A kritikusok néha már egyenesen Lev Tolsztojhoz hasonlítják, művészeti díjak sorát mondhatja magáénak. Ön az orosz irodalom egyik legismertebb írója, életrajzát olvasva azonban számomra úgy tűnik, hogy csupán véletlenül, nem kis részben a szovjet rendszernek „köszönhetően” került az irodalom közelébe…
– Egyenesen a KGB-nek kell „hálát adnom” azért, hogy irodalmi pályára kerültem. Egy ma már lényegtelennek tetsző ügy miatt ugyanis a hetvenes évek elején eltávolítottak a munkahelyemről, ahol biológus-genetikusként dolgoztam. Éjszakánként Szolzsenyicint, Brodszkijt olvastunk a laborban. Nem tiltakozásból, hanem egyszerű lelki szükségletből. A szamizdat irodalom birtoklása azonban főbenjáró bűn volt. Jellemző módon bezárták az egész labort. A karrierem természetesen megtört. Alakulhatott volna másképp is, hiszen szerencsés módon az én évfolyamom volt az első, amelyik a kurzusváltás után már nem a liszenkói, hanem a mengyelejevi genetikát tanulta… Ezután azonban kilenc évig nem dolgoztam. Ez idő alatt betegedett meg és halt meg az édesanyám, szültem két gyereket, nevelgettem őket, aztán elváltam, no és sokat, nagyon sokat olvastam. Ekkor az egyik barátnőm segítségével a moszkvai zsidó színházhoz kerültem irodalmi vezetőnek. Megfordult a fejemben, hogy visszatérek a szakmámba, de tíz év a genetikában nagy idő, elszaladtak mellettem az események. A színház érdekes világ volt, csináltam, ami jött.
– Tíz éve jelent meg az első kötete. Először Franciaországban, majd otthon adták ki, a Szegény rokonok azonban észrevétlen maradt. Nem sokkal később a második, a Szonyecska azonban már párizsi díjat hozott. A politikai változások, a demokrácia szabadította fel belső energiáit?
– Nem vagyok a peresztrojka gyermeke. Nem tartozom azokhoz, akik a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején egyszerre kinyíltak, hirtelen megváltozott a világlátásuk. Soha nem tartoztam egyetlen rendszer hódolói közé sem. Nem próbáltam a tűz közelébe kerülni. A hatalom engem egyszerűen taszít, felfordul tőle a gyomrom, ezért igyekszem távol tartani magamat tőle. Ez nálam nem politikai, világnézeti, hanem alkati kérdés. Semmilyen hatalmat nem szeretek. Így aztán nemhogy a részese nem kívánok lenni, de még a közelségét sem bírom. A világ szociális felépítése ugyanis ma olyan, hogy a hatalom körül korántsem a legjobb, legbecsületesebb, de még csak nem is a legokosabb emberek tülekednek. Így van ez mindenhol, de hogy a saját országomról beszéljek, azt immár hosszú ideje a harmadik vonal irányítja. Hogy Václav Havel egy ország élén állhatott, a ritka kivételek közé tartozik. Ha engem kérdeznének, én csak hozzá hasonló kaliberű embereket engednék a hatalom csúcsaira. Ilyen kérdésekben azonban nem az én véleményemet kérik ki.
– Talán csak azért, mert az ilyen döntésekben illetékeseket nagy ívben kerüli. Ezért is térjünk vissza az irodalomhoz, amelynek köreiben nagyon is otthonosan mozog. Művei kiadásainak eddigi összpéldányszáma meghaladta az egymilliót. Gondolom, ma már megengedheti magának, hogy az irodalomból, művei honoráriumaiból éljen…
– Annak ellenére, hogy nem humán szakirányú a végzettségem, 1981 óta már csak irodalmi munkáimból élek. Írtam recenziókat, forgatókönyveket rajzfilmekhez, darabot bábszínháznak, s fordítottam is, például gyerekverset mongolból.
– Ez azonban más szint volt. Hányan engedhetik meg ma Oroszországban, hogy „profik” legyenek?
– A helyzet e tekintetben is változik. A világon kevesen tudnak csupán a műveikből megélni. Az alkotás mellett általában valami pénzkereső munkát végeznek. Tanítanak, újságot írnak… A szovjet időkben azonban a sajtó sem nagyon fizetett. Ezzel szemben ma egy író a tollával megkeresheti a kenyerét. A művei mellett írhat lapokba, lehet állandó rovata, s a televíziók körül is akad lehetőség.
– Nagyon gyorsan röpítette önt a siker a csúcsra, mégis érezhetően a földön jár. Népszerűsége mintha különbözne a peresztrojkanemzedék olyan divatos íróiétól, mint Viktor Pelevin vagy Vlagyimir Szorokin. Hogyan élte meg a szinte mesebeli szárnyalást?
– Ami a népszerűséget, az ismertséget, a dicsőséget illeti, ez nálam valóban új keletű. S mivel meglehetősen későn kezdtem el publikálni, amikor korosztályom sikeres írói már generálisok voltak, én újonc alhadnagyként kimaradtam a nagy versenyfutásból. Az esélytelenek nyugalmával indultam, nem nyomasztott semmi, így az állandó megfelelni akarás kényszere sem. Nem akartam utolérni vagy lehagyni senkit. Nyugodtan alkothattam, nem kellett mindenáron győznöm. A siker sem volt előre programozva, csak úgy jött. S hogy ennek mi a magyarázata, azt nem az én feladatom elemezni. Én csak írok. Úgy érzem magam, mint az irodalom Zoluskája (Hamupipőke – S. G.), aki szinte a semmiből lett egyszerre híres, sikeres. Irodalmi elismerések sorában volt részem, de igazából csak két éve vagyok nagyon ismert Oroszországban, amikor megkaptam a Booker-díjat. Ennek érdekében nem folytattam tudatos PR-kampányt, amelyet nemcsak unalmasnak, hanem viszszataszítónak is tartok.
– A posztmodern korát éljük Oroszországban is, ami nem kedvez az ön által művelt realista stílusnak. Mivel magyarázza ennek ellenére e hatalmas sikert?
– Némi leegyszerűsítésnek tartom, hogy tisztán realista író vagyok. Sok tekintetben ugyanis átlépem e stílusirányzat megszokott határait. S hogy miért van igény ismét a realizmusra? Olyan ez, mint a divat. Ha sokáig dívik a hosszú szoknya, előbb-utóbb előtör a rövid. Ha megunnak egy irányzatot, megnő az igény valami újra, valami másra. A vágyam az, hogy megtartsam olvasótáboromat. Hogyha nem is annyian, mint az elmúlt három évben, de időről időre levennék könyveimet a polcról, tudva, azok aktualitása nem csak egy időszakhoz kötődik. Persze egy író műveinek a sorsát soha nem lehet pontosan előre látni. Csehov például élete alkonyán azt jövendölte szomorúan barátjának, hogy halála után nem telik el öt év, és el fogják felejteni, senki sem olvassa majd. A beszélgetőtárs erre vigasztalón csak annyit mondott, hogy lesz az az öt év ötven is. Immár egy évszázadon is túl vagyunk, s Csehov folyamatosan ott szerepel világszerte a színházak repertoárján. Művei ma is aktuálisak, pedig Shakespeare-rel ellentétben nem bővelkednek látványos jelenetekben, nem ütköznek bennük végzetes szenvedélyek. Titokzatos, csendes irodalom ez, mégis kiállta az idő próbáját. S hogy miért? Rejtély. Sokszor kiszámíthatatlan, hogy mennyire lesz sikeres egy életmű, s miként alakul utóélete. A zseniális Andrej Platonovot például életében alig ismerte a nagyközönség. Az elnyomott Bulgakov is jóval népszerűbb volt nála.
– Ha már a klasszikusoknál tartunk, műveiből ítélve feltehetően a XIX. század nagy orosz realistái a kedvencei…
– Nem egyértelműen. Különböző korszakokban s mindegyik esetben nagyon mélyen éltem meg az orosz irodalmat. Mindig más és más volt a kedvencem, s mindegyik megégetett. Időben az első megvilágosodást Borisz Paszternak jelentette számomra. Az egyik barátnőmnél valamikor 1956-ban a könyvespolc hátsó sorába eldugva találtam meg egy verseskötetét, s teljesen magával ragadott, új távlatokat nyitott meg előttem. Elég korán, még egyetemista koromban szintén hasonló módon botlottam bele Vlagyimir Nabokovba. Ekkor jöttem rá, hogy létezik egy általam addig nem ismert, másik orosz irodalom is.
– Érdekes, egyetlen nőt sem említett, miközben a XX. század olyan zseniális női írókkal, költőkkel ajándékozott meg minket, mint például Cvetajeva, Gippiusz vagy Ahmatova. Olyan sok nő azonban még soha nem volt az irodalomban, mint az elmúlt másfél évtizedben. Mivel magyarázza ezt a kivirágzást? A férfiak már mindent elmondtak volna a világról?
– Ez hosszabb folyamat eredménye. Valami globálisan megváltozott a világban. A nők új kulturális pozíciókat szereznek, végre kezdik elfoglalni méltó helyüket a társadalomban. Gondoljon csak bele: csupán a XX. század elején találkozunk nagyobb tömegben művelt nőkkel. Az előző évszázadban mindössze Anglia dicsekedhetett ilyesmivel. Ehhez persze egyfajta szociális átalakulásra volt szükség, hiszen csak azután jelenhetett meg a női író, miután neme elszakadt a mosóteknőtől. A civilizációs forradalom hozta mindezt magával – a mi esetünkben elsősorban a papírpelenka megjelenése –, amely alapvetően változtatta meg az életvitelt. Míg tehát az úgynevezett férfiirodalom a Gutenberg-korszakban virágzott ki, a női egyértelműen a papírpelenkától datálódik. Ez azonban csak a kezdet. Néhány évtized múlva a mostaninál jóval több női művész lesz, s lényegesen többen szereznek meg vezető pozíciókat is. Figyelje csak meg, már most is úgy van, hogy szinte mindenütt férfi a vezető, de a második emberek, a gyakorlati irányítók szinte kivétel nélkül nők.
– S miként élik át ezt a forradalmi változást a férfiak? Önöknél például nem viseli meg művész férjét, hogy ma már nem ő a legismertebb a családban?
– A férjem erre úgy reagál, hogy tréfásan feministának nevezi magát. De komolyra fordítva a szót, ezek a változások valóban átgondolásra, erőfeszítésre késztetnek mindenkit. Ha ugyanis átrendeződnek a szerepek, az kihat az egész közösségre. Egy társ azonban megérti ezt, s ha vannak is ebből kisebb súrlódások, közösen meg lehet oldani a problémát. Azért azt ne gondolja, hogy nálunk már a férjem főz! Legfeljebb néha besegít a házimunkába. Tudja, ennyi idős korban már nincs értelme felbolygatni a régi szokásokat. Én etetem a családot, de pirogot már nem sütök. Eleget főztem, ma már nincs időm mindenre! Én azonban mindent összevetve szerencsésnek mondhatom magamat. A férjem festő, a fiam zenész, így aztán nem unatkozunk. Mindannyiunkat érdekli és szórakoztatja is az, amit a másik csinál. Egymás első számú közönsége vagyunk.
– S ha már itt tartunk, műveinek egyik központi témája a családi bonyodalom, az egymást meg nem értő férfi és nő. Sikerült-e közelebb jutnia a megoldáshoz?
– Igen, ez érzékeny kérdés, s a válaszom az, hogy talán igen. Erre egy ismert matematikus barátom világított rá. Elolvasva a Médea és gyermekei című regényemet, csodálkozva mesélte, hogy addig azt hitte, mindent tud a nőkről. Ekkor azonban rájött, hogy mindez nem igaz, s én vezettem be a női lélek rejtelmeibe. Nekem ez nagyon jólesett, hiszen egy okos embernek segíthettem. S ha én feltárhatom a „női világ” titkait, ha a férfiak valami újat, többet tudnak meg műveimen keresztül a nőkről, akkor ez azt jelenti, hogy jobban érti majd egymást férfi és nő.
– A női tematikáról beszélgetve önkéntelenül is felvetődik, hogy mennyiben változott meg a gyengébbik nem élete Oroszországban.
– A fiatal nemzedék élete már nagyon. Persze ennek tagjai sem szerencsésebbek, boldogabbak, mint mi, ám nagyobb felelősség van a vállukon, nagyobb mértékben irányítják a saját életüket. Ők már mozdonyvezetők, nem pedig utasok az élet vonatán, s ez óriási változás! Egy 35 éves egyedülálló barátnőm például a minap boldogan, felszabadultan, örömtől sugárzó arccal újságolta el, hogy terhes. Gondoljon csak bele, milyen sokk lett volna ez a hír még néhány évtizede! Az persze más kérdés, miként tudja felnevelni egy egyedülálló, dolgozó nő csonka családban a gyermekét, ráadásul úgy, hogy karrierje se törjön meg, de ez a generáció valahogy majd ezt is megoldja.
– Többször jelezte, hogy nem ártja magát a politikába, a társadalmi témáknál tartva azonban nem kerülhetem meg a kérdést: a moszkvai értelmiségi körökhöz hasonlóan ön is sötéten látja a mai oroszországi változásokat?
– Nem vagyok pesszimista alkat! Optimistának sem mondanám magamat, inkább szemlélődőnek. S azt látom, hogy a korrupció, a tolvajlás, az irányítás hiányosságai ellenére sem rosszabb ma az élet, mint 1922-ben, 1938-ban vagy 1975-ben. Sőt! S hogy a mostani folyamatok hová vezetnek? Meglátjuk. Ez az ország olyan megrázkódtatásokon, kataklizmákon esett át, annyi vér folyt s folyik Csecsenföldön ma is… Az ember bekapcsolja a rádiót, és rögtön nyomott lesz a hangulata. Ilyen tekintetben azonban Amerikában sem könnyebb megélni a mai politikai valóságot. Ma már nem esek én sem hasra a demokrácia e fellegvára előtt! De visszatérve Oroszországra, taszít a sok durvaság, az erőszak, s mégis, van változás, ahogy mondani szokták, látszanak a modernizáció halvány jelei.
– Irigylésre méltó a nyugalma! Sokkal jobban összpontosít a munkájára annál, hogysem kizökkentsék aktuálpolitikai kérdések ebből az idillinek mondható állapotból. Ehhez képest érezhető indulattal nyilatkozott legutóbbi könyvének megjelenése után arról, hogy soha többé nem ír regényt. Végleges a döntése?
– Igen. Annyira kimerített ez a vállalkozás, hogy egy ideig a számítógép elé sem tudtam ülni. Egy nagyobb regény megírása után úgy érzi magát az ember, mintha hosszabb betegségből gyógyult volna fel. Egyszerre felszabadító és nyomasztó. Aztán meg: több gondolatom, ötletem van, mint fizikai erőm. Így a jövőben rövid novellákat írok – az életről.
Ljudmila Ulickaja 1943-ban született, végzettségét tekintve genetikus. Eredeti pályáját kényszerűségből, szamizdat irodalom terjesztése miatt hagyta el. Ezután közel egy évtizedig nem volt munkája, majd a moszkvai zsidó színházban dolgozott irodalmi vezetőként. Első kötete 1994-ben jelent meg, átütő sikert a Szonyecska című kisregényével aratott. Hazai és nemzetközi elismerések sorát kapta immár húsz nyelvre lefordított műveiért, amelyek közül a Médea és gyermekei, a Kukockij esetei című regények, valamint legutóbb a hat történetből álló Életművésznők magyarul is megjelentek. Ma az egyik legnépszerűbb és legelismertebb kortárs orosz íróként tartják számon.
