Magyar Nemzet: Nem egy EP-képviselővel beszélve kiderül, nem ismerik a FYROM rövidítést, még kevésbé „fáj” nekik e használat, noha az nem más, mint Macedónia helyett az ország azon neve (Former Yougoslav Republic of Macedonia, vagyis Volt Jugoszláv Köztársaság, Macedónia), amely kizárólag görög követelésre csak így említhető minden uniós dokumentumban. Ha efölött az unióban elsiklanak, akkor miért csodálkozunk azon, ha a vajdasági magyarok elleni támadások nem igazán váltanak ki nagyobb érdeklődést?
Gál Kinga: Azért előjön az ő szívfájdalmuk, csakhogy egy olyan politikai manőverről van szó, amellyel elismerték az államot. A kérdésről beszélnek, de nem feltétlenül a parlamenti nyilvánosság előtt. A másik az, hogy nem lehet egy ügyet folyamatosan akut kérdésként kezelni. Minden ügynek van egyszer egy kicsúcsosodása, utána pedig elterelődik a figyelem.
Bauer Edit: Szlovákiában a Német Szövetségi Köztársasággal kapcsolatban dúltak hasonló viták, ugyanis az ország hivatalos szlovák nevében fordított sorrendet használtak, amivel Németország nem volt megelégedve. Márpedig Németország súlya mégiscsak más, mint Macedóniáé, és még így is két évig tartott, míg Berlin rá tudta venni a szlovák kormányt a névváltoztatásra.
MN: A görögországi macedónoknak – akiket Athén el sem ismer kisebbségnek – egy jottányival is jobb lett a sorsuk azóta, hogy Görögország az unió tagja? Vagy az ország északi részén élő törököknek?
G. K.: Igen is és nem is. Jobb lett a sorsuk úgy, mint görög állampolgároknak. Ha viszont kisebbségi szempontból nézzük őket, akkor a sorsuk nem javult.
MN: Hasonlóra lehet számítani az erdélyi magyarok sorsának javulásával kapcsolatban akkor, ha a magyar kormány nem lebegteti vétójogát Romániával szemben, amennyiben az nem emancipálja a magyarokat?
Duka Zólyomi Árpád: Ez egy nagyon érdekes kérdés, ami Szlovákiában is felmerült. Arra gondoltunk, minél később csatlakozik Szlovákia, annál többet tudunk elérni mint kisebbség, mert utána úgysem fognak a kisebbség sorsával és a koppenhágai kritériumok betartatásával foglalkozni. Ám a helyzet az, hogy ha az ország belép, a magyarok lehetősége megnő. A határokon túlnyúló, tíz éve megindult együttműködés a magyar falvak, városok, régiók között természetessé vált.
MN: Nem tartják furcsának, hogy Szlovákia úgy lehetett tagja az uniónak, hogy önök itt beszélhetnek magyarul, míg a pozsonyi törvényhozásban ez tilos?
B. E.: Amiatt, hogy itt magyarul beszéltem, az egyik újság olyan cikket jelentetett meg, miszerint Szlovákiának most már nem 14, hanem csak 13 képviselője van az Európai Parlamentben.
MN: Másként fogalmazok: ön szerint az emberek igazságérzetét kielégíti az a helyzet, hogy önök otthon nem beszélhetnek a saját parlamentjükben magyarul?
B. E.: A probléma az, hogy a nemzetközi egyezmények szerint kisebbségi téren nem lehet visszalépni. Itt pedig ez történt. Amikor a kilencvenes években megváltoztatták a nyelvtörvényt, megváltoztatták a házszabályt. A jogfejlődés szempontjából sem normális, ami ott történik, nemhogy az emberi jogok szempontjából.
MN: Mit tesznek azért, hogy ez változzon?
B. E.: Most zajlik a házszabály módosításának vitája, és azon dolgozunk, hogy ezt a helyzetet orvosoljuk.
MN: Mi a véleményük arról, hogy két hölgyet kidobtak egy pozsonyi étteremből, mert magyarul beszéltek?
D. Z. Á.: Sok hasonló történet ismert. Ilyen szempontból Szlovákia éretlen arra, hogy az unió tagja legyen. De máshol is találhatunk ilyeneket. Az unió lehet katalizátora annak, hogy e visszásságok megszűnjenek. Szlovákiában már tizennégy év alatt is nagy fejlődés tapasztalható. Megjelentünk a törvényhozásban. Persze, itt a történelem is dolgozik. Minden szlovákban ott van a nacionalizmus és a magyaroktól való félelem.
MN: Milyen sikerrel lehet kisebbségi jogokat védeni egy olyan Európai Unióban, amelynek gyakorlatilag nincs kisebbségpolitikája?
B. E.: Különbséget kell tenni aközött, hogy mi létezik az Európai Unióban és mi történik az uniós tagállamok szintjén a gyakorlatban és a parlamentben. Az uniós közösségi jogalkotásban tényleg nincs erre dokumentum. Van egy félmondat ugyan az alkotmányban, de az nem mond semmit. Ám ahhoz hozzásegíthet, hogy ebbe kapaszkodva meginduljon valami az uniós jogalkotás szintjén. Csakhogy ’93 után nyilvánvalóvá vált, hogy a koppenhágai kritériumok közé bekerült a kisebbségek védelmének az elve az újonnan csatlakozó országokkal szemben. Ezt objektíven mérni kellett, amire nem volt precedens, ugyanis az uniós országok ebben nem voltak érdekeltek. Náluk a hagyományos kisebbségek és az új kisebbségek fogalma nem volt világosan meghatározva, és ezért kénytelenek voltak hozzányúlni az Európa tanácsi normákhoz, ami viszont nekünk nem rossz.
MN: A nem kis súlyú Franciaország sem igazán rajong a kisebbségi jogok elismeréséért…
D. Z. Á.: Egyértelmű: Franciaország nem ismeri el a kisebbségi jogokat.
MN: Egy breton gyereknek nincs túlzott esélye, hogy saját nyelvével megismerkedjen egy nem magániskolában, ugye?
G. K.: Azért a kisebbségi nyelv területén van elmozdulás. Strasbourg utcáin kétnyelvűek a táblák…
MN: Ugyanakkor az előző európai parlamenti ciklusban működött egy úgynevezett nyelvi „intergroup”, most viszont nem…
G. K.: Lesz! A jövő héten alakul Strasbourgban, az itt ülő beszélgetőpartnerei valamennyien benne lesznek. Sőt, mi írtuk hozzá a háttéranyagokat. Pontosabban „intergroupok” alakulnak, mert több lesz belőlük, nagyobb hatáskörűek lesznek, amelyek magukba foglalják a tradicionális kisebbségeket, alkotmányos régiókat és regionális nyelveket. Tehát ebbe a magyarok, katalánok, oroszok, bretonok és walesiek is beletartoznak.
MN: Gratulálok. Sokan vagyunk, akik kicsit kétségesnek érzik, hogy mindez mikor és mennyiben érződik a gyakorlatban. Nem akarom önöket untatni azzal, hogy felolvassam például a mostani EBESZ 1986-os bécsi értekezletének záródokumentumát, amelyet elhoztam, de azt aláírta az akkori Csehszlovákia és Románia is. Ha viszont például a moldvai csángók csaknem húsz évvel későbbi helyzetére gondolok, mennyiben reménykedhetünk, hogy a jövőben a szerződéseknek, törvényeknek lesz is foganatjuk?
D. Z. Á.: Az ön által említett területen nagy elmozdulás tapasztalható. Az Európa Tanács harmadik közgyűlésének – ennek résztvevője és előadója is voltam – született egy jó dokumentuma, amelytől idegesek lettek a román hatóságok. Vagyis megkezdődött valami, és már megkezdődött valami a moldvai csángók oktatásának területén is. A ’86-os dokumentum szerint a kisebbségeknek biztosítani kell például a saját nyelvükön szolgáltatott istentiszteletet. A románok azt mondták, hogy a csángó nem tartozik a magyarhoz, hanem az egy tájszólás – de hát ott is megkezdődött valami.
MN: Igazi mérföldkőnek tarthatjuk, amit Orbán Viktor a hét elején bejelentett Brüsszelben, vagyis hogy a néppárt a romák valós integrálásáért bizottságot állít fel Orbán Viktor vezetésével és Járóka Lívia ügyvezetésével. Ön miként reagál arra, ahogyan ezt a magyar sajtóban tálalták? Vagyis pontosan nem azt emelték ki, aminek a kedvéért Orbán Viktor megtartotta a sajtókonferenciát, hanem az ott elhangzott másod- vagy harmadrendű kérdéseket hangsúlyozták?
Járóka Lívia: A most kialakuló kérdés érdekes: bár a csatlakozó országok kisebbségei kapcsán fogalmazzuk meg az említett kritériumokat, de ezeket az elvárásokat nagyon kevés nyugat-európai ország mondhatja elintézettnek. A romák esetében nem arról van szó, mint amit Gál Kinga mondott a görögországi macedónokról vagy törökökről, akik a csatlakozással görög állampolgárként jobb helyzetbe kerültek, de kisebbségként helyzetük nem változott, vagy romlott. Mi most Románia és Bulgária csatlakozási szándéka kapcsán vizsgáljuk a roma jogokat, de a görög szeméttelepekre kitelepített romák élete sem sokban különbözik ettől. A nyolcvanas években, 2004-ben és az előttünk álló bővítési hullámban csatlakozó országok romáinak nemcsak a mindennap megélt kirekesztés a közös jellemzőjük, hanem a munkavállalás, az oktatás, az egészségügy, a lakhatási feltételek és a politikai reprezentáció területein elszenvedett hátrányok is.
MN: A kérdésemre azért nem válaszolt, mert nem akar összetűzésbe kerülni a sajtóval?
J. L.: Nem, hanem még nem olvastam a bejelentés kapcsán megjelent írásokat.
MN: Ön szerint a sajtó miért kezelte éppen most oly mostohán a romák segítésére irányuló ilyen jelentős kérdést?
J. L.: A sajtótájékoztatón azt láttam, hogy bár Orbán Viktor részletesen beszélt a romabizottság felállításáról a néppárton belül, sem ő, sem én egyetlen újságírói kérdést nem kaptunk ezzel kapcsolatban. Eddigi képviselői munkám tapasztalata alapján mondhatom, hogy a sajtónyilvánosság előtt a képviselők nagy érdeklődést és elkötelezettséget mutatnak a romaügyekben, de a lobbitevékenységben és a konkrét ügyek kijárásában már sokkal langyosabb a kiállás. A nőjogi bizottságban egy romákkal kapcsolatos fontos program például éppen azért nem valósul meg, mert a liberális és szocialista frakció leszavazta.
MN: Önök egyetértenek azzal a felfogással, hogy a magyar kormánynak most páratlanul hatékony ütőkártyája van a romániai magyarok elleni megkülönböztetést megszüntetésére azzal, hogy lebegteti vétóját Románia uniós csatlakozása ellen?
D. Z. Á.: Ez elég erős megfogalmazás. Én arra törekednék, hogy minél jobban érvényesüljenek azok a követelmények, amelyek a kisebbség helyzetén javítanak.
MN: Van vagy nincs vétójogunk?
D. Z. Á.: Van, és azt lehet is lebegtetni. Csak a helyzet az, hogy most az Európai Bizottság kezében van a kérdés, és nem tudom, vajon az Európai Parlamentnek mekkora lesz a beleszólása. Nekünk oda kell figyelni, hogy melyek azok a hiányosságok, amelyeket éppen most lehet kiküszöbölni.
MN: De minden ország saját parlamentje visszautasíthatja bármely ország csatlakozásának ratifikálását.
D. Z. Á.: Ez így van.
G. K.: Ez egy következő lépés. Most még ott tartunk, hogy a kormánynak kell odafigyelnie arra, mi zajlik a csatlakozási tárgyalásokon. Nekünk, képviselőknek erre sajnos nagyon kicsi a rálátásunk. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem kell felvetni a problémákat. Én azt látom, hogy a környezetvédelmi fejezetnél például hallathatjuk a hangunkat, de arra már nincs rálátásunk, hogy a mi hangunk mennyiben befolyásolja a csatlakozási tárgyalásokat. Ezért van az az érzésünk, hogy ha ilyen gyorsan mennek előre a tárgyalások, akkor elsiklanak olyan kérdések fölött, mint a bukaresti kormány derogációs kérelmei olyan területeken, amelyek nekünk létkérdést jelentenek, mint például Verespatak. Amelynek megoldása nélkül nem lehetne lezárni egy fejezetet.
MN: Legyek nagyon szarkasztikus? Magyarországot sem lehetett volna csatlakoztatni, hiszen nálunk döbbenetes módon nincs szinte egy négyzetkilométernyi terület, ahol ne lenne illegális szemétlerakóhely. Az unió melyik országában talál erre példát? És mégis lezárták a környezetvédelmi fejezetet.
G. K.: Erre mondta Verheugen bővítési biztos, hogy a legfontosabb tapasztalata a bővítési tárgyalásokból az, hogy a jogszabályok szintjén rendben vannak a dolgok, de a gyakorlatban nagy bajok vannak. A tanulság pedig az – ezt már talán nem ő mondta, lehet, hogy az új biztos meghallgatásán hangzott el –, hogy a következő fordulóban sokkal nagyobb figyelmet kell fordítani arra, ami a valóságban van, ahelyett, ami a papíron áll.
B. E.: A tapasztalatom az, hogy az egyezményekben egyre gyakrabban monitoringfolyamatot tesznek kötelezővé. Amikor egy országjelentés kerül az asztalra, és az a kötelezvények ellenőrzését is tartalmazza, amit független szakemberek véleményeznek, az egészen más, mint amikor a teljesítést senki nem ellenőrzi.
MN: Megkérhetném, hogy sorrendben elmondja mindenki, mit tart éppen a legfontosabb munkájának?
B. E.: Talán a hazai olvasókat az érdekli a legjobban, amit Nagy- és Kisszelmenc ügyében próbálok tenni, bevonva a leendő biztost, mert ez ma már a két ország szintjén nem oldható meg. Nagyon jó lépést jelent a kisebbségi bizottság – intergroup – megalakulása.
D. Z. Á.: Mi igyekszünk mindenben együtt dolgozni. A külügyi és az emberi jogi bizottság tagja vagyok, és e területek sok lehetőséget nyújtanak. Én kissé kelet felé nézek. Részt veszek a fehéroroszországi és dél-kaukázusi küldöttség munkájában. De mindent igyekszünk megtenni azért, hogy az erdélyi, a vajdasági és még a kárpátaljai magyarság ügye is napirenden legyen.
J. L.: A saját frakciómban, az EPP-ben a görög képviselőket sikerült meggyőznöm, hogy működjenek együtt velem a görögországi romák lakhatási feltételeinek javításán. A parlamentben a nőjogi bizottság roma nőket megszólaltató meghallgatásának jogát szereztük meg. Én vagyok a bel- és igazságügyi bizottság által kiadott, az egyenlőségről és a diszkriminációmentes Európáról szóló jelentésének felelőse és vitaindítója, a parlament antirasszista munkacsoportjának alelnöke, így hatékonyan befolyásolhatom a romákról való gondolkodást. Az Európai Bizottsággal és a leendő biztosokkal elindult egy egyeztetési folyamat a bizottság szerepvállalásáról a romaügyben. A legfontosabb nekem most a romaprogram megírása az Európai Néppárt Orbán Viktor vezetésével felálló új bizottságának. Erre már készültem, hisz évek óta antropológusként és magánemberként is foglalkozom ezzel a kérdéssel.
MN: Ehhez kap segítséget?
J. L.: Természetesen, képviselőként jól felkészült szakértők és civil szervezetek segítik munkámat, és a frakció titkársága is rendelkezésemre áll.
MN: Ha Magyarországon „cigány önkormányzat” van, sértő a „cigány” kifejezés?
J. L.: A doktori dolgozatom éppen az önmeghatározás szabadságáról szól, az önmeghatározás, ahogy az identitás is, helyzetfüggő. Akiket a többség cigánynak ismer, az magát romának, beásnak, muzsikus cigánynak, romungrónak, magyar cigánynak, oláh cigánynak, szintónak mondja, de a kutatásom és a saját életem tapasztalata is azt mutatja, hogy ez a romáknak a legtöbb esetben másodlagos kérdés. Elsősorban feleségek, apák, ápolónők, újságírók, vevők, színházrajongók vagyunk, mint bárki más. A politikailag elfogadott roma kifejezés egyébként egyre elterjedtebb mind a többségi, mind a roma közösségben. Nem az a lényeg, hogy milyen megnevezést használunk, hanem hogy a romák saját önelnevezéseit tekintsük kiindulópontnak.
B. E.: Az emberi jogok tiszteletben tartásához tartozik, hogy megengedjük mindenkinek, határozza meg önmaga azonosságát.
G. K.: A saját munkámból három elemet emelnék ki. Az egyik meg is jelent a magyar közvéleményben. Ez az, hogy figyeljük, mi zajlik a határon túli magyarokkal. Ezt talán sikerre is vittük a vajdasági magyarok ügyében. A másik a nemzeti kisebbségek jogvédelmét bővíteni és jobban megalapozni az Európai Unió szintjén, amihez remélhetőleg jó eszköz lesz a most kialakuló „intergroup”. Ugyanakkor a romániai delegáció alelnöke vagyok és feladatom figyelni azt, hogy mi történik a csatlakozási folyamatban, és miként lehet az erdélyi magyarság érdekeit is érvényesíteni. A harmadik: Bauer Edittel egy bizottságban ülve azzal foglalkozunk, hogy miként alakul a határ menti területek együttműködésének kérdése. Fallá válik Schengen, vagy nem? Képesek leszünk-e annak biztosítására, hogy a határ mellett lakó magyaroknak megfelelő kapcsolatai lehessenek Magyarországgal?
A beszélgetést lejegyezte: Lovas István
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
