Hármas egység

Három egykor önálló vármegyéből – Szabolcsból, Szatmárból és Beregből –, valamint több önálló tájegységből – Tiszahát, Nyírség, Ecsedi-láp stb. – áll az az országrészünk, amelyet Felső-Tisza-vidéknek nevezünk. E történelmi vidék Magyarország három részre szakadtával nem tartozott a török hódoltsághoz, sem a Bécsből kormányzott tartományhoz, de Erdélyhez is csak laza részként kapcsolódott. Neve is ez volt: a Részek, latinul Partium. Bár gyakorta látott hadakat erre vonulni, régi épített emlékei szerencsésebben átvészelték a századokat, mint az Alföld délebbre fekvő tájai. Középkori falusi templomai közül jó két tucat ma is eredeti formájában vagy csak részben átépítve látható, s a régi, provinciális életformának 48 kisebb-nagyobb úrilak, kúria és kastély maradt túlélő tanúja.
A legszerencsésebb, ha lehetőleg helyben lakó, a szóban forgó környezetet és látnivalóit valóban jól ismerő, szakmai kérdésekben is avatott szerzők készítenek útikalauzt az idegenek számára. Külön örömünk manapság, ha ráadásul még olvasható magyar nyelven, stílusos fogalmazásban adják közre a tudnivalókat. Ilyen munka az az alig százoldalas most megjelent könyvecske, amely a fent leírt országrész műemlékeit mutatja be. Szerzőpárosa – Bodnár István és Szatmári István – becsülettel végigjárta Szabolcs-Szatmár-Bereg megye régi egyházi és világi épületeit, majd a látottakból akkurátus és szórakoztató útleírást készített. „E táj középkori templomai párjukat ritkítják – írják. – A megyénkbe érkező külföldi vendégeknek, turistáknak nem nehéz útitervet összeállítani: természeti értékeink mellett régiónk páratlanul sok műemlékkel dicsekedhet.” Csupán ízelítőül a hosszú felsorolásból: Anarcs, Beregdaróc, Csaroda, Csenger és Csengersima, Kisszekeres és Nagyszekeres, Nyírbéltek, Nyírmihálydi és Nyírtura, Piricse, Sonkád, Tarpa, Tákos, Szamosújlak és Szamostatárfalva, Zsurk… Majd mindegyik faluban középkori eredetű, többnyire az utóbbi másfél évtizedben helyreállított templom látható, s akinek már volt alkalma kirándulni a vidéken, lecsorogni a Tiszán, és beszédbe elegyedni, megismerkedni az ott élőkkel, az tudja csak, hogy a tüneményes történelmi és hiteles népi építészethez, a varázslatos tájhoz micsoda barátságos, tiszteletre méltó emberek tartoznak. Ettől a Magyarországon ma már sajnos egyre kevesebb helyről elmondható „hármas egységtől” olyan vonzó ez a távoli vidék.
Ami pedig a műemléki kalauzt illeti, e recenzió írója – amikor majd Kelet-Magyarország rejtőzködő templomai kerülnek sorra – feltétlenül magával fogja vinni, megkönnyíteni a tájékozódást.
(Bodnár István – Szatmári István: Templomok, kastélyok, kúriák. Nyíregyháza, 2004. Ármegjelölés nélkül)