Gyújtsatok gyertyát!

Október hatodika van. Ha még nem tettél ki gyertyát vagy mécsest az ablakodba, siess és gyújtsál fényt! Nagy és szomorú nap a mai, a nemzet legnagyobbjai haltak vértanúhalált ezen a napon, 1849. október hatodikán. Négyen az aradi vár sáncánál golyó által, kilencen a bitófán. Ezenközben gróf Batthyány Lajos, első felelős miniszterelnökünk is ólmot kapott a szívébe a hírhedt pesti Újépület udvarán.
Gyásznap a mai. A nemzet legjobbjait vették el tőlünk – és ezt talán nem fogja megbocsátani a haza. Olyan embereket veszítettünk el mi, magyarok, akiknek zöme születése szerint nem is volt magyar: Damjanich szerb volt, Knezich horvát, gróf Leiningen-Westerburg Károly porosz, Pöltenberg Ernő osztrák, amint a golyóra ítélt Schweidel József és Aulich Lajos is… Hosszú a sor.
A történetet, a Haynau-féle véres leszámolás emlékét azért kell életben tartanunk, mert a kíméletlenség gyökeret vert a szívünkben. Jöttek ide később Kun Béla-féle Lenin-fiúk, Rákosi Mátyás és pribékjei pártökle, az ÁVH, a pufajkások és a munkásőrök, kisebb-nagyobb kaliberű besúgók és hazaárulók…
Október hatodika. Az előző estén szóltam barátaimnak és ismerőseimnek, hogy ma gyásznap lesz. Kiss Ernőre emlékezünk, aki nem kért kendőt a kivégzőosztag puskái elé, hadd lássa szemtől szembe a saját gyilkosait… Rakjátok ki a fekete lobogókat (kormányrendelet is szól erről) – kevesen rakták ki. Nekik nincs október hatodika, nekik ötödikén véget ér a hónap…
Ha én iskolában tanítanék (bagóért, ahogyan manapság illik), vigyáznék valamennyi ünnepnapra. Mégsem mindegy, hol halt meg Vörösmarty Mihály, hol keresett békét a jó palóc, Mikszáth Kálmán, Horpácson vagy valahol másutt a Felvidéken…
Ma október hatodika van. Azon a végzetes napon, amikor az aradi vár kapitányát, Damjanich Jánost törött lábbal emelték a bitóra, utolsó szavai ezek voltak: „Szegény Emíliám! Éljen a haza!” Korábbi haragosa, Vécsey Károly gróf, aki a Habsburg-udvar feltétlen hívéből vált igaz magyar főúrrá, letérdelt a halott Damjanich előtt, és kezet csókolt neki.
A nagy idők nagy embereket követelnek. „Amit az Isten ad, kedves öregem, el kell viselnünk, mint oly sok háborús veszedelmet; keményen és félelem nélkül nézzünk szemébe a kaszásnak, és próbált férfiként álljuk ki azt, amit ránk mértek.” Ezt gróf Leiningen-Westerburg Károly tábornoknak írta a siralomházból Damjanich.
Lovag Pöltenberg Ernő így szólt társaihoz a bitók sora előtt: „Szép kis deputáció megy az Úristenhez, hogy a magyarok ügyét képviselje!”
Persze. A magyarok ügyét… Vitte-e valaha valaki valahová a magyarok ügyét? Senki sehová. Itt maradtunk segély és mentor nélkül. Ők visszaadták lelküket a Teremtőnek. Ők, a nagyok. A legnagyobbak.
Dolgoztak a hóhérok, a porkolábok, szorult a kötél, amennyi meg kihallott mögülük, szabványszólam volt, Isten, haza, mindkettő.
Ma október hatodika van. Ezen a napon bocsássatok meg az ellenetek vétkezőknek!
Október hatodikán én Damjanich Jánosra gondolok, aki élete legutolsó estéjén csókot és szilvapálinkát kért szegény Emíliától, akit magára hagyott.
Ma október hatodika van. Vegyük észre, hogy ma is Magyarországon vagyunk, de nem ugyanazon a Magyarországon. Akkor Batthyány Lajosnak hívták a felelős magyar miniszterelnököt. Ő életét adta a hazáért. Ma másvalaki tölti be ezt a posztot. Eddig csak kapott a hazától.
Ma október hatodika van. Tegyetek ki gyertyát az ablakotokba, barátaim, a láng visszaszól, a szívhez beszél, szemedbe néz. A láng a Te lelkiismereted, ott vagy a mondatok között, mert október hatodikának ott kell lennie minden mondatodban, a szavak közt, a kézszorításban, a virágok illatában.
Tizenhárom nagyszerű ember halt meg ma 155 esztendeje. Azon a napon báró Julius von Haynau császári táborszernagy rendezte a véres ceremóniát. Gróf Vécsey Károlynak (őt szólították utoljára a bitóhoz) nem volt kitől elbúcsúznia. Az ítélkezők nem véletlenül hagyták legutolsónak, az aradi várat éppen ő, Vécsey tábornok foglalta el a császáriaktól, ráadásul egész családja – őrajta kívül – az uralkodót szolgálta. Vécsey apja Bécsben élt, a magyar nemesi testőrség utolsó parancsnoka volt, külön levélben kérte a császárt, hogy méltatlan fiát fossza meg kamarási méltóságától. Ez a kívánsága a hadbíróság ítéletével beteljesült.
A halálba menet Vécsey megcsókolta régi haragosa, az előtte kiszenvedett Damjanich János még meleg kezét…
Tegyetek ki gyertyát az ablakba, szeretteim, a láng mindenre válaszol. Szívedhez beszél, szemedbe néz. Tükör.
Október hatodika gyásznap, ne feledjétek, tegyétek ki a fekete lobogót, vegyétek le a fejfedőt. Emlékezzetek. Ott, Aradon, akkor…
Vécsey kézcsókja Damjanich lassan kihűlő kezére.
Halálában is emelkedett volt a nemzet. Tudott veszíteni.
Hozzám Kiss Ernő gesztusa áll a legközelebb: az ország legvagyonosabb embere (őt golyóra ítélték) nem engedte, hogy a sortűz előtt bekössék a szemét. „Akarom látni a gyilkosaimat!” – mondta, s így fogadta a puskagolyókat, amelyek nem oltották ki egyből az életét – a vezénylőtiszt pisztolya végzett vele.
Van-e még egy Kiss Ernő ebben az országban? Aki vagyonos és bátor ember? (Én csak vagyonosokról tudok, a kettőről együtt nem.)
A legvégén újra idemásolom Damjanich János utolsó levelét, amelyet rabtársához, gróf Leiningen-Westerburg Károlyhoz írt a legutolsó éjszakán: „Amit az Isten ad, kedves öregem, el kell viselnünk, mint oly sok háborús veszedelmet; keményen és félelem nélkül nézzünk szemébe a kaszásnak, és próbált férfiként álljuk ki azt, amit ránk mértek.”
Az üzenet ma is érvényes.