Dionysius Carthusianus (Leuwis de Rickel, meghalt 1471-ben) a XV. századi németországi–németalföldi misztika egyik meghatározó alakja, rendkívül szorgalmas, szintetizáló, gyűjtögető szerző volt, teljes életműve negyvenöt kötetet tesz ki. Tizennyolc éves korában akart először a követőitől szigorú életszabályokat megkövetelő karthauzi szerzetesrend tagjává válni, ám ekkor még fiatal kora miatt eltanácsolták. Jobb híján a kölni egyetemen tanult, s itt szerzett magiszteri címet. Csak ezután teljesedhetett be vágya, s huszonegy esztendősen léphetett Roermundban a karthauziak Betlehem Mariae kolostorába. Az aszkézisre hajló fiatalember hamarosan a szerzetesközösség mintaképe lett; szigorúan böjtölt, azt a kis táplálékot pedig, amelyet magához vett, a mulandóságra való emlékezésképp, valamint azért, nehogy az ízek élvezete kísértésbe vigye, hamuval hintette meg. Napi alig egy-két óra alvást engedélyezett magának a – saját jellemzése szerint vastestű – szerzetes. Idejét nagyobbrészt imádsággal, testi és szellemi munkával töltötte.
Szerzetesi életének első korszakában készített magyarázatot Lombardus Petrus Sententiáihoz, valamint Simacus és Cassianus műveihez. Kortársai szerint aki Dionysiust olvasott, az mindent olvasott, olyan hatalmas ismeretanyagot szerzett és ötvözött egybe az alázatos tudós szerzetes. Nem is csoda, hogy hamarosan pápai követ lett, Nicolaus Cusanus kísérője. Ez a munka azonban – a később elnyert herzogenbuschi perjelséghez hasonlóan – rengeteg idejét vonta el az igazi szellemi munkától, így valóságos megváltás lett számára, amikor visszatérhetett írópultjához s a legszigorúbb önmegtartóztatáshoz. Hajlott kora ellenére ismét ontotta magából a műveket, s misztikus látomásai hatására – amelyek miatt a doctor extaticus címet kapta – nem késlekedett korholó levelekben megtérésre és bűnbánat tartására inteni a püspököket, sőt magát a római pápát is. Munkásságának számunkra külön is tiszteletet érdemlő vonatkozása, hogy leveleiben a törökök elleni összefogásra buzdította a fejedelmeket.
A Szentíráshoz készített magyarázatai tizennégy kötetet tesznek ki. Nálunk ezek a munkái terjedhettek el jobban, ugyanis az exegetikai fejtegetések jól hasznosíthatók a hétköznapi lelkipásztorkodásban, bár régi könyvlistákon nyoma van annak, hogy misztikus és egyéb tudományos munkái sem voltak ismeretlenek hajdani kolostori könyvtárainkban. Dionysius Carthusianust olvasva – több más korabeli szerzőhöz hasonlóan – mintha lexikont lapozgatnánk, csak a mai lexikonok szócikkeihez képest az ismeretek kissé kuszán, illetve más logika szerint tárulnak az olvasó elé.
Néhány neki tulajdonított munka már XV. századi kiadásokban is eljutott hozzánk, könyvtárainkban őrzött írásainak zöme azonban hatvan–hetven évvel a halála után készült antikva. Különösen a kölni Petrus Quentell és Melchior Novesianus nyomdáiból kikerült példányokból van néhány országszerte, de párizsi és löweni kiadások sem ismeretlenek.
A párizsi Guillardnál 1542-ben megjelent, Szent Pál leveleihez írt, valamint az 1548-ban megjelent, Máté és János evangéliumához készített Dionysius-kommentár a gyöngyösi ferences kolostor könyvtárának évszázadokon keresztül féltve őrzött, megbecsült darabja. A Szent Pál-kötet régi, elrongyolódott kötését ki is cserélték valamikor a XVIII. század vége felé, és ráadásul nem a helyi könyvkötő műhely szegénységében és egyszerűségében is szép borítóját kapta, hanem díszes, kapcsos, aranynyomásos kötést, amelyet alighanem valamilyen kolostoron kívüli mesterrel készíttettek. A kötet több mint négy és fél évszázados sorsáról csupán két bejegyzés tanúskodik. Az első tizenhét esztendővel a nyomtatás után került a szennylapra, és az akkori használó, Gyulai Ambrus írhatta bele, hogy Gyöngyösi Imrétől kapta használatra 1559-ben Dionysius munkáját. A következő, száz–százötven évvel későbbi bejegyzés pedig arról tudósít, hogy a kötet a gyöngyösi rendház tulajdona.
Az ajándékozás éve a rendtartomány legnehezebb időszaka volt. A hajdan hatalmas, virágzó provincia folyamatosan csökkent, rendházait sorra veszítette el, és a fennmaradt dokumentumok szerint a rendezetlen belső viszonyok, illetve a széthúzás is nehezítette megmaradását.
Mind az 1559-es ajándékozó, mind az ajándékozott személye ismert. Gyöngyösi Imre néven ugyan két ferences szerzetesről is tudomásunk van a XVI–XVII. században, ám a mi ajándékozónk alighanem az az idősebb barát volt, aki a szalvatoriánus provinciában több fontos hivatalt is betöltött – többek között tartományfőnök is volt. 1561-ben mindkét Gyöngyösi Imrét a klerikusok tanításával bízták meg. Jó néhány ősnyomtatványt és antikvát köszönhetünk a két Gyöngyösi saját gyűjtésének és gondoskodó szeretetének. Hozzá hasonlóan az ajándékozott sem ismeretlen: 1565-ben jászberényi prédikátor, 1570-ben csíksomlyói házfőnök, 1572-ben szegedi prédikátor, 1574-ben az egész rendtartomány kormánytanácsosa és szakolcai prédikátor, 1576-ban szécsényi prédikátor volt. Jó hasznát vehette tehát Dionysius Carthusianus magyarázatainak, és az is érthető, hogy a könyvet az utókor is megőrizte. Talán éppen a Gyulai Ambrushoz és Gyöngyösi Imréhez hasonló, feladatukat csendben végző szerzeteseknek köszönhető, hogy húsz-harminc évvel később a legmélyebb válság után is talpra tudott állni a Legszentebb Üdvözítőről Nevezett Ferences Rendtartomány. És bizonyára ennek köszönhető, hogy a könyv mind a mai napig megmaradt.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
