Hétéves korától muzsikált: zongorázott és fuvolázott. Az ő esetében szó szerint értendő, hogy apró gyermek korától lubickolt a zenében. Harmincéves korára elért szinte mindent, amit manapság muzsikus elérhet. Talán a szerencse is segítette, ő viszont a szerencsét támogatta tudatos, kemény munkával. Hamar rájött, mit akar.
– Számomra az orgona volt az első hangszer, amelyért fel tudtam áldozni sok mindent – meséli, amikor arról kérdezem, miért ezt a hangszert választotta. – Képes voltam hat-hét órát gyakorolni nyáron is falusi templomokban. Egy idő után a nyaralóhelyeket is aszerint választottuk meg, hogy van-e orgona kerékpárral elérhető közelségben.
– Kiktől tanult?
– Először Baróti Istvántól, az esztergomi bazilika orgonistájától. A Zeneakadémián Gergely Ferenc és Ruppert István volt az orgonatanárom, Prunyi Ilona zongoraművész a mesterem a szónak abban az értelmében, hogy tőle alapvető dolgokat tanultam, olyasmit, ami egész életemen át elkísér. Ő tudatosította bennem, mennyire fontos a rendszeresség ezen a pályán. Tőle tanultam, hogy a lécet egyre magasabbra kell tenni, csak akkor van esély rá, hogy a képességeimnek megfelelően tudjak teljesíteni. És tanultam persze sok mesterségbeli fogást meg önkontrollt, hogy mindent meghalljak, ami a kezem alól kijön. Prunyi Ilona olyan pályára állított, amely egyre szélesebbre nyílik.
– Hogyan zajlott a chartres-i verseny?
– Negyvennyolcan küldtek be kazettát, huszonhárman jutottak be a versenybe, heten a második fordulóba, hárman a döntőbe, Chartres-ban csak ez zajlott. Végig névtelenül, függöny mögött játszottunk. Az előadók sorrendjét a játék előtt sorsolták ki. A nemzetközi zsűri hét tagja közül öt az előző chartres-i versenyek győztese volt. Az utolsó pillanatig nem tudták sem ők, sem a közönség, hogy kit hallanak. A közönség is egy számról szavazott. Csak hallott minket, de nem látott.
– Mit kellett játszani?
– Háromszáz év orgonarepertoárjából válogattak a rendezők kötelező darabokat. A Bach előtti korszaktól egészen máig. A második és harmadik fordulóban volt lehetőségünk arra, hogy két megadott mű közül választhattunk. A döntőben hat órán keresztül teljesen el voltunk zárva a külvilágtól, még a mobiltelefonokat is elvették tőlünk. Nagyon meg akartam nyerni ezt a verseny, az járt a fejemben, hogy a második helyezett tulajdonképpen vesztes, mert első is lehetett volna.
– Hogyan jutott be a párizsi konzervatóriumba?
– Baróti Istvánt, első tanáromat a francia orgonazene nagyköveteként tartják számon. Mellette fogalmazódott meg bennem, hogy szeretnék Franciaországba menni. A párizsi Notre-Dame orgonistája, Olivier Latry egyszer Budapesten járt, hallottam játszani, és részt vehettem a mesterkurzusán. Azt mondtam magamban: vagy nála tanulok tovább, vagy abbahagyom az orgonálást. Akkor találkoztam először azzal, hogy orgonán is lehet kotta nélkül, ilyen pontosan, szépen játszani. Latry nem beszélt, nem magyarázott, hanem mindent rögtön megmutatott, kotta nélkül lejátszott. Miután hazament, leveleztünk, és amikor kinn jártam Párizsban, megkerestem, és megkérdeztem tőle, hogyan lehetne bejutni a konzervatóriumba. A lelkemre kötötte, ne törődjek az ösztöndíjjal, összpontosítsam minden erőmet a felvételire. Sikerült. Utána megpályáztam a francia állam ösztöndíját, és meg is kaptam egy évre. Így kezdhettem el Párizsban tanulni.
– Nehéz volt beilleszkedni?
– Bementem az első órára, és ahogy a Zeneakadémián szoktuk, több darabot vittem. Elővettem a kottát, és elkezdtem játszani egy Duruflé-darabot. A tanárom néhány percig hallgatta, majd becsapta a kottámat, és így szólt: „Nálunk évente mindenkinek van egy dzsókere arra az esetre, ha nem készül fel az órára, magának ez volt. A jövő héten az egész darabot kotta nélkül szeretném hallani. Viszontlátásra.” Ez volt életem legrövidebb orgonaórája. Az ehhez hasonló apró pofonokból és a tanáraim játékából tanultam a legtöbbet. Hónapokig gyakoroltam álló nap, vasárnaponként eljártam a Notre-Dame-ba, Olivier Latryt hallgattam. De sokat kaptam Michel Bouvard-tól, az improvizációt tanító Loïk Malliétól, Philippe Lefèbvre-től, Thierry Escaich-tól és Jean-François Zygeltől. A konzervatóriumban az a szokás, hogy a diplomakoncert előtt hat héttel adnak egy darabot a jelöltnek, amit tanári segítség nélkül kell a vizsgára megtanulni. 2003-ban Jean Gouillou, a párizsi Saint-Eustache-templom orgonistája kapott felkérést a kötelező darab megírására, így születetett a Colloque No. 8. című orgona–marimba duó. Guillou eljött az egyik próbára is. Jó volt, hogy mindenkitől valami mást tanulhattunk, abszolút hitelesen, hiszen világjáró koncertező orgonisták lévén nem vált akadémikussá a tanításuk. Sőt azt is tőlük tanultam, hogy lehet a kollégákról elismerően nyilatkozni akkor is, ha zeneileg nem mindenben értenek egyet. Egyetlen dolog zavart, az, hogy az orgonista mindig egyedül játszik. Fönn a karzaton, messze az emberektől. Nekem szükségem van az emberek közelségére. Ezért is jelentkeztem abba a speciális osztályba (improvisation générative), ahol a legkülönbözőbb hangszeren játszó muzsikusok együtt improvizálnak. Ez különleges lelkiállapotot feltételez. Nem egy előre meghatározott koncepciót követünk, hanem a pillanatnyi történésekre reagálunk, tehát nagyon figyelünk egymásra. Mióta ezzel a módszerrel találkoztam, az orgonát is másként hallgatom. Aki beszél valamilyen nyelvet, és ismeri a szavak jelentését, esetleg elmulaszt valami olyasmit, amit akkor fedezhetne fel, ha nem tudja azt a nyelvet, és csak a zenéjére figyel. Valami ilyesmi történik a közös improvizáció során.
– Az improvizáció állandóan visszatérő témája. Miért tartja ennyire fontosnak?
– Mert egy adott pillanatban, adott helyen elhangzó megismételhetetlen történés. Kreatív játék és felfedezés, amelyre a hallgatók is hatással vannak. A legnagyobb élményem ma is az, ha ismerősöknek, barátoknak játszhatok. Orgonán a legtöbb darabot nem lehet kapásból eljátszani, először be kell állítani a hangszíneket. Ha olyan hangszerhez jutok, amelyet még nem ismerek, mindig improvizálva próbálom végig az összes regisztert. De nagyon szeretem az improvizációnak azt a fajtáját is, amelyről most beszéltem, amikor másokkal játszom együtt. Ez a vietnami származású, Párizsban élő Vincent Le-Quang szaxofonos barátommal a legnagyobb élmény. Ilyenkor valódi párbeszéd alakulhat ki köztünk, nem mehetünk csak a magunk feje után. Az orgonistákban nemritkán van egy kis elitizmus, én inkább arra törekszem, hogy megnyíljak más emberek, más hangszeres zenészek felé. És arra, hogy az orgona képletes értelemben lekerüljön a karzatról, hogy a közönség is jobban megismerje. Az együtt muzsikálást akarom megvalósítani a most tervezett koncertsorozatommal. Prunyi Ilonával orgona–zongora, Palya Beával orgona–ének, Bacsó Kristóffal és Gadó Gáborral orgona–szaxofon–elektromos gitár hangversenyeket adunk.
– A párizsi konzervatórium befejezése előtt egy évet töltött Japánban. Hogyan került oda?
– Olivier Latry ajánlásával. Egy megállapodás értelmében a franciák évente küldenek Szapporóba orgonistát, hogy népszerűsítse a hat éve ott lévő francia orgonát. Városi orgonista lettem, több mint harminc koncertet adtam, és közben tanítottam. Japánban negyven-ötven éve jelentek meg az első orgonák, azóta minden jelentősebb koncertterembe építettek egyet. Érdekes tapasztalat volt ott élni. A japánok rendkívül érzékenyek, fegyelmezettek, tudják produkálni, amire képesek. A zenekarok tagjai között erős az összetartás. Japánban tapasztaltam először, hogy az orgonista is hasonló megbecsülésnek örvend, mint a többi koncertező szólista.
– Mi a leglényegesebb különbség a zongora és az orgona között a muzsikus számára?
– A zongorista mindent eljátszhat bármelyik zongorán, de az orgonistát korlátozzák a hangszer lehetőségei. Egy spanyol barokk orgonán például a repertoár kilencven százalékát nem lehet előadni. Az orgonista jobban ki van szolgáltatva a hangszernek és a hangszer minőségének, mint a zongorista. Európai összehasonlításban a magyarországi orgonák minősége körülbelül olyan, mint a budapesti úthálózaté. Ha egy Bach-triószonátát gyakorolok, és megteszek minden tőlem telhetőt, hamar elérkezem ahhoz a határhoz, amelyet az orgona adottsága szab meg. Ha viszont kimehetek Hollandiába vagy Észak-Németországba, ahol ezek a darabok íródtak, és az ottani historikus orgonákon próbálhatom ki magam, ott már a hangszer tanít. Ilyen tapasztalat után a kevésbé jó hangszeren is élőbbé válik a játék. Ezért is megy Magyarországról sok fiatal külföldre. Deák László, aki tíz éve Chartres-ban második helyezést ért el, Pálúr János, aki a párizsi nemzetközi verseny első díját nyerte meg a kilencvenes évek végén. Karosi Bálint, aki az Egyesült Államokban tanul vagy Váradi Antal… Nálunk nincs történelmileg igazán értékes orgona.
– A Nemzeti Hangversenyterem készülő orgonáját felügyeli szakmailag. Azt ígérik, világszínvonalú lesz. Kik építik?
– Németország legjobb orgonaépítője, egy stuttgarti cég jegyzi az orgonát, de sok alkatrész pécsi szakemberek műhelyéből kerül ki. Példaértékű lehet ez az együttműködés, biztos, hogy a magyarok sokat fognak tanulni belőle. Az épület hatalmas, valóságos katedrális méretű, a hangversenyteremben 1800 embernek jut hely. Az akusztikáért a világ vezető akusztikus cége felelős. A főépítész, Zoboki Gábor nagy zenekedvelő és tanult zenész. Minden szempontból tudja, minek kell megfelelnie az új teremnek és az orgonának, amely kilencven regiszterével az ország legnagyobb mechanikus orgonája lesz. Nekem az a feladatom, hogy Baróti Istvánnal közösen tartsam a kapcsolatot az orgonakészítőkkel, és közben mindenből a lehető legjobb valósuljon meg. Együtt járjuk Európát, és hallgatjuk a leghíresebb orgonákat. A francia szimfonikus hangzásideál Magyarországon szinte ismeretlen, pedig ez teszi lehetővé, hogy a legfinomabb hangoktól a fortissimóig eljussunk, ami zenekari játék esetén nélkülözhetetlen. Szeretném, ha Magyarországon tizenöt–húsz év alatt legalább nyolc–tíz világszínvonalú orgona épülne. Arról álmodom, hogy „orgonafalut” hozzunk létre, ahol a legkülönbözőbb stílusokat meg lehet szólaltatni. Toulouse-ban tizennégy híres, történelmi orgona van. Tudjuk, hogy ha Bachot akarunk játszani, akkor ebbe a templomba, ha Grignyt, akkor abba a templomba kell mennünk. A stuttgarti zeneakadémiának hat orgonája van, ezenkívül van egy német, egy olasz és egy francia barokk kópiahangszer is. Hogy ezt elérjük, az nem csak pénzkérdés. A pénz egy tollvonással oda megy, ahova akarják. Hosszú távú program és összefogás kell hozzá.
– Ha orgonáról beszélünk, a közönségnek általában a klasszikus repertoár jut eszébe, elsőként Bach. Ön rendkívül széles skálán játszik, itthon kevésbé ismert zeneszerzők népszerűsítésére is vállalkozott. Ez program?
– Annak is nevezhetjük, de szerencsém is volt. Külföldi útjaimon rátaláltam olyan orgonákra, amelyeken Bach előtti műveket is meg lehetett szólaltatni. Érdemes volt elgondolkodni azon, mit ad Frescobaldi, amit Bach nem: több költészetet. A kortárs zene az improvizációnak köszönhetően került közel hozzám. Franciaországban sokat játszottam a nemrég elhunyt Jean-Louis Florentz műveit. Izgalmas kísérlet volt, hogyan lehet eddig nem ismert hangzásokat kicsalni az orgonából. Még egy fejlesztési ötletem is támadt: a preparált orgona. Az orgonában rengeteg csodálatos hangszín van elrejtve, de ezek a jelenlegi szerkezettel csak részben szólaltathatók meg. Ezeket a hangzásokat szeretném előcsalogatni a találmányom segítségével.
– Szabadalmaztatta az eljárását?
– Nem. Ha valaki más megvalósítja, annak csak örülök. De nem tartok tőle, mert elég egyedi a dolog. Akik a leghaladóbb zenei irányzatokban dolgoznak, azoknak általában nincs kapcsolatuk az orgonával. Azt valóban nagyon fontosnak tartom, hogy a fiatal zeneszerző-nemzedék megismerje a hangszert, ezért a Nemzeti Hangversenyterem új orgonájára zeneszerzői pályázatot kell kiírni. Régi álmom, hogy egyszer Eötvös Péter is komponál valamit orgonára.
– Miért jött haza Franciaországból?
– Szeretek itthon lenni. Igaz, hogy az elmúlt hat évben maximum két hónapot töltöttem itthon egyhuzamban. Sokat utaztam, jót tett, hogy gyakran el tudtam rugaszkodni, és volt lehetőségem a föltöltődésre. A repülőutakon jól lehet tervezgetni. Most megvan rá a lehetőségem. Sokfelé koncertezhetek, és hívtak Spanyolországba, a San Sebastián-i zeneakadémiára improvizációt tanítani, ezt a tárgyat most vezették be kötelezően. Kéthetente utazom rendszeresen. Olyan osztályban tanítok majd, ahol a hallgatók a hárfától a harmonikáig sokféle hangszeren játszanak. Tíz-egynéhány fiatallal dolgozhatok együtt, biztos, hogy rengeteget fogunk egymástól tanulni.
Fassang László 1973-ban született Budapesten. Szülei hangszeres zenészek, nagyapja, id. Fasang Árpád zeneszerző, a hazai kórusmuzsika nagy egyénisége volt. Az unoka tizenhárom évesen kezd orgonát tanulni. Középiskoláit a Bartók-konzervatóriumban, a Fasori Evangélikus és a Baár-Madas Református Gimnáziumban végzi. 1998-ban szerez diplomát orgona tanszakon a Liszt Ferenc Zeneakadémián. Felveszik a párizsi konzervatóriumba, ahol egyéves francia állami ösztöndíjjal megkezdi tanulmányait. 2000-ben egy évet tölt Japánban a szapporói Concert Hall orgonistájaként. Itt készül első CD-je. 2003-ban kitüntetéssel fejezi be a párizsi konzervatórium orgona és improvizáció tanszakát, egy év múlva zongoristaként kap diplomát a konzervatórium generatív improvizációt tanító osztályában. Orgonistaként koncertezett Magyarországon, Franciaországban, Németországban, Hollandiában, Svájcban, Olaszországban, Japánban, Kanadában és az Egyesült Államokban. Zongoristaként 2004-ben ismerhette meg először a közönség.
Díjai: 1993: gárdonyi emlékverseny, első díj, 1998: második díj a győri nemzetközi orgonaversenyen, 2002: a calgaryi nemzetközi orgonaverseny második díja improvizációból. 2002: a párizsi nemzetközi orgonaverseny második nagydíja és Duruflé-díj. 2004: a chartres-i nemzetközi orgonaverseny előadói nagydíja és közönségdíja.
