a felelősségnek egy másképpen elgondolt fogalma szerint tesz eleget az emlékezet és az örökség, az intézményes tudomány, a szakterületek határai és normái, a tudás, a kultúra, a nyelv, a filozófia és a gondolkodás követelményeinek, felelősségteljes válaszokat igyekszik adni, vitatja és átformálja annak határait is, amit így kapunk. Örökölni nem annyit tesz, mint birtokolni vagy megkapni ezt vagy azt – inkább azt jelenti, hogy aktív, kritikai és szelektív módon megerősítjük, azaz értelmezzük és fölfejtjük a parancsot, amely irányít minket, és túlcsap rajtunk, ami mindig egyszerre fiatalabb és öregebb is nálunk, mint valaki másnak a törvénye, akinek soha nem leszünk kortársai. Engedjék meg a félreértéseket elkerülendő, hogy arra hivatkozzam: amit dekonstrukciónak neveznek, régtől fogva, kezdettől fogva kiemelt figyelmet szentelt azoknak a témáknak, amelyek olyan nyomasztóan és sürgetően foglalkoztatnak minket ma Európában: Európa, avagy helyesebben az európai identitás, különbség és centralitás, a nyelvek és a fordítás, a határok és a másik, az idegen, az állam és a nemzet, a nemzetiség, az eredet és a születés kérdéseinek.”
E fogalmak évtizedeken keresztül Derrida kutatásának témáit jelentették, és kevés van e fogalmak között, amelyet „annyiban hagyott volna”, ahogy kapta, és ne adott volna neki új értelmet.
Ahogy a régiekből új élő szervezetek keletkeznek, úgy koronként új kulturális-társadalmi szerkezetek alakulnak ki. Minden emberi alkotás, legyen az irodalmi mű, politikai intézmény vagy építészeti alkotás, valamiféle szerkezettel rendelkezik, ezért a megértéséhez magát a szerkezet elvét kell megvizsgálni. A dekonstrukció tág értelemben vett strukturalizmuskritika, amely a merev és vezérelv által uralt, halálba vivő és halált jelentő „stabilitással” szemben minden emberi alkotásban a dinamikát, a létrehozást, a folyamatos változást, az életet helyezi előtérbe, a nyelvi közösség nem szűnő szuverén és felelős munkáját.
Derrida szerint minden struktúra: az irodalmi nyelvtől és a filozófiai rendszerektől a politikai szervezetekig és az építészeti alkotásokig a nyelvet használó és a nyelv által „értelmes”, kreatív ember tevékenységének eredménye. Lévén a nyelv közös vagyonunk, amelyet minden ember értelmez és alakít, így a nyelv általi alkotások, művek valamilyen módon szintén minden ember alkotó-értelmező tevékenységének hozzájárulásával jönnek létre, maradnak fönn, újulnak meg vagy pusztulnak el. Innen értelmezhető a nyelvet használó, az írásokat tanulmányozó, a társadalmi diszkussziókban részt vevő ember felelőssége – és ez az aktív felelősség a dekonstrukció.
Derrida hangsúlyozza: „ez tehát a pillanat, amikor a nyelv elárasztja az egyetemes problematika mezejét; ez tehát a pillanat, amikor a középpont vagy eredet távollétében minden diskurzussá válik”. Ez a demokrácia, amely mindannyiunk diszkurzív részvételét követeli a politikai intézményekben ugyanúgy, mint a műalkotások, irodalmi művek elemzésében, az építészeti alkotások létrehozásában, fenntartásában és használatában.
Az irodalmi művek tehát nem halott könyvek: olvasva újraírjuk őket, új művek, új írók, új olvasók születnek – a végtelenségig. Miközben a leírt szöveg világokat teremt, olvasatlan és újraíratlan merevségében el is zár, ki is zár, és az olvasó feladata e zárt világ feltörése, a szövegszövetek fonalainak újraszövése. Minden olvasó a sorok között újraírja saját történetét, amely egyszerre azonos valamennyi olvasattal, és különbözik is tőlük. A szövegek olvasása egyben szövegek beírása a sorok közé, felszabadítása annak, amit minden rögzített írás, mint merev struktúra, bezár a maga rácsozatai közé. „Nem annyira arról van szó, hogy könyvfedelek közé kényszerítsünk új írásokat, inkább arról, hogy végre olvassuk el, ami a kötetekben beíródott a sorok közé” – mondja Grammatológia című művében.
Nincs rendszereink fölötti, külső középpont vagy hatalom, minden diskurzussá válik – ebben az összefüggésben érthető Derrida sokat vitatott kijelentése, amely szerint „nincs abszolút szövegen-kívüli”. Ami a szövegen kívülről próbálja meg uralni a diskurzust – mint külső középpont –, az elnyomás, a demokrácia felszámolása. A demokrácia elmélete a szöveg elmélete, a nyílt és nyitott szövegek újraolvasásának, újraírásának, újraértelmezésének története és mindig jövő felé mutató aktivitása. Derrida ezért beszél az „eljövő demokráciáról”, mint ami egyszerre függ minden erőfeszítésünktől, és ugyanakkor minden népnek, amelynek megadatik, egyfajta adomány, „kegyelem”. A dekonstrukció „mint adomány és a dekonstruálhatatlan igazságosság elgondolása” a leghatározottabb fellépés a demokrácia jövőjéért és a legnyitottabb várakozás ennek eljövetelére, amely „soha nem létezett kielégítő módon, és amelynek el kell még jönnie”.
Csak a folyamatosan újraalakuló világ élő világ: „A dekonstrukció az igen oldalán áll, az élet igenlésének oldalán.” Egyedül az igazságosság dekonstruálhatatlan, a dekonstrukció az igazságosság, állítja Derrida.
A dekonstruktív vagy igazságos haladás feltétele, hogy egyaránt felelősséget érzünk és vállalunk múltunk és jövőnk, közösségünk múltja és jövője iránt, legyen az család, város, nemzet vagy nagyobb kulturális, illetve politikai közösség. Derrida hangsúlyozza: „Ha nincs az élő jelennek ez a nem- egyidejűsége önmagával, ha nincs, ami titokban megbontja azt, ha nincs ez a felelősség és igazságszeretet azokkal szemben, akik nincsenek ott, akik nincsenek már vagy nincsenek még jelen élőkként, akkor mi értelme föltenni a kérdést: »merre tartunk?«, »merre tartunk holnap?«”
Derrida minden írása a szövegek, az idő, az intézmények, a hagyomány és a jövő iránti megnyílást és nyitottságot hangsúlyozza és műveli. Nem a végérvényes válaszok, hanem a felelősségteljes kérdések, a problémák feltárásának utánozhatatlan mestergondolkodója. Soha nem deklarálta volna, hogy tudja, „merre tartunk holnap”, és azt sem állította magabiztosan, hogy megtanult élni vagy meghalni, amit a szókratészi–platóni filozófia saját feladatának tekintett. A kérdésre, hogy új írás- és gondolkodásmódot talált-e, azt válaszolja utolsó interjújában a Le Monde-nak (augusztus 19., újranyomtatva október 12.), hogy az egyedi, olvasott szöveg dinamikája, struktúrája és történeti-nyelvi közege határozta meg aktív olvasatait, olvasását-írását: „Ha feltaláltam volna írásomat, befejezhetetlen forradalomként tettem volna. Minden helyzetben létre kell hozni a megfelelő kifejezésmódot, feltalálni az egyedi esemény törvényét, számba kell venni a feltételezett vagy vágyott címzettet; és ugyanakkor igényt tartani arra, hogy ez az írás meg fogja határozni az olvasót, aki meg fogja tanulni azt elolvasni (és »élni«). (…) Minden könyv pedagogikus, és arra szolgál, hogy formálja olvasóját. A tömegtermékek, amelyek elárasztják a sajtót és a kiadást, nem formálják az olvasókat, hanem fantazmatikusan feltételeznek egy már programozott olvasót.”
Derrida, a nagy formáló, „a hatalmas szellem” formálásra hívott és hív egy egész értelmiségi nemzedéket, hogy tisztelje múltját, az életet, és törődjön az eljövendő demokráciával, amely még nincs itt, és mindig, mindig inkább eljövendő.
Derrida, a letűnt huszadik század utolsó harmadának egyik nagy formálója, a filozófiatörténetnek már harmincévesen klasszikusa, a filozófia első „megasztárja” személyes kapcsolataiban és egyéni életében közvetlen, figyelmes, szerény és barátságos volt. Kellemes társaságot jelentett, aki sem kisebb, sem nagyobb körben nem törekedett arra, hogy rendkívüli intellektuális képességét másokat zavarba hozva csillogtassa.
Nemzetközi konferenciákon, még ha róla szóltak is, szerényen oldalra húzódott, és csak félreérthetetlen biztatásra foglalta el a neki készített fő helyet. Egy nagy New York-i konferencián érdekes volt megfigyelni, hogy a pódiumon ülő, egyébként szintén nemzetközi ismertségű filozófusok előadásain a nagyszámú közönség jött-ment, izgett-mozgott, ám mikor „ott elöl” az a kicsi ősz hajú ember halk szavával elkezdett beszélni, hirtelen elült a moraj, nem zörögtek a zacskók, és New Yorkban, ebben a szüntelenül morajló városban beállt az ott egyébként ismeretlen, hallható, „abszolút” csend. Párizsi kerekasztal-beszélgetésen jó nevű filozófusok mondták el véleményüket a vallásról, köztük egy nemzetközi hírű katolikus filozófus. Mikor Derridára került a sor, és belelendült előadásába, az Institut Catholique neves tanára – a pódiumon ülve, jól látható sietséggel – papírt-ceruzát kapott elő, és a jó félórás szabad előadásnak talán minden szavát lejegyezte.
Rorty szerint „Derrida toleráns, hátsó gondolatok nélküli és nagylelkű volt”. Habermas pedig úgy látta, „más volt, mint várni lehetett – hihetetlenül szeretetre méltó, szinte elegáns, bizonyosan sérülékeny és érzékeny, de emberi kapcsolatra kész, és mihelyt bizalmat érzett, szimpatikusan nyitott, barátságos és barátságra megnyíló személyiség”. Írásaiban megnyilvánuló gondolkodásmódja nem intellektuális póz volt, hanem mindennapjainak személyes beállítódását is meghatározta. Úgy írt, azt írta, ahogy élt. Amikor függőben hagyta a Le Monde által föltett kérdést, hogy megtanult-e élni, akkor a Derridát személyesen ismerők éppen az őt teljesen átjáró figyelemben, érdeklődésben és nyitottságban látták megvalósulni mindazt, amiben a filozófusok mindig is kételkedtek, hogy megtanulható-e. Soha nem kereste a (politikai, gazdasági) hatalmasok közelségét; munkássága a közelség hatalma, a szövegek, a gondolatok, a demokrácia lassú, különböztető, rétegekre bontó és újraépítő megközelítése, mely tevékenység „hatalmas örömet okoz”. Derrida komoly, felelős, örömteli játékká tette az irodalmi szövegek újraolvasását, -írását, a demokrácia követelését és újraformálását. Ahogy ma másként gondolkodnánk, talán egész kultúránk más lenne, ha nem élt volna Platón, Arisztotelész vagy Kant, ugyanúgy egészen bizonyosan állíthatjuk, hogy másként látnánk korunkat, a demokráciát, talán önmagunkat is, ha nem élt volna köztünk Jacques Derrida.

A szerző filozófus