Haladó cenzúra

Tegnap e hasábokon ott hagytuk abba, hogy vajon (szociál)demokrata-e az a Hiller István, aki tartva magát a balatonőszödi kirekesztő médiapolitikai kormányukázhoz, hatályos kultuszminiszterként nem nyilatkozik a Magyar Nemzetnek, a legnagyobb példányszámú ellenzéki orgánumnak. A mai napon csúcsra van járatva a baloldali látványpékség (haladó kormányzásról tanácskozó, ám részben nem haladó közpénzekből is finanszírozott baloldali nemzetközi csúcs Őszödön; baloldali nyilasellenes happening a lecsukott ex-ifjúkommunista Bácsfi Diána ürügyén; kongreszusi rajt az utódpártban), aligha van azonban lényegesebb kérdés annál, hogy a köztársaság tizenötödik évében miként működhet Magyarországon kádári-aczéli jellegű tájékoztatáspolitika; alkotmányellenes, diszkriminatív „haladó cenzúra”.
Értesüléseink megerősítését – miszerint az ellenzéki sajtót elzárják a közérdekű kormányzati információktól – onnét kaptuk, ahonnan nem is vártuk: a Magyar Hírlap tegnap Kivételez a kormányzati kommunikáció címmel tette közzé írását. Sőt, újdonsággal is szolgáltak: nemcsak a lapunkkal kapcsolatos kormányzati interjúembargót erősítették meg, de azt is hozzátették, hogy a kormánytagoknak és a minisztériumok illetékeseinek „a Népszabadságot viszont maximálisan ki kell szolgálniuk”. Ez a kivételezés nyilván nem csupán nekünk, de nekik is ismerősnek tűnhetett, hiszen jogos sértődéssel vették tudomásul, hogy a gyurcsányista sajtópolitika rajtunk kívül őket is diszkriminálja. „A Népszabadság élvez elsőbbséget még akkor is, ha egy másik sajtóorgánum saját információjára várja a választ” – tesznek rá még egy lapáttal, amely irányelv antidemokratikus, a piaci hírversenyt semmibe vevő szellemét csak az érezheti át igazán, akinek voltak valamelyes illúziói az alkotmányos szabadságjogok, az információs és tájékozódási szabadság szentségével kapcsolatban.
Engem személy szerint hidegen hagy, hogy Gyurcsány Ferenc és hű fegyverhordozója, Hiller István baloldali messiásnak vagy posztmodern Arturo Uinak képzeli-e magát – a szerzett jogokból azonban nem engedek. Ha nem képesek nyilvánosan, demokratikus módon kormányozni, és szorongatott helyzetükben vissza akarják állítani a pártállami sajtóirányítást, akkor kicsi hármunknak ez az ország. Mivel pedig én itt maradok és azt óhajtom csinálni, amit eddig (s ezt kollégáim nevében is mondhatom), mindannyiunknak jobb lenne, ha ők térnének vissza a katedrára és az üzleti életbe, élni az egyszerű történészprofeszszorok és milliárdosok szürke életét.
Laptársunk még nem ment el idáig – egyelőre az adatvédelmi biztost bombázza a diktatórikus fejleménnyel. Péterfalvi Attila visszafogott, de kemény: alkotmányos alapjogok sérülhetnek, ha a kormány prioritási szempontok szerint tájékoztatja a sajtóorgánumokat. Hozzátette azt is: a kormányzat a közérdekű adatokról köteles tájékoztatni a közvéleményt. Kolláth György alkotmányjogász már sokkal szenvedélyesebben fogalmaz. Ha ilyen utasításokat adtak a kormánytagoknak, az szerinte nemcsak a sajtószabadság lábbal tiprása, hanem az emberi jogoké is. „Újságot bojkottálni nem lehet, mert annak olvasóit fosztjuk meg a közérdekű információtól. Ez pedig ellentétes az alkotmány szellemével és sérti a sajtótörvényt is. Ez a gyengeség jele; haladó kormányzat, amely igazat beszél, ilyen eszközhöz nem folyamodik.” Nem tudom eldönteni, Kolláth ironikusan vagy komolyan emlegeti-e a haladó kormányzat kritériumait, illetve a haladás és az igazmondás sziámi iker voltát; úgyhogy én ekként módosítanám megállapítását: egy kormányzat, amelynek nincs takargatnivalója, betartja az alkotmányt meg a sajtótörvényt. De ha van takargatnivalója, akkor is be kell tartania: jogállamban egyszerűen nincs más választása. (A MÚOSZ-etikailag megkérdezett Halák László szokás szerint hinti kicsit a port, hogy előbb definiálni kéne, ki az újságíró, aki információért ostromolhatja a kormányzatot – azt azonban nehéz elképzelni, hogy a Magyar Nemzet vagy a Magyar Hírlap munkatársai kívül rekedjenek bármily szigorú szakmai kritériumrendszeren.)
A slusszpoén magáért beszél: Batiz András megosztott kormányszóvivő minden alapot nélkülözőnek minősítette az immár két forrásból is megerősített őszödi információt. Nem ismerem Batiz képességeit: bulvártévés gagyihíradóját nem követtem, ifjúkora dacára meglepően vaskos szakmai memoárjától elriadtam a könyvesboltban. Egy friss nyilatkozatából arról értesültem, hogy „ért az emberek nyelvén” – az én szememben azonban egyelőre nem rendelkezik azzal a hitellel, hogy becsületszóra higgyek neki egy olyan kérdésben, ami többek között épp az ő szavahihetőségét is pedzegeti. (Lehet, hogy nem értek magyarul; de az is lehet, hogy nem vagyok ember.) Nem tehetek róla: az én képzeletvilágomban a bájos László Boglár meg a másként bájos Batiz András mögött óhatatlanul fölsejlik a főnök, Gál J. Zoltán, aki egy ízben keresetlenül kijelentette a Magyar Nemzetről, hogy nem sajtótermék, csak annak látszik. (Ilyen vonatkozásban a kritériumokat állító múoszos Haláknak etikailag el kellene őt marasztalni.) Gál J. sajtószabadság-felfogását szemlátomást megsínylette, hogy nincs érkezése Fricz Tamás politológiai szemináriumait látogatni Miskolcon, pedig bizonyára jót tenne neki, ha a demokrácia és az alkotmányosság mibenlétével legalább nagy vonalakban megismerkedne. Nemigen várhat e tekintetben segítséget Gyurcsány és Hiller pártütő uraktól sem, akik saját berkeikben (s ebből következően országosan is) a hatalmat machiavellista filozófiával ragadták meg, s nyilván úgy gondolják, hogy e filozófiával lehet azt megtartani is. Szegény Batizra ezért én nem is haragszom: elvégre fejétől illatozik a hal.
Mivel meggyőződésem, hogy Gyurcsány és Hiller urak országlása csupán múló epizód a nemzet végtelenbe vesző történetében, demokratikus átnevelésükre nem is tennék meddő kísérletet. Az alkotmányos alapértékeket azonban néhány röpke történelmi pillanat erejéig is védelmezni kell. E napok tanulsága például, hogy bár a nyilasuralom is rövidke ideig tartott, az általa okozott sebek mind a mai napig sajognak. Ezúttal tehát a Gyurcsány-kormány az alkotmánysértő információs húzást nem viheti el szárazon. Örömmel venném, ha a Népszabadság demokrata munkatársai is megtalálnák a tiltakozás módját a hitelüket rontó pozitív diszkriminációjuk ellen. Elvárom, hogy a hazai és nemzetközi újságíró-szervezetek – amelyek más helyzetben roppant aktívnak tudnak mutatkozni – foglaljanak állást a Gyurcsány-kormány sajtóprioritási gyakorlatával kapcsolatban. Végezzenek vizsgálatot, ellenőrizzék folyamatosan a kormányzat információterítési gyakorlatát. Gyűjtsék vaskos kötetbe a Magyar Nemzetnek adott miniszterelnöki és miniszteri interjúkat. Nyilvánuljon meg a kérdésben Haraszti Miklós, az EBESZ sajtószabadság-felelőse; s ha úgy találja, hogy a diszkriminációs gyakorlat 2002 nyara óta kézzelfogható és tetten érhető, lépjen fel a megfelelő nemzetközi fórumokon az alkotmánysértő, az európai alapelveket meghazudtoló magyar kormányzati apparátus ellen. (Amennyiben alulinformáltság miatt konkrét esetleírásokra volna szüksége, melegen ajánlanám neki a Szabadság Kis Köre félévente kiadott emberi jogi jelentéseit.) Röviden: le a haladó cenzúrával!