Közéletünk két jelessége, Lamperth Mónika belügyminiszter és Bene László országos rendőrfőkapitány szerényen ünnepelte a forradalom emléknapját. A két társasházi szomszéd még a nemzeti színű zászlót sem tette ki a nemzeti ünnepen. (Talán nem volt otthon zászló, esetleg kiment a fejükből, hogy aznap van október huszonharmadika, vagy kirakták, de valami suhanc elvitte, jó lesz az válogatott focimeccseken.) Valószínűleg mindkét nagy embert elsodorták bokros teendőik, belügyminiszter aszszony a tárca zavarosában próbált rendet teremteni, vitézlő főkapitány uramnak meg ugye ott van a közrend szigorú őrizete, az pedig egész embert követel. A lényegen persze ez sem változtat: nem lengett lobogó egyik újpesti BM-társasház homlokzatán sem, és ez végtelen szomorúsággal tölti el azokat, akiknek fejét örökké azzal tömik, milyen meghatározó szerepet játszottak annak idején a reformkommunisták ötvenhatban. (Talán ott még zászlót is kiraktak, vittek.)
Ennél már csak az lenne nagyobb csalódás, ha egy régen túlhaladott „ünnepen”, teszem azt november hetedikén, március huszonegyedikén vagy április negyedikén indulna meg a lobogózási kedv. És ha már a zászlóknál tartunk. Itt emlékeztetnék, hogy a rendszerváltás első esztendeinek valamelyikében parlamenti határozat született arról, minden középület – gyár, önkormányzat, iskola, rendőrség, tűzoltóság – november negyedikén, amikor is ötvenhatban az orosz invázió kezdődött, erre a gyászos napra emlékezvén köteles kitenni épületére a gyászlobogót.
Tessék egy rövid sétát tenni ezen a napon, alig látni fekete zászló. Van a törvény, és van, amit betartanak belőle. Vannak zászlóink. Ki lobogtatja, ki a kamrában tartja.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
