Emberrablás: megélhetés vagy politika?

Hozzátartozóik és a világ jóérzésű emberei megkönnyebbülésére az iraki túszejtők nemrégiben szabadon engedték Simona Torettát és Simona Parit, a szeptember 7-én Irakban elrabolt két olasz segélymunkást. A váratlan döntés hátterében állítólag busás váltságdíj áll. Nem mindenki volt azonban ilyen szerencsés az elmúlt hetekben, hónapokban.

Bár mindössze fél év telt el
az erőszak elharapózása óta, nem könnyű megválaszolni azt a kérdést, hogy valójában mi is váltotta ki a sorozatos emberrablásokat. Talán az Abu Graib börtönben végrehajtott szörnyű kínzások szabadították el az indulatokat. A mozlim foglyok látványos megalázása kétségkívül az iraki ellenállók malmára hajtotta a vizet. Az első ismert lefejezés egyfajta fordulópontnak bizonyult, az amerikai Nicolas Bergnek esélyt sem adtak elrablói. Április óta Irakban se szeri, se száma az emberrablásoknak, már tucatnyi nemzet soraiból ejtettek foglyokat az ellenállók. Eddig mintegy harmincan vesztették életüket, többüknek a nyakát vágták el a haláltusájukat rögzítő kamera előtt.
Jelenleg a következő országokból ejtett túszok várják sorsuk jobbra fordulását: Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, Törökország, Libanon, Szíria, Svédország, Kanada, Szomália, Ausztrália. A kép ugyanakkor meglehetősen zavaros, hiszen például az ausztrál kormány hivatalosan nem erősítette meg állampolgára elrablását. Egyébként is sok ellenőrizetlen hír, pletyka, téves információ kering a túszokkal kapcsolatosan. Jó példa erre, hogy két fegyveres csoport két különböző internetes oldalon egyaránt bejelentette, hogy kivégezték a már említett olasz segélymunkásnőket. Kisvártatva kiderült, hogy a hír nem igaz, sőt éppen ellenkezőleg, hamarosan szabadon is engedték őket. Feltűnő továbbá, hogy az emberrablók különbséget tesznek az egyes államok között. Az iraki hadjáratban érintetteket rendszerint kivégezik, míg a semleges álláspontot elfoglaló vagy mozlim országok lakosainak nagyobb esélyük van a megmenekülésre. Emlékezetes például az orosz, francia és kanadai foglyok gyors szabadon bocsátása, ami kétségtelenül egyfajta logikára vall, hiszen ezen országok köztudottan ellenezték az iraki háborút, vagy legalábbis nem küldtek oda katonákat.
Minden jel arra vall, hogy a túszszedések mögött nincsen központi akarat, irányított elképzelés. Földrajzilag meglehetősen széttagolt, egymáshoz legfeljebb laza szállal kapcsolódó csoportokról van szó. Egy azóta megszüntetett internetes oldalon nemrégiben az Ajman az-Zavahiriről elnevezett csoportnak tulajdonították azt a felhívást, amelyben azt kérték, hogy Oszama bin Laden fatvában (vallási állásfoglalásban) rendelkezzen a két elrabolt francia újságíró, Christian Chesnot és Georges Malbrunot sorsáról. A felhívás ötórás határidőt szabott az al-Kaida vezetőjének, hogy a fatvát közzétegye az al-Dzsazíra katari hírtelevízióban. Mindez arra utal, hogy az együttműködés korántsem zökkenőmentes, és az al-Kaidát nem valamifajta központi parancsnokságként kell elképzelni. A legtöbb emberrabló iraki származású – síiták, szunniták, türkmének, kurdok egyaránt akadnak közöttük –, de kezdettől fogva együtt tevékenykednek külföldi, más arab államokból származó zsoldosokkal is. Jelenleg a következő csoportok a legaktívabbak Irakban: Szent Háború Szervezete, Anszár az-Zavahiri, Anszár asz-Szunna, Iraki Iszlám Hadsereg, at-Tauhíd val-Dzsihád. Egyfajta munkamegosztás is létezik, hiszen az említett csoportok rendszerint nem hajtanak végre emberrablásokat. Az akciókat többnyire politikai motiváció nélküli csoportok kivitelezik, akik eladják a foglyokat a fenti szervezeteknek. Ők jobb esetben váltságdíjat követelnek, de előfordul, hogy erőfitogtatás céljából kivégzik áldozataikat. Ami az emberrablók politikai szándékait illeti, rendszerint irreális dolgokról van szó: egy-egy ország katonáinak haladéktalan kivonulását, esetleg a francia „fejkendőtörvény” megváltoztatását követelik, holott pontosan tudják, hogy ez technikailag még akkor is kivitelezhetetlen, ha arra valamifajta hajlandóság mutatkozna. Mindeddig egyetlen érintett állam sem engedett a túszejtőknek, és ez alighanem a jövőben is így lesz.
Irakban nemcsak politikai, de megélhetési kérdés is az emberrablás. Akárcsak Csecsenföldön, a politikai motiváció itt is összefonódik a szervezett bűnözéssel. A váltságdíjak kifizetése egyetlen nyugati államban sem lehet kizárólag közéleti kérdés: ha az érintettek családja úgy dönt, hogy pénzzel váltja meg a fogoly szabadságát, egyetlen kormány sem mondhat nemet. Éppen ezért a terroristák soha be nem hozható lélektani előnyt élveznek, s miután a magánéleti és politikai szálakat nehéz elkülöníteni, az emberrablás még sokáig jövedelmező üzletág lehet.

---