Diófák a hegyen

Épp ma egy esztendeje Ábrahámhegyre kellett utaznom, hogy hegyoldalon álló kertünkben elültessek három diófát és víztelenítsek az öreg faházban. Utóbbi feladattal viszonylag könnyen sikerült megbirkóznom, ám a facsemetéknek megásni a gödröt embert próbáló munka volt. A talajt itt kisebb-nagyobb kövek lepik el, részben a közeli vulkánok, a Badacsony, a Csobánc meg a Szent György-hegy hajdani kitöréseit idézők, részben meg a permi homokkő földtörténeti emlékeztetői, amelyektől a Balaton-felvidéken többfelé veresre színeződik a hegyoldal. A rozsdás, öreg ásó gyakran megcsikordult a köveken, és alkonyodott már, mire a fák a helyükre kerültek.
A jól végzett munka örömével elsétáltam a Szent Iván-kápolna felé, ahonnan átlátni a nádas lepte badacsonyi öbölre, amelyre a koporsó alakú vulkán rásúlyosul. Nem láttam a magasban szálló vadludakat, csak rekedt trombitahangjuk hallatszott a szürkületben. Amikor pedig a kápolna kapujából átpillantottam az elfeketült Badacsonyra, földbe gyökerezett a lábam. Tomaj felett, mintha a hajdani lávafolyam megelevenült volna, gyertyák és mécsek százai világították meg a temetőt.
Pironkodva vallottam be magamnak: bokros teendőim közepette elfeledkeztem arról, hogy halottak napja van. Ilyenkor pedig képzeletben be szoktam utazni csaknem az egész Kárpát-medencét, ahol az évszázadok során igencsak szerteszóródott „boldogult eleim sírjai domborulnak”. Ez a „domborulnak” többnyire persze jelképesen értendő, mert az idő múlásával újabb és újabb hantok kerülnek a hajdaniak helyére, és csak a tétova emlékezet tudja – ha tudja – felidézni az ük- meg a dédszülők árnyékalakját. Soproni dédapámét például, aki a trencséni Illaván, aztán Miskolcon és Beregszászon töltötte férfikorát, de nyugodni hazatért a „hűség városába”, a Szent Mihály-templom temetőjébe. Aztán lévai ükapámét, akiről csak egy megsárgult fotó maradt rám: díszmagyarban mered a derék fotográfusra. Hogy iglói illetőségű dédapám hol nyugszik, sejtelmem sincs. Élt Szomolnokon, Késmárkon, Selmec- és Besztercebányán, ám hogy hová temették, nem őrizte meg a zárlatos családi emlékezet. Egyik ükanyám a Disznóshorvát nevű borsodi faluban született, melynek rusztikus nevét utóbb Izsófalvára szépítették a pironkodó helybeliek. Másik ükanyám eperjesi volt. Róla még egy cifra fénykép is fennmaradt. Nem kisebb mester, mint a fotográfia történetében is jegyzett Divald Ká-roly örökítette meg a képmását. Egyik dédanyám viszont – varietas delectat! – az abaúji Erdőhorváti református temetőjében nyugszik. Nyakas kálvinista volt, ahogy ükapám is. Sejtelmem sincs, ma, a reformáció emléknapján hogyan sandítanának rám, pápistává elfajzott, kései sarjukra. Lényi Helénának hívták – eredetileg: Lähne –, és az 1831-ben dúló epemirigyjárványnak esett áldozatául, hat gyereket hagyva férjére, lelkipásztor dédapámra, aki még ugyanebben az esztendőben feleségül vette a Kazinczy köréhez tartozó Vályi-Nagy Johannát, és – sejthetően baljós emlékei elől menekülőben – a közeli Szepsibe költözött át…
Csapongok ide-oda. Ízlelgetem hajdani falvak és kisvárosok nevét. Akad köztük, ahol turistaként megfordultam, de olyan is, ahol nem jártam soha. Königgrätz, Zsolna, Krumau, Alsózsember, Abaújszántó, Munkács, Hernádcsány, Bát, Ungvár, Botfalu, Brassó. Végül gyerekkorom városa: Beregszász.
Szokásom szerint így barangoltam összevissza a képzeletbeli családtérképen. Szemközt már kormosra feketült a Badacsony tömbje. A tomaji temető gyertyafényei ezüstből parázsveresre váltottak. A vadludakat már nem lehetett hallani, csak a Tapolca felől közeledő vonat stílustalan, az emlékező tájhoz sehogy sem illő kattogását.