Kása, fáradt vagy?
– Miért ne lennék fáradt?
– Jó, csak mert van még egy negyed.
– Nyugi, ki fogom bírni…
A szemtanúk szerint ez hangzott el Kásás Tamás és Kemény Dénes között Athénban a szerbek elleni döntő utolsó negyede előtt. Az ellenfél 7:5-re vezetett, sokan egy fabatkát sem adtak volna azért, hogy a csapat újra olimpiai bajnok lesz.
A szövetségi kapitány megerősíti a krónikások által lejegyzetteket, és hozzáteszi:
– Nem volt értelme okoskodni. Klasszisokról van szó, akkor legalább annyira tudták, mi a teendő, mint én. Már amennyire tudható előre, mit hozhat egy utolsó negyed az olimpiai fináléban. Abban biztos voltam, hogy ha nem kapunk gólt, nyerünk, de nem lehettem biztos abban, hogy nem kapunk.
Nos, a szerbek megálltak hét gólnál, mi lőttünk hármat – ez már (sport)történelem. A kapitányát megnyugtató Kásás Tamás pedig két góllal és egy gólpasszal bizonyította, hogy nem csak megnyugtatásnak szánta a fél mondatot: „Ki fogom bírni…”
A lefújás után aztán már könnyen szellemeskedett Kemény Dénes is, mondván, egyszerűbb volt megfogni azt a bizonyos utolsó hét percet, mint négy esztendőt várni az újabb olimpiai bajnoki címre.
Utólag persze minden egyszerű. A múlt adatait böngészve magától értetődőnek tetszik, hogy ez a csapat minden címet elnyert az elmúlt nyolc esztendőben, amit csak kiírtak a világpóló elöljárói. Olimpia, világ- és Európa-bajnokság, ilyen és olyan ligák, kupák – mindenhonnan van aranyuk a játékosoknak, akiknél a legtöbben abban vélik fölfedezni a titkot, hogy képesek a legtöbbre, amire sportoló képes lehet: nyerni tudnak.
Ám mi volt az első győzelem előtt? Mi kellett az első diadalhoz?
Kemény Dénes széttárja karját a felvetésre, mondván, ez nem az ő asztala, hanem a papájáé, Kemény Ferencé (akit játékosként, edzőként, majd az utánpótlás első számú embereként „Fecsónak” ismer és becsül az uszoda, amióta csak világ a világ).
– A játékosok vele nyertek először nagy tornákat, valamennyi pólósommal dolgozott, az első lépéseket az ő irányításával tették meg a világban.
Ezzel együtt a kérdésre Kemény Ferenc sem tudja a biztos választ.
– Szívesen mondanék valami okosat, de erre nem tudok – mondja. – Ez egy ilyen csapat…
Annyi mindenesetre kiderült, hogy a válogatott tulajdonképpen családi vállalkozás, még akkor is, ha – s ezt mindkét Kemény hangsúlyozza – mindenki benne van a sikerekben, aki csak az uszodában dolgozik. Az viszont tény, hogy a játékosok Kemény Fecsónál ismerkedtek meg az érzéssel, milyen jobbnak, a legjobbnak lenni, Kemény Dénesnél pedig, kis túlzással, megszokták. Meglehet, ez minden, ami kideríthető esetükben a győzelem tudományáról. Még szerencse, hogy arra mindketten határozottan emlékeznek, hol mikor és mi volt az a fordulópont, amely a sikerek felé lendítette a társaságot.
Kemény Ferenc szerint a hollandiai Veneendaalban egy ifi Európa-bajnokság adta meg az alaphangot.
– Óriási csalások voltak, a horvát delegátus, Jakov Matosic mindent megtett, hogy az övéik nyerjenek – meséli. – A döntőben persze a horvátokkal kellett játszanunk. A meccs délelőttjén bezárattam az uszodát, és elkezdtük gyakorolni a letámadást hátrányban, olyan módit, amit edzésen is csak ritkán csináltunk. Délután aztán elővettük: az első negyedben a horvátok hat fórt kaptak, mi egyet sem, a hat előnyükből viszont mindössze egy gólt lőttek. Ez hitet adott, megacélozta az elszántságot, azt az érzetet kelthette a gyerekekben, hogy velük egyszerűen képtelenség kibabrálni.
Ez persze még csak tizenéves kaland, felnőttként is akadt egy pont, amely döntő volt a későbbiekre nézve.
– Kilencvenhétben a sevillai Európa-bajnokságon az olaszok direkt leadták a meccset az oroszoknak, hogy velünk játsszanak a negyeddöntőben – emlékezik Kemény Dénes. – Igazuk volt, világversenyen nyolcvanhárom óta nem kaptak ki tőlünk, az ilyesmi meglehetősen nagy lélektani előny. Tudtam, hogy verekedni fognak, mindig verekszenek, ezért azt mondtam a srácoknak, hogy hiába nem a stílusunk, kezdjük mi a bunyót. Nemcsak azért, hogy meglepődjenek, azért is, mert aki támad, az lélektani előnyben van. Elvégre félve nem lehet verekedést provokálni. A bátorság pedig – mondtam – a játékban is kamatozhat. Bejött, nyertünk, és utána már egyszerűbb volt a helyzetünk.
Egyszerűbb? A jugoszlávok elleni fináléban kettő–egyre az ellenfél vezetett az utolsó negyed előtt. Aztán jött Kásás, dobott két gólt, a másodiknál szabaddobásból egyből a kapuba küldte a labdát. Jovanovics kapusnak még arra sem volt ideje, hogy fölemelje a kezét. Kásás a legjobb megoldást választotta, hiszen a támadóidőből három másodperc volt hátra, a meccsből huszonkettő. A lefújás után pedig nem értette a kérdést, hogy mire gondolt, amikor ellőtte a labdát.
– Tudtam, hogy alig van idő a támadásból, tudtam, hogy valamit csinálnom kell, mert különben megúsznak a jugók – mondta, újabb adalékkal szolgálva ahhoz, hogy nem kell mindig túlbonyolítani a dolgokat. Főként azután, ha a táblán az áll, mint Sevillában (is): 1. Magyarország.
A fiatalok – Kásás, Kiss Gergely, Fodor, Steinmetz Barna, Molnár Tamás, Märcz Tamás, Vári Attila – pedig átvették a hatalmat. Igaz, hogy így legyen, ahhoz kellettek az idősebbek – Kósz, Benedek, Németh Zsolt, Vincze Balázs, Tóth Frank és Varga Zsolt – is, akiket föltehetően lenyűgözött az ifjak mentalitása.
– Fúzió lett az együttlétből, ez a lényeg – magyarázza Kemény Dénes. – Az idősebbek nem utasítgatták a gyerekeket, hogy hozzátok a labdákat, vegyetek kólát vagy akármi mást, nem igyekeztek minden eszközzel letörni őket, inkább merítettek az ambíciójukból. Ez az ő érdemük, hiszen egy csapaton belül a generációs konfliktusokat mindig a régiek vezénylik le. Esetünkben intelligensen, a célt szem előtt tartva tették, ezért mindig hálás leszek nekik.
A kapitány kapcsolata nem akkor kezdődött az ifjakkal, amikor 1996 decemberében kinevezték őt a posztjára.
– Kásás Tamást pelenkáztam meg tologattam a babakocsiban, amikor az apjával együtt pólóztam Tatabányán – emlékezik. – Steinmetz Barna, Vári Attila, Székely Csucsu tizenegy évesen ott volt abban a KSI-ben, amelyik Comóban edzőtáborozott, ott, ahol játszottam és egyben a gyerekek edzője is voltam. Benedek Tibivel és Varga Zsolttal egykapuztam a Csasziban, amikor egyszer nyáron itthon voltam, és edzésben akartam maradni, de egyébként is mindenkiről tudtam szinte mindent, mert a Fecsó sokat mesélt róluk, meg aztán, ha tehettem, ott voltam az ifi- meg a juniortornákon.
Ha hozzávesszük, hogy az edző gyerekéről van szó, aki ráadásul szintén pólós, mi több, külföldön játszik, így magától értetődően vívja ki a tizenévesek érdeklődését, akkor nem túlzás a családi csapat megállapítás. Főként, ha tudjuk, hogy a bécsi Európa-bajnokság (1995) ezüstérme után uszodaszerte beszélték, hogy a két Kemény veszi át Horkai Györgytől a válogatottat, ám aztán a csapat megnyerte a világkupát, így elhalt az ötlet.
– Hivatalosan nem volt szó ilyesmiről – cáfol Kemény Ferenc. – Lehet, hogy valamelyik szövetségi ember sörözés közben elejtette az ötletet, de én erről nem tudtam. Nem is lett volna jó, annyira mások vagyunk a fiammal. Én gömbölyű vagyok, ő szögletes, kifelé legalábbis ez látszik. Az anyjára, első feleségemre ütött, akivel évfolyamtársak voltunk a villamosmérnöki karon, ahol háromszáz hallgató között ő volt a legjobb matekos, ami azért valami. A fiam különleges egyéniség, hibátlan logikájú ember. Jellemző, hogy amikor felvételizett az állatorvosira, olyan magától értetődően abszolválta a matekírásbelit – mi más lett volna a felvételi tárgy egy leendő lódoktornak, mint a matematika –, hogy leesett az állam. És – gondolom – nem csak az enyém.
Ahogy a kapitány fogalmaz:
– Én Fecsó produktuma vagyok, ez teljesen egyértelmű, és a mai napig érvényes. Nem úgy, hogy befolyásolja a döntéseimet, de ahogy döntök, abban benne van az, amit tőle kaptam annak idején.
– Csak visszafelé magyarázható meg, hogy kiből miért lett klasszis, egyébként pedig megérzés dolga az egész – így Kemény Ferenc. – Különös játék a vízilabda, hiszen a vízben, tehát idegen közegben kell otthon lenni. Ítélkezni nem szabad, mert az életkor előrehaladtával sokat változnak a gyerekek, de vannak jelek, amelyekre figyelni kell. Annak idején Petőváry Zsolt élete első kétkapuzásán úgy mozgott, hogy nem győztem csodálkozni, Kásás úgy lett ifiválogatott, hogy nem a legjobbak között játszott a KSI-ben, Varga Zsolttal és Benedek Tibivel pedig éveken át külön gyakoroltunk hajnalonta a Csasziban, szóval nincs recept. Ha csak az nem, hogy mindenkinek saját magát kell fölépítenie. Ahogy tette például Varga és Benedek a szorgalmával, pontosabban a szorgalmával is.
Kásás és Benedek. Érdemes náluk megállni egy pillanatra. Kásás már abba akarta hagyni a játékot, elege volt abból, hogy senki sem veszi komolyan, amikor 1993 áprilisában Kemény Ferenc parancsba adta az ifiválogatott edzőjének, hogy vegye be a csapatba.
– Az elmúlt száz esztendőben nem született hozzá hasonló tehetség – áradozik az idősebb Kemény. – Mindent tud, amit tudni lehet, csak a flegmáját nem tudtam sokszor megemészteni. Volt olyan tornadöntőnk, amikor fölúszásnál a stílusára ügyelt, csúsztatott a kezével ahelyett, hogy kapart volna, ahogyan csak tud. Hiába imádom, úgy üvöltöttem vele, hogy majd megsüketült mindenki az uszodában.
Azóta persze kisimultak a dolgok, a sydneyi olimpia után például Kásás arról beszélt, már tudja, hogy vannak olyan edzések, amikor száztíz százalékot kell hoznia, az ilyesmi pedig egyáltalán nem megy a könnyedség rovására.
– Néha az edzésen egy-egy trükk után magamban röhögök az olaszokon, hogy na, ti ezt az életben nem fogjátok megcsinálni, aztán rögtön eszembe jut, micsoda mázli, hogy tehetségesnek születtem – mondja, majd beavatja a krónikást a különleges talentumra valló apróságba is. – Megesik, hogy nem is akarok lőni, mégis elmegy a kezem. Elviszi az ösztön. Az ilyesmi varázslatos érzés, hiszen úgy szerzek gólt, hogy még én sem várom.
Benedek Tibor másként különleges. Már 1992-ben ott volt az olimpián, de sem Barcelonában, sem négy esztendővel később Atlantában nem ért a csúcsra. Ezzel együtt sztár volt, központi figura, olyannyira, hogy rendre rá játszottak a többiek: „Majd a Tibi megoldja…” – gondolhatták. Lőtte is a gólokat rendesen, de ahhoz nem lehetett elegendő a tudása, hogy egyedül vigye sikerre a társaságot. Amikor Kemény Dénes hivatalba lépett, közölte vele, azt szeretné, ha nem lenne többet gólkirály, viszont nyerne végre egy-két aranyérmet.
– Tibor központi figura. Fiatalon népszerű lett, a többiek arra vágytak, hogy kövessék őt, ráadásul nagyszerű játékos. Érthető, ha a vízben is elsősorban tőle várták a megoldást – mondja a kapitány. – Nem utasíthatta vissza a szerepet, az ilyesmit nem lehet visszautasítani. Ha rutinosabb, talán kitalál valamit, de ez sem biztos. A lényeg, hogy megváltozott a játéka, és persze a csapat mentalitása is. Régebben volt, aki azt vallotta, az a legfontosabb, hogy jól játsszon, s persze jó lenne nyerni is, ma az az elv, hogy győzni kell, s jó lenne, ha neki menne a póló.
Kemény Dénest alátámasztandó, ma már ott tart a csapat, hogy kibírja, ha három játékosa csak az átlagot hozza, mert lesz másik három, aki kitesz magáért. Világklasszisok között ez már csak így van.
– Szerencsére mindegyikük fölismeri, mi van benne aktuálisan, aztán ha úgy érzi, nem az övé a világ, alájátszik a többieknek – mondta a kapitány Athén előtt. – Hogy valaki nem jó aznap, azt kibírjuk, de rosszul, felelőtlenül nem játszhat, mert az végzetes lehet.
Az olimpia bizonyíték volt erre is, egyetlenegy meccse sem volt a csapatnak, amelyen tökéletesen pólózott volna. Viszont valamennyi mérkőzését megnyerte – na ja, a győzelem tudománya. Meg a valós önértékelésé. Mert akárki nyilatkozott az éppen soros derbit követően, rendre elmondta, hogy „nem megy igazán jól, de jön a következő meccs, megyünk tovább, igyekszünk kijavítani a hibákat…”
– A vízilabdában négy területen kell maradandót nyújtanod: védekezésben, támadásban, emberelőnyben és -hátrányban – teszi hozzá Kemény. – A négy elem közül általában háromban jók voltunk, egyben nem. Ez elegendő volt a győzelemhez, de valamennyi mérkőzésünk küzdelmes volt. Ezért mondom, hogy nem tökéletes, hanem elfogadható teljesítménnyel lettünk újra olimpiai bajnokok.
Ide kívánkozik, hogy a bécsi Európa-bajnokság után a kapitány így jellemezte a Horkai György vezette csapatot: „Az nem megy, hogy a válogatott vagy nagyon megveri az ellenfelét, vagy pedig, ha szoros a meccs, rendre kikap.”
– Nekünk is volt hasonló időszakunk Sydney és Athén között – teszi hozzá Kemény. – A folyamat a tavalyi barcelonai világbajnokságon, a horvátok elleni meccsen fordult meg, akkor még csak döntetlenre mentett a csapat, utána azonban, ha a végén szoros volt az állás, mindig mi lőttünk egy-két gólt.
És itt érdemes idézni Varga Zsoltot. A sydneyi bajnokcsapat centere a négy esztendővel ezelőtti olimpia előtt fogalmazta meg a lényeget. Nem a nyilvánosságnak, a társaknak.
– Nem szabad félned a vereségtől sem. Mi, magyarok sohasem az ellenféllel küzdünk, hanem a vereségmumussal. Azzal megyünk be, hogy csak ne kapjunk ki. Holott ez a démon a valóságban nem létezik, csak akkor, ha mi hiszünk benne.
A társaság szellemi vezérévé előlépett klasszis az olimpiáról is örök érvényűen beszélt.
– Az az érzésem, az olimpia egy nő. És mindenki, tízezervalahány sportoló, az edzők, az orvosok könyörögnek neki, hogy legyél az enyém. Meg akarják hódítani, leveleket, verseket írnak hozzá, hátha őket választja, pedig, ha megérzi, hogy bizonytalanul közelítesz hozzá, rögtön incselkedni, játszani kezd veled, kihasznál, uralkodik feletted, aztán a végén ellök magától. Ezért aztán oda kell menned hozzá, és jó erősen megragadnod. Csak így lehet – másképp nem megy. Barcelonában és Atlantában udvarolni próbáltunk neki, és ráfizettünk.
Varga Zsolt igazságai cáfolhatatlanok. Ám hogy szavai nemcsak elhangzottak, hanem célt is értek, ahhoz fogékony talaj kellett. Közhellyel élve: hogy valódi csapat legyen a társaság.
Hiába klasszisok, idő kellett ahhoz, hogy az egység a lényegük legyen. És Kemény Dénes, aki különleges pedagógiával rázta egybe a társaságot. Aligha hihető, hogy a különféle tankönyvek általánosan követendő példaként említenék a módszerét, amelynek lényege: felnőtt emberek, felnőttként kell közelíteni hozzájuk.
Kezdődött egy sevillai futballozással. A már említett olaszok elleni győzelem másnapján – amelynek jóvoltából bejutottunk az Európa-bajnokság elődöntőjébe – az uszoda melletti pályán vad focicsatában eresztették ki a gőzt a játékosok. Nem kértek és nem adtak kegyelmet a diadalra készülő klasszisok, senkit sem érdekelt, hogy lejön a talpáról a bőr (az ötlet hirtelen jött, cipő nem volt senkinél…), hogy belemásznak a combjába, megrángatják a karját. Mindegyikük nyerni akart, az elszántságukat csak fokozhatta, hogy nem messze tőlük az olaszok igyekeztek megemészteni az előző napi vereséget.
– Meggyőződésem, hogy a játékos könnyebben sérül meg akkor, ha vattába csomagolják – vonja meg a vállát Kemény Dénes. – Nem mondom, hogy veszélytelen volt a sevillai foci, de tudtam, ha megússzuk, óriási lesz a hozadéka. Úgy is lett. Meg aztán azt is tudtam, hogy a focisérülésre egy játékos sem hivatkozik később, inkább büszke lesz rá, mint régen egy-egy párbajban kapott sebre.
Különleges eset volt még a gijoni 1999 júliusában. A csapat barátságos meccsen kétszer egymás után kikapott a spanyoloktól, a játékosok pedig bementek a városba. Kemény Dénes azzal engedte el őket az éjszakába, hogy reggel edzés van, aztán másnap a tornateremben rádöbbent, hogy nincsenek igazán használható állapotban. Végignézett az arcokon, majd közölte, nem tudja, ki mikor érkezett haza, de azt látja, hogy igencsak megviseltek. „Ilyen körülmények között képtelenség felelősséggel edzést tartani…” – jelentette ki, majd igencsak duzzogva fölült az uszoda lelátójára. Néhány perc múlva Benedek Tibor és Varga Zsolt megállt a kapitány előtt, és bejelentette, mindegy, mi történt, ők profik, és edzeni szeretnének.
– Ha állapotukat látva is levezényelem az edzést, mintha mi sem történt volna, azt büntetésnek tekintik – gondol vissza a történtekre Kemény Dénes. – Így más volt a helyzet. Ugyanazt a munkát végeztük el, mint amit terveztem, becsületesen végigküzdötték a fiúk a délelőttöt. Az eset azt is bizonyítja, hogy vannak kétesélyes szituációk. Megesik, hogy ők nem érzik, mi a helyes megoldás, és elfogadják az én ötletemet, de az is megtörténhet, hogy én nem érzem, mi a teendő, és ők lendítenek át a holtponton.
Ide kívánkozik még, hogy amikor Sydneyben, az olimpián a jugoszlávok elleni vesztes meccs után mentek el mulatni a játékosok, éjféltájt a következő SMS-üzenetet kapta a kapitány: „Együtt vagyunk, fél óra múlva otthon vagyunk. A CSAPATOD.”
Így, nagybetűvel.
– Lehet kiragadni jellemző eseteket, de egy edző sohasem tudhatja, mi mire lesz jó – egyszerűsít Kemény Dénes. – A lényeg, hogy az esztendők során kölcsönös lett a ragaszkodás a játékosok és köztem, ami sokat segít a nehéz pillanatokban. És azt sem érdemes elfelejteni, hogy ők az idő múlásával fiatalokból felnőttek lettek, én pedig az ő közbejöttükkel rutinos edző. Ez azért fontos, mert nem unhattuk meg egymást, más és más gondjaik, örömeik vannak ma, mint az út kezdetén, nyolc esztendeje.
Nagy dolog az egység, ám az aligha állítható, hogy könnyű emberek lennének a világklasszis pólósok.
– Mindegyikükhöz létezik kulcs – állítja a kapitány. – Az pedig jó, hogy az újak csöpögtetve jönnek, különösebb konfliktusra nem is emlékszem a cseréknél. Igaz, az újoncoknak egyszerű a dolguk, el kell fogadtatniuk magukat a többiekkel, ebbe pedig én nem szólhatok bele hatalmi szóval, legalábbis, ha meg akarom őrizni az egységet.
Ide tartozik, hogy egy-egy világverseny előtt, a csapathirdetésnél Kemény Dénes egy idő óta nem indokol. Közli a névsort, és kész. Volt ugyanis egy eset, amikor a kimaradt játékos – a kapitány szerint – szavait kiforgatták, és állt a bál. Azóta nincs magyarázat, ami azért jó, mert mifelénk, különösen az uszodában, az „igen, de…” kezdetű fordulat talán a leginkább közkedvelt érvelés.
– Nincs az az indok, amelyiket ne lehetne kifacsarni, és aztán lenullázni azt, aki érvelt – így a kapitány. – Ha csak közlöm a névsort, s nem fűzök hozzá kommentárt, elvágom a vitát, de ennél fontosabb az egyértelműség. Szerintem mindig azzal a tizenhárom pólóssal van esélyünk nyerni, akit kiválasztottam, és kész. Egy kapitánynak nem föltétlenül a legjobbakat kell összetrombitálnia, hanem azokat, akikkel úgy érzi, nyerhet. Ebben benne van, hogy én vagyok a főnök, de első emberként főleg a játékosoknak tartozom felelősséggel. Ha akad csak egy, aki úgy érzi, hogy nem a siker érdekében válogattam, elveszítem a hitelem. Ha viszont látja, hogy engem csak a győzelem motivál, ő is ezzel áll neki a feladatnak.
Erre is van példa, Varga Tamás esete. A tavalyi kranji Európa-bajnokságra úgy utazott el a csapat, hogy Kemény Dénes meghagyta Vargának, maradjon edzésben, mert lehet, hogy a világbajnokságon szükség lesz rá. Nem tudta, hogy beillessze-e a csapatba, pontosabban, hogy be kell-e illesztenie, főként azok után, hogy még közeli volt a nagy port fölverő Domino–Vasas döntő utáni hatalmas verekedés. Márpedig a válogatottban a két csapat játékosai dominálnak.
– A kényelem is dolgozott bennem, hiszen tudtam, ha jön Varga, az nekem plusz munka – vallja be Kemény Dénes. – Aztán Kranjban, ahol bronzérmesek lettünk, fehéren feketén kiderült, hogy nem úszhatom meg a dolgot. Nem volt akkora nyűg, mint gondoltam, fölöslegesen féltem, a játékosok fogékonyak voltak Vargára, Tamás pedig a többiekre, a barcelonai világbajnoki cím és a mostani olimpiai arany egyértelmű bizonyíték rá.
A légkörre pedig az a tény, hogy Kemény Dénes és Kásás Tamás az athéni döntő után egymástól függetlenül nyilatkozta, hogy azért örül különösen az olimpiai aranynak, mert így azok is bajnokok lettek, akik Sydneyben nem voltak ott, tehát Gergely István, Varga Tamás, Madaras Norbert és Steinmetz Ádám.
És az is része a történetnek, hogy nemrégiben a kapitány is aranyérmes lett.
Az olimpián ugyanis a mestereknek nem jár érem, a csapat pedig már régóta tervezte, hogy csináltat egyet Kemény Dénesnek. Nos, elkészült a mű, az egyik oldalon a sydneyi, a másikon az athéni győzőknek járó érem másolata. Hogy a kapitány azonnal megjegyezte, úgy látszik, mennie kell, mert az éremnek nincs harmadik oldala, azt írjuk annak a számlájára, hogy az uszodák világában magától értetődő az azonnali riposzt.
Létezik azonban valaki, akinek minden kihagyott játékos fáj: Kemény Ferenc.
– Mintha a fogamat húznák… – vallja be. – De valamennyi esetnek szakmai indokai voltak. A vízilabda mérhető sportág, a gyorsaságról, az erőről, a lábtempó mértékéről könnyű adatokat szerezni. Nekem lehetnek érzelmeim, a fiamnak nem, hiszen ő viszi vásárra a bőrét, neki érthetően az a legfontosabb, hogy hiteles legyen.
Arról nem beszélve, hogy változik a világ a pólóban is. Az idősebb Kemény megdöbbenve tapasztalta, hogy a nyáron Pesten járt ausztrál játékosok – egy kivételével – úgy úsztak edzésen tízszer kétszáz métert, hogy mindannyiszor két percen belül értek célba.
– Lassan-lassan nem játékosokat képzünk, hanem gladiátorokat. Meggyőződésem, néhány esztendő múlva nem lesz két méternél alacsonyabb, a száz métert ötvennégy másodpercnél lassabban leúszó pólós az elitben. Ez a mi szempontunkból azért lényeges, mert kevesebb a merítési lehetőségünk, mint másoknak. Vagyunk úgy tízmillióan, az Egyesült Államokban pedig csak Kaliforniában háromszor annyian élnek. És ha ehhez hozzávesszük, hogy kevés az uszoda, egyre több és több, a sikereket követően érthetően lelkes, pólózni akaró gyereket kell elküldenünk, akkor törhetjük a fejünket, mit tegyünk, hogy tartsuk a színvonalat. A világszínvonalat, persze. Mi mást.
Van azért valami, amellyel kiegyenlíthetjük az esetleges hátrányokat, egy alapelv, amely talán még a győzelem tudományánál is többet jelent. Fecsó szerint ugyanis, ha van titka a magyar pólónak, akkor az abban rejlik, hogy nálunk nem vízilabdázókat nevelnek, hanem embereket, akik történetesen vízilabdáznak.
Ritka sikeresen, ezt azért tegyük hozzá.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
