Egyenlőtlen (el)bánásmód

Sokan láttak már kidőlt erdei fát, mely kisebb-nagyobb sziklakövet markol korhadt gyökereivel. Hadd alkalmazzuk ezt a megkapó, de kicsit meg is rendítő képet a jelenlegi kormányra és oktatáspolitikájára. Mert mintha az volna ennek a már másodszor szereplő koalíciónak a rejtett, mondhatnánk föld alatti dogmája – amelyhez még dőltében is ragaszkodna –: az egyházi oktatás visszafejlesztendő.
A múlt csütörtökön éppen Veres András püspök vélte tetten érni ezt a megkövesedett elképzelést. Rendkívüli sajtótájékoztatóján ki is mondta: áttanulmányozva a parlamentnek benyújtott költségvetési törvénytervezet egyházi intézményekre vonatkozó részét, és meggondolva, a kormányzat illetékesei mi módon készítették elő a támogatással kapcsolatos változásokat – értsd: hogyan spórolták el a felekezetekkel való egyeztetést –, csak arra tud következtetni, „mennyire tudatosan készült a kormány az egyházi intézmények ellehetetlenítésére”.
A püspök azt is éreztette, megszégyenítették egyházát. Tavasz óta tart az Apostoli Szentszék, köztársaságunk kormánya és a Magyar Katolikus Egyház képviselőinek tárgyalássorozata; a nunciustól az egyházügyi államtitkárig mindenki azt vizsgálja elszántan, miként lehetne tökéletesebben biztosítani az esélyegyenlőséget az államtól közfeladatot átvállaló egyházi intézményeknek, elvégre ilyen tartalmú nemzetközi szerződést írt alá Horn Gyula kormánya. Csakhogy e vegyes bizottsági üléseken a kormány mosolyfelelősei mindeddig nem hozták szóba, hogy a vatikáni megállapodástól mennyire eltérő logikájú költségvetés van születőben. Ha viszont azt ebben a formájában fogadják el, az egyház kész Alkotmánybírósághoz fordulni.
Másnap Veres püspököt több napilap szinte úgy próbálta beállítani, mint aki magányosan képzelődik. Kapóra jött nekik, hogy a püspöki kar titkára éppen azután pár órával tárta fel egyháza aggodalmait, miután Gyurcsány Ferenc új miniszterelnök bemutatkozó látogatást tett Erdő Péternél a prímási palotában. Ezek az újságok az érseki hivatal közleménye alapján a bíboros jókívánságait domborították ki, és megemlítették: a bíboros a gondok közül csak a Mátyás-templomot vetette fel, illetve azt, hogy az egyházügyi államtitkárság a Miniszterelnöki Hivataltól a kultusztárcához kerül. Az érseki hivatal közleményében valóban nem esett szó az egyházi intézmények jövő évi helyzetéről – ám szó esett erről magán a megbeszélésen. Hazánk prímása „nagyon is” szóba hozta, még ha erről a máskor jól értesült laptársak nem is tudtak. Más kérdés, hogy Erdő Péter egy több hete előkészített udvariassági látogatásról nyilván nem kívánt rossz hangulatú emlékeztetőt kiadni.
Pedig a költségvetési tervezet diszkriminációja – vasúti kifejezéssel élve – átszakította a vágányzáró bakot. Magyarországon ma már ötszáznál is több egyházi közoktatási intézmény van, amely döntő többségében a katolikusoké (311) és a reformátusoké (124). Múlt hét végi nyilatkozatában a református egyház is megvilágította a finanszírozás ilyen átalakításának veszélyeit, méghozzá elsősorban szociális szemszögből. Szerencsére az egyházak bölcsen érvelnek, mikor az ügy kapcsán nem önmagukért, hanem azokért a gyakran többgyermekes és nehéz anyagi helyzetben lévő családokért emelik fel a szavukat, ahol a gyerekek egyházi és/vagy kistelepülési óvodába, iskolába járnak. Tehát láthatóan nem dőlnek be a provokációnak – hiszen netán azért szembesítik őket olyan brutális-váratlanul (némi sajtóhecckampányt követően) az állami támogatás kurtításával, hogy aztán ők maguk – egyházak és papjaik – tűnjenek olyan pénzéhesnek, mint az Ady által megrajzolt nagyváradi Kanonok sor lakói 1901-ben. Aligha jönne rosszul a kormánykoalíció politikai csatáihoz, ha az egyházak „irigyen” kikelnének a majdnem annyira alulfinanszírozott önkormányzatok ellen.
De hát mi a baja ezzel a tervezettel a „klerikális reakciónak”? A kormányfő régi-új pénzügyminiszterének, Draskovics Tibornak a csapata először is azt ötlötte ki, kettébontja a közoktatási alapnormatívát alap- és kiegészítő hozzájárulásra. Az már közismert, hogy a települési önkormányzatok oktatási intézményei az utóbbi kiegészítő részt csak akkor kapják meg, ha tanulócsoportjaik a kormánynak megfelelő létszámúak. Ez sem akármi, de azt mi módon értékeljük, hogy a nem önkormányzati intézményfenntartók még akkor sem kapnák meg e kiegészítő hozzájárulást, ha nincs gondjuk a szakmai létszámmal? Hogyan is volna, ha náluk túljelentkezés van, lévén, hogy a magyar lakosság kétharmada istenhívőnek vallja magát.
Van aztán egy másik szelete a finanszírozásnak: a közoktatási kiegészítő támogatás. Fiskális uramék úgy igazítottak a költségvetési törvényen, hogy végre az 1997-es egyház-finanszírozási jogszabályt is meg lehessen piszkálni. Így hangzik a PM-szólam: alakítsuk át e támogatási forma kiszámítási módját, ezzel kitisztítjuk, átláthatóbbá tesszük a költségvetést. Ezt a dallamot teszi lágyabbá Gulyás Kálmán egyházi ügyekért felelős államtitkárnak, a meg nem valósult egyeztetések koordinátorának a szólama. Ő több bizalmat kér az egyházaktól, hiszen a költségvetés tervezetében a számok helyén még csak kipontozás található. A tényleg rokonszenves kormánytisztviselő csak arról hallgat, hogy Stark Antal gazdasági kérdésekkel megbízott helyettes oktatási államtitkár az egyházakkal lezajlott egyetlen találkozón szárazon közölte: száz, legfeljebb száztízezer forint lesz ez a fajta, egyházaknak járó normatíva. Az idei több mint százharmincezerrel szemben. 2005-től ráadásul megvonná az állam az egyházi iskolába más településről érkező gyermekektől a bejárásuk kompenzálását.
De vajon csak az érintett családokat különböztetik meg hátrányosan, vagy pedig az egyházi oktatásban tevékenykedő tízezer pedagógust és az egyházi szociális, egészségügyi, múzeumi stb. alkalmazottakat is? Erről csak annyit, hogy ha a csomag megvalósul, ők – de csak ők, az állami közfeladatot ellátó egyházi alkalmazottak – többé nem részesülnek a közalkalmazottakéval megegyező illetményben. Így az államnak nem kell többé illetménykiegészítéseket fizetni utánuk.
Íme a szektorsemlegesség vagy az egyenlő bánásmód elve, „lendület” közben. Avagy fogalmazzunk úgy, a bánásmód egyenlő, de az elbánásmód a felekezeti fenntartókkal szemben még egyenlőbb.
Mégsem szabad, nem is lehet szembeállítani az egyházi fenntartókat az önkormányzati és állami fenntartókkal. Már csak az elöregedő népességű, kicsiny helyi adójövedelemmel tengődő kistelepülésekre tekintettel sem. Mert ha a falusi iskolákban, óvodákban a kormányzat keze csoportlétszámok után kutat, hogy visszatarthassa a támogatás egy részét, mit tesz majd a település? Hová menekülne, hogy ne kelljen bezárnia intézményét, megakadályozandó a maradék gyermekes családok elvándorlását? Az egyház felé tájékozódna, hátha átvenné a fenntartás terhét. De ha az egyházak intézményhálózatát így megsanyargatná az állam, vállalnának-e azok újabb terheket?
Ezért úgy tűnhet, mintha az egyházi intézmények működését is részben azért nehezítenék a fő fiskálisok, hogy véghezvigyék az életmentő segítségre váró magyar falvak kéretlen eutanáziáját.
Ám mi lesz a tanulási lehetőségtől elütött, még létező falusi fiatalokkal? Még jó, hogy a költségvetés fejlesztési céljai között két – hétszáz–hétszáz elítélt befogadására alkalmas – új börtön megépítése is szerepel, méghozzá munkához juttatási kötelezettséggel…