Ellenfél nélkül

A „központi elvtársak” a választásokról tanácskoztak a Duna-parti Fehér Házban. A naptár 1971-et mutatott, az újságok Brezsnyev szovjet pártfőtitkár leszerelési javaslatairól írtak, meg az újabb szovjet űrállomás létesítéséről. A prímet Biszku Béla vitte, aki pontokba szedve magyarázta a választási propaganda feladatait.
– Hangsúlyozni kell, hogy a belpolitikai helyzet kiegyensúlyozott, teljesítettük a harmadik ötéves tervet, emelkedett az életszínvonal – kezdte.
– Amit vállaltunk, azt teljesítettük, akár a reálbér, akár a reáljövedelem vagy a szociálpolitika oldaláról vizsgáljuk a kérdést – mondta később a belügyminiszter, jellegzetes mozgalmi akcentussal.
Elmondta azt is, hogy az agitációs és propagandamunkában hangsúlyozni kell a szocialista nemzeti egység létrejöttét, természetesen a munkásosztály vezető szerepének növelésével, a munkás–paraszt szövetség megszilárdításával. Azt is kimondta, hogy az értelmiség a dolgozó nép része… Sőt! A munkásosztály a kispolgársággal is szövetségben építi a szocializmust.
Az eligazítást Biszku azzal fejezte be, hogy jogos büszkeséggel beszéljenek az elvtársak a gyűléseken az eredményekről, de ne hivalkodóan. A propaganda legyen szerény, reális, egyértelmű és életszerű.
A Kádár-korszak választásai a hetvenes évtizedben érték el az olajozottságnak azt a szintjét, amely sokakat megtévesztett itthon és külföldön is. 1971-ben, 1975-ben és 1980-ban az immáron egyéni kerületi rendszerben tartott választásokon a pártállam jellegéből fakadóan csak a Magyar Szocialista Munkáspárt által kiválasztott jelöltek indulhattak. Formailag a Hazafias Népfront égisze alatt zajlottak a jelölőgyűlések és a választások, a lényeget azonban az MSZMP Politikai Bizottságának irányelvei így foglalták össze: „Az országgyűlési képviselőjelöltek tervszerű, körültekintő kiválasztása – a Hazafias Népfront, a szakszervezetek és a KISZ-szervezetek véleményére is figyelemmel – az illetékes pártszervek feladata.”

A sorrend dönt

Egy kerületben általában egy jelölt volt, így a választási esélyek igencsak leszűkültek. Ugyanakkor a hetvenes évtizedben jól érzékelhető törekvés mutatkozott a pártközpontból, hogy több helyen legyen kettős jelölés – mutatva ezzel a rendszer demokratikus jellegét. E megtévesztési manőver azonban aligha volt sikeres, hiszen a rendszer lényegéből fakadóan nagyon nehéz volt biztos veszteseket produkálni. Legerősebben ez a törekvés 1971-ben érvényesült – mintegy az új gazdasági mechanizmust követő politikai reformok jeleként. Ekkor még 49 kettős vagy többes jelölés volt, ellenben 1975-ben már csak 24, 1980-ban 15. A jelölőgyűléseken a hetvenes években még nem bukkannak fel spontán jelöltek. A jelöltek közül az esélytelenek – a hangulatjelentések szerint – szinte kizárólag fizikai dolgozók, elsősorban harminc éven aluliak és nők. Vesztesek, bár a pártvezetés hangsúlyozta, hogy nincs bukott jelölt, mindenkit el kell látni megfelelő feladattal, ha nem választották meg. A jelölőgyűléseken – papíron – több százezer ember vett részt. A gyűléseket általában munkahelyeken tartották, így aztán gyakran fordult elő, hogy a választások napján egészen más jelölt szerepelt az illető szavazólapján, mint akit elfogadott a jelölőgyűlésen, mert egészen más kerületben vagy más településen lakott, mint ahol dolgozott. De hát ki olvasta el a neveket azon a szavazólapon…
A Brezsnyev-doktrína árnyékában kezdeményezett végtelenül óvatos politikai reformot az 1970. III. törvény jelentette, amelynek értelmében immáron a választási jelölőgyűlésen részt vevők egyharmadának szavazatával maguk a választók is jelölhettek képviselőket! Így megszűnt a Hazafias Népfront jelölési monopóliuma. A jelölteknek persze el kellett fogadniuk a szocializmus építésének, vagyis a Hazafias Népfrontnak a programját.
A törvény másik újítása az úgynevezett aktív szavazás bevezetése volt, ami azt jelentette, hogy több jelölt esetén csak akkor vált érvényessé a szavazat, ha a szavazó kihúzta a neki nem tetsző jelöltet. Eddig – ha több jelölt volt – változatlanul is be lehetett dobni a szavazólapot, akkor a sorrend döntött. A választójogi törvény harmadik újítása volt, hogy a megyei és fővárosi tanácsok létrehozásánál bevezette a közvetett választást. Ugyanakkor szétválasztották a képviselői és tanácstagi választásokat, ezt a rendelkezést azonban – főleg pénzügyi okokból – az 1976. VI. törvény hatálytalanította.

Puszta formalitás

Ilyen feltételekkel a választások a hetvenes évtizedben továbbra is puszta formalitásként színesítették a szocializmus politikai rendszerét. A választási részvétel és a választási eredmények a nép egyértelmű kiállását voltak hivatva demonstrálni a párt és a szocializmus mellett. Mivel bármilyen politikai alternatíva megjelenését a diktatúra büntetőjogilag szankcionálta, a választások a rendszer „ünnepeivé” magasztosodtak, illetve silányultak. Az egyetlen jelölt megszavazása nem jelentette a szabadság minimumát sem, miként a több jelölt közüli választás sem, hiszen ahogy a Reuters hírügynökség bécsi tudósítója fogalmazott: „A nagyobb választási lehetőség csupán azoknak a jelölteknek a választására korlátozódik, akik a programot végrehajtják, de nem jelent választási lehetőséget magát a programot illetően.”
A szembenállást legfeljebb a választásoktól való távolmaradás jelenthette, ám az ötvenes évek reflexei még a Kádár-korszakban is működtek. A hajdani „népnevelők” szelleme, akik (néha az ÁVO gépkocsiján) felkeresték a délig le nem szavazókat, ott lebegett a hetvenes években is a választópolgárok feje felett. A „népnevelők” utódai, a „politikai felelősök” és az agitátorok a szavazóköröknél a hetvenes években is „készenléti szolgálatot tartottak”. A reflexek tehát tovább éltek: az emberek déli 12 óráig igyekeztek leszavazni. Szinte minden jelentés rögzíti, hogy délig 90–91 százalék leszavazott! Csak a több műszakos üzemek dolgozói maradtak hátra. Délután három órára 98 százalék leszavazott – jelentették 1971. április 25-én Orosházáról, s ez a tendencia országosan is helytálló volt. Jellemző megjegyzés a hetvenes évekből:
– Ezt az eredményt minden zaklatás nélkül értük el.

Munkás és hatalom

A politikai rendszer jellegéből fakadóan a választások kontrolljellege hiányzott – az önkritikus hajlamok pedig nem voltak jellemzőek –, így aligha tekinthetjük őszintének Biszku Béla szavait az ellenőrzés jelentőségéről: „Tulajdonképpen a Központi Bizottság és a kormányzat részéről hosszú évek óta törekvés van – keresik a biztosítékokat, hogy politikánkat hogyan ellenőrizhessük a tömegek által és önmagunk számára milyen jelzőrendszereket építsünk ki, hogy az egypártrendszer viszonyai között megóvjuk a pártot a régi hibák megismétlődésétől…”
Az ellenőrzés elmaradt, az eredményt a diktatúra jellege biztosította, hisz a párt komoly erőfeszítéseket tett a választások előkészítésére. (Persze az eredményeket minden szocialista választás alatt fenntartásokkal kell kezelnünk, mert a „választások” mindenféle politikai, társadalmi kontroll nélkül zajlottak – így olyan eredményt közölhettek, amilyet jónak láttak. Az eredmények közzétételéhez is a pártvezetőség jóváhagyása volt szükséges.) Az erőfeszítéseket érzékeltetendő: Gyuláról jelentik 1971-ben, hogy a kerületben közel ezerfős aktíva vett részt a választások politikai, szervezeti előkészítésében. Közülük 50 százalék pártonkívüli, igaz, nagy részük „KISZ-ista”.
A választások előkészítése csúcsszinten az MSZMP Politikai Bizottságában történt. Itt határozták meg a parlament összetételét is. Az országgyűlési képviselő egyben „káder”, vagyis a káderekkel szemben támasztott általános követelmények vonatkoztak rá. A kiválasztási szempontok közül fontos volt, hogy az új parlament reprezentálja a munkásosztály vezető szerepét. Ez azt jelentette, hogy a munkás foglalkozású képviselők kb. 40 százalékban töltsék meg az Országház padsorait. Persze ez elég nehezen lett volna kivitelezhető, ezért azt az áthidaló megoldást találták, hogy „az eredetileg munkás foglalkozásúak” is ide tartoznak, vagyis – legendák szintjén – maga a pártvezetés, a pártfunkcionáriusok többsége is. Ügyeltek viszont arra, hogy valódi munkások is üljenek a parlamentben – elvégre proletárdiktatúra volt. Arányuk 1971-ben 7,9 százalék volt. Vagyis a 352 tagú parlamentben 28 „ipari fizikai dolgozó” ült. A szövetségi politika jegyében további 9 „mezőgazdasági fizikai dolgozó” képviselte a „proletariátust”. A dolgozók néhol hangot is adtak csodálkozásuknak, hogy milyen kevés munkás ül a parlamentben. Furcsállták a jelöltek foglalkozását: „dr… munkás”.
A pártközpontban szabták meg azt is, mennyi legyen a nők aránya (25 százalék), milyen legyen a korösszetétel, törekedve a fiatalításra. Ugyanígy megszabták a fegyveres testületek tagjainak arányát és a pártonkívüliek számát is. Ez utóbbiak 25 százalékban voltak képviselők a hetvenes években, persze jelenlétüket ők is a pártnak köszönhették. Külön figyelmet szenteltek annak, hogy egyházi személyek is legyenek az Országgyűlésben, ebben az időszakban 6 fő alkotta ezt a „frakciót”. Ezek az irányelvek persze csak úgy működtek, hogy a parlamentnek, a népképviseletnek a Kádár-korszakban semmiféle érdemi hatalmi, döntési jogköre nem volt, pusztán szavazógépként – egyhangúlag – végrehajtotta a párt határozatait.
Apró Antal, aki a hetvenes évtizedben a parlament elnöke volt, az Országgyűlés helyéről és szerepéről így értekezett: „Az állam intézményei mindenkor az adott társadalomban vezető, uralkodó osztály céljait szolgálják.” Így Magyarországon a munkásosztály hatalmát. „A szocialista országokban az állami mechanizmus az államhatalom egységének elvére épül.” Vagyis a parlament nem ellenőrzi a kormányt és a kormány nem felelős a parlamentnek – s általa a választóknak. Hiszen már Lenin megmondta: a képviselők maguk is dolgoznak, a törvényeket önmaguk hajtják végre, tehát önmagukat ellenőrzik, így közvetlenül viselik a felelősséget a választóik előtt. És a választók majd a választások alkalmából értékelik munkájukat…

Hiszen győztek

A választásokkal foglalkozott maga Kádár János is, az ő kicsit cinikus stílusában, de hát ő – a vezér – megengedhette magának, hogy tréfáljon e „fontos eseménnyel”. Mindenesetre éberségre szólított: „De nem volna jó, ha a választást mint lefutott és elintézett kérdést tekintenénk. Tulajdonképpen ebben saját rendszerünk demokratizmusának lebecsülése jelentkezne. Ha így lenne, a nyugati imperialisták téziseit fogadnánk el, hogy a választás a szocialista országokban egy nulla, nem számít.” Kádár hangsúlyozta: népfrontkampány van, de az MSZMP a népfront vezető ereje. Majd belelendült, és már a nagygyűlések koreográfiáját vázolta: jó lenne munkáskórus, úttörőzenekar. És több szónok legyen. „Az elnök is mondjon egy-két szót, azután el lehet képzelni, hogy egy nagy gyárnak valami érdemes embere is üdvözölje az oda meghívott publikumot, akik esetleg oda nem tartoznak, és azután valami népfrontszerű tünemény – legyen egy pártonkívüli – mondjon egy rövid beszédet, hogy miért ért ő egyet a kommunistákkal, és hogy tud ő azokkal együtt dolgozni…” És azután beszéljen a kommunista főszónok. „Ha van tisztességes pap, azt is fel lehet állítani a szószékre” – folytatta a központi elvtárs, de somolyogva mindjárt hozzátette: „Nem kell ezt restellni, elvtársak. Most nehogy ebből az jöjjön ki, hogy mindenhova egy papot állítanak…”
A gondos előkészítés meghozta az eredményét. A lakosság eleget tett állampolgári kötelezettségének. Úgy mondták, magáévá tette a párt célkitűzéseit és értékelését. Mint például 1975-ben: „Mindenki meggyőződhetett róla, hogy a nemzeti felemelkedést egyedül a szocializmus valósítja meg.” Vagy: „A fejlett szocializmus felépítése egyetemes magyar feladat, lelkesítő távlat, egyedül helyes nemzeti cél…”
A beszámolók lelkesek voltak, így például az Egyesült Izzóból: „Örömmel fogadták dolgozóink a választás sikerét.” Hiszen győztek… A hangulatot csak az rontotta, hogy a XIII. kerületben a választások előtti pénteken már nem lehetett húst kapni, szombaton reggel már nem volt csirke az Izzó lakótelepén. De a lényeg a szocialista nemzeti egység és a szocialista demokrácia. Már-már szívszorító, amit a Zalaegerszegi Ruhagyárból jelentenek a jelöltről, Varga Gyuláról: „Varga elvtárs szeret köztünk lenni, és mi szeretjük, ha eljön hozzánk.”
A választások ünnepi jellege kidomborodott. „A választópolgárok felöltötték ünnepi ruhájukat, és csendesen eleget tettek kötelességüknek.” – foglalja össze találóan a Kádár-korszak választásainak jellegét az egyik hangulatjelentés. A szavazatszedő bizottságoknak egyenesen forszírozniuk kellett, hogy a szavazók használják a fülkéket. „Ennek ellenére 30 százalékuk nem vette igénybe” a titkos szavazást, nyíltan hitet tett a szocializmus építése mellett.
Persze azért figyelték az embereket a szavazóhelyiség előtt is:
– Tulajdonképpen kire szavazunk? – tette fel a kérdést valaki.
– Csak egy jelölt van? – kérdezte az ismert szájbiggyesztő.
– Örömmel jövünk szavazni, de a kért járdát építsék meg! – szólt a követelődző.
– Igaz, hogy nem tudok menni, de bejöttem, kedveseim, hogy ne kelljen rám várakozni – mondta a sokat megélt idős asszony, aki még Rákosi Mátyás nevét kereste a szavazólapon.

Kit képviselnek ők?

Rendkívüli esemény alig volt. A szervezés tökéletes, a dekoráció szerény és kifejező volt. Előfordult persze a hetvenes években is, hogy nem ment minden olajozottan. Mondjuk a kerület lakossága makacskodott, és más jelöltet akart. (Nem politikai kérdésről volt szó, egyszerűen úgy ítélték meg, hogy a saját jelöltjük meg is építteti azt a járdát…) Komoly kudarcként élték meg a helyi agitátorok, hogy például Nagyberény községben tíz fő jehovista megtagadta a szavazást 1973-ban a tanácsválasztások idején. Volt úgy, hogy délelőtt negyed tizenegykor a polgár már zárva találta a szavazóhelyiséget. Nehogy baj legyen, az illető hozzátette: „népnevelők sem kerestek fel, ugyanis, ha azok figyelmeztettek volna, hogy a szavazóhelyiséget a fenti időpontban bezárják, akkor korábban elmentem volna szavazni”. Jellemző félelemmel átitatott szavak a kádári „szép napokra”. Voltak meggondolatlan megjegyzések is. Hercegszántón két határőr vonta kétségbe a választási rendszer demokratizmusát. Feljegyezték…
Néhol azt firtatták, „voltaképp mi is a képviselő szerepe”. Mert ha valóban „kijáró képviselőről” van szó, vagyis a járdát fogja megcsináltatni, akkor az azt jelenti, hogy valamely helyi szerv nem dolgozik jól. „Még problematikusabb a helyzet olyan esetekben – okoskodnak ráérő értelmiségiek –, amikor magas állami vagy politikai funkciót betöltő képviselőről van szó. Ők ugyanis munkájukban elvileg sem tehetnek kivételt választókerületükkel. Hogyan képviselhetik a lokális érdekeket?” Egyáltalán, ha nincsenek kapcsolatban a választópolgárokkal, „kit képviselnek ők”?
A kérdések megválaszolatlanok maradtak. Az országgyűlési és tanácsi választásokon az eredmény nem maradt el a pártközpont elvárásaitól. 1971-ben a jogosultak 98,7 százaléka az urnák elé járult és 99 százaléka a népfront jelöltjeire szavazott. Hasonló „eredmény” született 1975-ben is (97,6 és 99,6). Az utolsó ilyen típusú választások idején, 1980-ban már súlyos gazdasági válság jellemezte az ország helyzetét. 1979-ben emelték 3,60-ról 5,40-re a kenyér kilóját! El is határozták, hogy újabb gazdasági és politikai reformok következnek. Ennek jele volt az 1983. III. törvény és a kötelező kettős jelölés intézménye. De ez már egy másik korszak, a bukás.
A kádári „szép napok” választásaira mi sem jellemzőbb, hogy reggel hat órára – hivatalosan ekkor kezdődött a szavazás – Lórév község 298 választásra jogosult polgárából 298 érvényes szavazatot adott le a népfront jelöltjére… És büszkén jelenthették: Tolna megyében járva délben már egy községben sem akadt nyitott szavazóhelyiség.
Délután tehát sok jó elvtárs felszabadultan ismételgethette hazafelé a választási bizottságból Kádár János pártkörökben szállóigévé vált szavait: „Nincs más hátra, mint előre.”