Hazatérő tájak

Örvendetes dolog és méltó elégtétel, hogy a mai Magyarország – és tegyük hozzá, Európa – újra felfedezte Márai Sándort. Azt az írót, aki életének több mint négy évtizedét az emigráció magányában töltötte. Ki hitte és remélte volna, hogy a terjedelmes életmű nagy része már a könyvesboltok polcain található? Ki hitte volna, hogy – hasonlóan a múlt század negyvenes éveihez – ismét kialakult egy olvasói réteg, amelyik – sorra olvasva könyveit – már-már Márai-rajongónak számít? A regények, novellák és naplók hosszú sora után megjelent már néhány könyv, amelyekben az újságíró-publicista Márait ismerhetjük meg. A legújabb, az Ajándék a végzettől című kötet is ide sorolható, megjelenése több szempontból nagy jelentőségű. 1936 decemberétől, Kosztolányi halála után, 1944 elejéig Márai a Pesti Hírlap állandó szerzője volt. Több mint nyolcszáz írása jelent meg állandó rovataiban, a Vasárnapi krónikában és a hetente kétszer, általában kedden és csütörtökön megjelenő Tegnap és ma címűben. Hatalmas anyag ez, egy ereje teljében lévő író alkotása, és elég csak az évszámokra nézni, láthatjuk, milyen nehéz, ellentmondásos, különös korban született. Az író munkásságának ezt a nem elhanyagolható szegmensét, a Pesti Hírlap-korszakot ideje már az utókor, a hűséges olvasótábor elé tárni. E könyv másik jelentősége a témaválasztás: a tematikus válogatás olyan cikkeket, írásokat tartalmaz, amelyek a Felvidék és Erdély visszacsatolásával kapcsolatosak. Trianon örök, úgy tűnik, máig feldolgozatlan traumája a magyar nemzetnek, és mi, kései utódok e könyv segítségével bepillanthatunk a szorongás és reménykedés hónapjaiba, a visszafoglalás megrendítő és euforikus pillanataiba. Márai politikai-moralizáló írásai mellett 1938 őszén tudósítóként személyesen vett részt a felvidéki eseményekben, így a szemtanú hitelességével számol be a felejthetetlen napokról. Ugyanígy tesz két év múlva, 1940-ben, amikor Erdélybe utazik. Mi a célja e könyvnek? Semmiképp sem az érzelmek felkorbácsolása, sem a szomszéd államok érzékenységének próbára tétele. A Helikon Kiadó gondozásában megjelenő kötet a szó szoros értelmében hiánypótló: a nemzet közös emlékezetéből a diktatúra évtizedei idején kitörölt, elhallgatott részt igyekszik megeleveníteni. Fájdalmas e késés, az akkori szemtanúk és szereplők már nem élnek, így nekünk, utódoknak feladatunk az emlékezés. Ez a kötet célja, kéretik ezt figyelembe venni, nem több és nem kevesebb. Csak emlékeztetni akar, de azt nagyon. Székely Ádám, a kötet szerkesztője

Útközben, Kassa felé
Északi határszél, novemberben
1938. november 6.

A társaskocsikat, melyek délután négy órakor, valószínűtlenül ragyogó téli napsütésben, a budai Vigadó elől elindultak a felszabadításra váró területek felé, az indulást megelőző pillanatokban ismeretlen női kezek gyorsan felvirágozták. Ezt a virágdíszt nem rendezte meg senki: a környéken, a budai utcákon híre ment, hogy ezek a kocsik s utasaik, külföldi és magyar újságírók, a hazatérő városok felé indulnak, s egyszerre megtelt az utca várakozókkal, idegen nők az ősz utolsó virágaival díszítették fel a kocsi hűtőjét, mintha – névtelenül és ismeretlenül – ezzel a virágüdvözlettel akarnák köszönteni a falvakat és városokat, amelyeken majd áthalad a kocsi. S mikor a nagy autók elindultak, idegen emberek kezdtek integetni, egy felkötött karú ember, gyászruhás asszony szaladt a kocsi után, s idegen emberek szemében könnyek csillogtak. Ezek a virágok, ezek az integető mozdulatok, ezek az idegen könnycseppek mind üzentek valamit a Felvidékre. E pillanatokban megint egyszer látta és érezte mindenki, idegen és magyar, mennyire összetartozik a Felvidék gondolatában minden ember Magyarországon. És Pest, a cinikus hírű, tehát mindig jószívű, lelkesedő és naivan agyafúrt Pest népe, mindenütt az utcákon, amerre a felvirágozott kocsik áthaladtak, küldött egy mozdulatnyi, egy szemvillantásnyi üdvözletet, egy mosolyra vagy egy könnycseppre való köszöntést e kocsik utasaival a hazatérő tájak felé. Négy sáv, négy felszabaduló területcsoport irányában indultak el a kocsik. Mikor a miénk kiért az országútra, már szürkült a gödöllői erdő felett.
Ebben a szürkületben rohan a nagy kocsi, idegenekkel és ismerősökkel Kassa felé. E pillanatokban nem tudja még senki egészen pontosan, hová megyünk – annyit tudunk csak, hogy utunk végcélja Kassa. (…) Húsz éve készülünk erre az útra.
Sötét falvakon át rohan a kocsi, a vezető leoltotta a kocsi belsejében a lámpákat, sötétben ülünk, és az első kérdések, válaszok sötétben hangzanak el; talán azért ilyen elfogódottak. Te haza mégy, te hová mégy, te mit hagytál ott? – kérdik. E pillanatokban azzal a másik, történelmi félmúlttal ismerkedünk, mely a nemzet örök életében húsz sötét esztendő volt csak, de az egyének sorsában kitöltötte az életet, igen, néha gerincben szelte ketté a sorsokat. Az egyik csendesen mondja a sötétben, hogy öt hónapon át volt a csehek foglya Kassán. „Bántottak?” – kérdi valaki. „Mindennap” – feleli tárgyilagosan és hangsúly nélkül. „Volt egy cseh detektív, aztán egy másik…” S emlékezik a detektív nevére, az élmény mélyen parázslik a lélek szövete mögött. Már nem éget, de fénye megérint a sötétben. Igen, emlékszik a detektív nevére, aki mindennap bántalmazta; s minden, amit az évek később adtak, munka, sikerek, utazások, egy nagy kultúra, idegen tájak balzsama gyöngéden fedi csak az élményt és a sérülést; fegyelmezetten, pátosz nélkül és számon kérő hangsúly nélkül beszél, nem kiált bosszúért, nem fog nyomozni a cseh detektív után, dehogyis. Csak éppen elmegy most Kassára, mert a szíve is odahúzza, nem csak az emlékek és a mestersége. A szenvedés emléke éppen olyan kötés, mint a boldogság emléke. S a másik, sápadtan és lelkesen, most érkezett Prágából, a megszállott Csallóközön át jött, melyet, mire e sorok megjelennek, már felszabadítottak; elmondja a közelmúlt hetek prágai iszonyatát, elmondja, mint vetkőztették le őket most a határon a Hlinka-gárda friss hatalomtól kissé mámoros legényei. Aztán megszólal az egész kocsi, összevissza beszélünk, rohanunk a sötét tájon át, s most már mindenki csak a célról beszél, a városokról, melyeket holnap vagy holnapután viszontlátunk, az egyik húsz, a másik tíz év után, a harmadik soha nem látta, csak szülők, rokonok előadásából ismeri, egy másiknak rokonai élnek még a városok egyikében, melyek felé közeledünk, s megint egy másiknak halottai feküsznek egy felvidéki temetőben, s elmegy most e halottakhoz, és végre megáll a sír előtt… Élők és halottak felé utazunk, a valóság és az emlék felé. S egyszerre megtudjuk, milyen titkosan, milyen mélyen és oldhatatlanul össze van szőve ez az ország, minden itthoni ember a Felvidékkel. Mintha az ősi táj felé indulna mindenki, ahol valamennyien otthon vagyunk, azok is, akik nem születtek ott. Húsz év várakozása, elfojtott kétségbeesése, húsz év minden fogadalma és elszántsága üt át a fegyelmezett, emlékező szavakon is. Aztán megint csend lesz egy időre, csak a gyufák villannak a sötétben, néha egy bakterház lámpája világít. Az utasok hallgatnak, s mindenki ugyanarra gondol. Ezt gondolja: Kassa felé megyünk. (…)
Néhány nap még, s viszontlátom a házat, ahol születtem, a másikat, ahol nevelkedtem, megállok az ablakok előtt, ahol egy gyermekkor és egy ifjúság mítosza sugárzik, a valóság körülvesz és elborít. Húsz éve várjuk, tízmillióan, ezt az utat, ezt a pillanatot. Húsz éve készülök erre az útra. Ez most már a Bükk, ez a feketeség a sötétben. Kiszállunk a kocsiból, fel és alá topogunk a novemberi éjszakában, s a ködön, a hideg sötéten át belélegezzük azt az üde és távoli légcsapást, melyet a Felvidék erdei küldenek felénk; mintha egészen közelről megérintene és hívna valaki.


Kassán
A Pesti Hírlap kiküldött munkatársának telefonjelentése
Kassa, nov. 10.

Mikor az ember nagyon sokáig éveken át készül valamire, s minden hitével, minden akaratával szolgál egy célt, s mikor bekövetkezik az, amire ilyen föltétel nélkül készült: a valóság legtöbbször csalódás. E sorokat szülővárosomban írom, amelynek visszatérését legjobb akaratommal és hitemmel szolgáltam, s olyan erősen akartam, mint talán semmit az életben: s most, mikor a valóság bekövetkezett, mikor néhány órája megint annak a városnak kövezetét taposom, ahol gyermekkorom és ifjúkorom töltöttem, ahol szüleim, nagyszüleim, száz éve minden ősöm született, ahol minden ház telítve van számomra a legszemélyesebb emlékekkel, ahol az emberek arca az ablakokban úgy dereng felém, mintha testvéreim látnám, ahol a Rozália és a Kálvária sírdombjai alatt őseim nyugosznak, ahol még áll a ház, s a ház kapuja felett ott domborul családom elfakult címere, s ahol minden húsz éven át volt is, és nem is volt: most, mikor mindez hirtelen valóság lett, csodálattal észlelem, mennyire fedi ez a valóság az elképzelést! Kassa nem csalt meg: egészen olyan, mint ahogy emlékeimben és álmaimban láttam, olyan, ahogy elképzeltem. S ez a kassai hazaérkezés is olyan volt, olyan természetes és minden rendezést, elképzelést megcsúfolóan családias, mint ahogy mind vártuk és tervezgettük e húsz esztendőben. Örülök, hogy voltak velünk külföldi újságírók, angolok és amerikaiak is, akik láthatták ezt a találkozást, Kassa magyar lakosságának és a hazaérkező magyar honvédségnek találkozását. Ilyen találkozásokat lehet mesterségesen rendezni, s a történelmi pillanat lelkesedését talán fűtheti másutt a politikai becsvágy, megeshet az is, hogy egyszerre iparkodnak egyesek hangosabban bizonygatni a hazaérkezők iránt érzett lelkesedésüket: de azt, ami Kassán történt és történik ez órákban, nem lehet rendezni. Két évtized minden elfojtott vágyakozása és reménykedése, két évtized minden boldogtalansága és reménytelensége oszlott el e pillanatokban, s e régi büszke, nemes és nagy város őslakosai, ötvenezer ember, künn áll az utcákon, a szemekből ömlik a könny, s egy pillanatra sem hallgat el ez a boldog, üdvözlő kiáltás! Így nem ölelik egymást ismeretlenek a rendezés parancsszavára, így nem tud könnyet önteni a rossz politikai lelkiismeret: ez a város mélyen, büszkén, hűségesen és igazán magyar volt, mikor ez a magyarság talán nagyobb áldozatot kívánt az elmúlt húsz év alatt, mint az elmúlt évszázadokban, s ma, amikor magyarságát megint világgá kiáltja, hitvallásának és érzéseinek megnyilatkozása olyan erejű, hogy elsöpör az idegenek szemében is minden kételyt és gyanút. A legszebb, a legigazibb magyar városok egyike kitárja kapuit az ősi haza felé. S a Dómban órák óta konganak Rákóczi harangjai.
Szeretnék az olvasónak hűséges és tiszta képet adni e bevonulásról: de érzem, hogy reszket a kezem, amikor e sorokat írom, s a mesterség készsége és gyakorlata nem segít e munkában. Kassáról írni… Istenem, mennyit írtam Kassáról! Regényeket írtam róla, magyar és külföldi cikkek százaiban idéztem nevét, szépségeit, magyarságát, s most, mikor ez a sok szépség és engesztelhetetlen magyarság megint valóság, nyugtalanul észlelem, milyen nehéz írni minderről. Mi történt reggel óta?… Nyolcadik napja járom a magyar csapatokkal a felszabaduló Felvidéket, s Isten látja lelkem, iparkodtam hűséges krónikás maradni, akit fegyelmez mestersége tudata, és lehetőleg nem adja át magát írásaiban a személyes érzelmeinek; de e pillanatokban, mikor húsz év után Kassán megint egyszer magyar betűket írok, nem tudok egészen tárgyilagos maradni: az emlékek olyan erővel rohannak meg, úgy elborítanak, hogy nem tudok többé tudósítást írni, csak vallomást. Csodálatos napokat éltem át, hősies és nagyszerű emberi tüneményeket láttam: de Kassa mindennek a betetőzése, s mikor ma reggel, tizenegy órakor, beértem a város határába, biztosan tudtam, és minden hitemmel hittem, hogy ez órákban az egész magyarság életében újra kezdődik valami, s ez az új magyar élet csak szebb, csak emberibb, csak igazibb élet lehet. Ez a város, amely mindig nagy erővel tudott szólani a magyarsághoz; ez a város, ahol az első magyar folyóiratot alapították Batsányi, Baróti-Szabó és Kazinczy, ahol talán először nyomtattak a szó nyugatias értelmében magyar betűt, s ahol néhány magyar író ez órákban megint magyar nyelven ír a magyarság sorsáról, jövőjéről. Érzem e pillanat jelentőségét és felelősségét: bocsássák meg, ha megragadnak, s nem engednek el emlékeim.
Hajnalban indultunk, mint nyolc napja mindig. Vitéz Móricz Kálmán százados vitt kocsiján, s ez a huszártiszt, aki most vezérkari beosztással indult neki csoportjával a Felvidéknek, az új magyar katonatisztnek ez a különös példánya, ez a végtelenül művelt ember, aki csupa ideg, csupa fegyelem, csupa felelősségérzet, ma reggel volt először szótlan, nyugtalan és kevésbé energikus, mint máskor. Valami szorongatta a torkát. Mind éreztük, hogy ez az út kissé honfoglalás. Mind éreztük, hogy életünk, igen, a magyarság életének egyik legfontosabb napja ez. S mikor, Nagyidánál átlépve a határt, néhány kilométeres eszeveszett autózás után megláttuk a Dóm tornyát, mikor meghallottuk a kassai harangok zengését, mikor a város kitárult előttünk, hogy ősi és magasztos nyugalommal szívére öleljen: nem volt ember, katona, író, aki teljesen ura maradt volna idegeinek. A város négylovas hintója várta a csapatokat: a küldöttség, Toszt Barnával, a prépost-prelátussal, a kassai magyarság ez izzó lelkű, nagy papjával, Toszt Lászlóval, Kassa magyar polgármesterével s Wirth Gyulával, a kassai Egyesült Magyar Pártok kassai elnökével az élen s emberek tízezreivel fogadta a csapatokat. Kassa az éjszaka gyorsan díszkaput épített, amely emelet magas: e díszkapun át vonul be holnap délelőtt a kormányzó. Kassa egyetlen éjszaka alatt kicserélte a cseh utcatáblákat, s e pillanatban már mindenütt a magyar utcanevek díszelegnek a kassai utcák házfalain. Kassa egyetlen piros-fehér-zöld áradás: a Fő utca nemes homlokzatú házai, az ötszáz éves Dóm sok vihart látott csonka tornya, a magas háztetők, mindez lobog a csípős jahodnai szélben. Az idő sugaras, fényes, ünnepi. S most egyszerre híre megy, hogy Littay András altábornagy, a miskolci vegyes dandár parancsnoka csapataival átlépte a város határát, híre megy, hogy valahol messze a Himnuszt játssza a magyar honvédzenekar, s az emberek énekelni kezdenek, olyan erővel, olyan áhítattal és bensőséggel, ahogy Kassán talán soha nem énekelték a Himnuszt. Tíz- és tízezer ember áll fedetlen fővel az utcákon – honnan tör elő ez az ének, a nemzeti öntudat milyen mélységeiből és tartalékaiból? Énekelünk és emlékezünk. Mindenki lehajtja fejét, az emberek összekulcsolják kezüket.
A törzstisztek és a vezérkar tisztjei a Schalkház Szálloda előtt állanak föl: mögöttük a régi Kassa városi urai, a régi családok ivadékai, a hazatérők kis csoportja. Mindenki testvér, mindenki ismeri a másikat, mindenki öleléssel fogadja a hazatérőket. Hivatalos programja a bevonulásnak nincsen. A város határában fogadja Kassa magyar vezetősége a csapatokat, s a közönség órákon át áll sorfalat az érkező csapatoknak. A miskolci, az egri csapatokat várják, mindenkinek van ismerőse a tisztek, a legénység között, asszonyi karok fonódnak egy rohamsisakos katonafej köré, s hull a virág, Kassa őszi virágesője. A csehek tegnap este még ijesztgették a várost, lövöldöztek, és megtiltották a zászlók kitűzését. A városban nemzetőrség alakult; kiszögelték az utcatáblákat, felépítették a diadalkaput, s vigyáztak, hogy az utolsó órákban megmenthessék a közvagyonból, amit a csehek elől még menteni lehetett. (A városi könyvtárt, ahol délelőtt jártam, egészében megmentették.) Maxon, a volt cseh polgármester, akinek komisz és vad elnyomása okozta, hogy e színmagyar városban a csehek csalása kisebbségnek mutatta ki az elmúlt években a magyarságot, természetesen megszökött.
Mintegy tízezer cseh hivatalnok hagyta el az elmúlt napokban a várost; jellemző a magyar közönség úrias és hazafias magatartására, hogy a magyarok közül senki nem vásárol a csehek által elkótyavetyélt bútorokból és árucikkekből; ezt a holmit kivétel nélkül szlovák falvak lakossága vásárolta fel.
A délutáni órákban a város már nyugodtabban készül a holnapi ünnepségre. A Dóm Rákóczi-emléklapját virágok borítják. A katonák bevonulása még tart, a városban működik a városi telefon, és a közönség lelkes éljenzése közben bevonultak a magyar posta gépkocsijai. A vasúti vonalat már rendbe hozták, s estére lehet már telefonon beszélni Budapesttel. Néhány óra munkája még s Kassa, zökkenő és zavar nélkül, éli régi, előkelő és nagyvárosias életét. S az utcákon emberek tízezrei kiáltják ütemesen és fáradhatatlanul: „Horthy, Horthy!”