A műszaki egyetemen összegyűlt diáksereg elfogadta a forradalmi magyar ifjúság 16 pontját 1956. október 22-én. A program futótűzként terjedt országszerte, de a világsajtó is felfigyelt rá. A fiatalok ebben – többek között – követelték a szovjet csapatok visszavonulását, a nemzet függetlenségét, demokratikus választásokat és gazdasági reformot, de nem követelték a kommunista párt betiltását és a szocializmus eltörlését. Másnapra két egyetemről kiindulva a Petőfi-, illetve a Bem-szobornál tüntetéseket kezdeményeztek. Október 23-án egy csoport a rádió épületéhez vonult, ahol a 16 pont beolvasását követelték. Innét korábban Gerő Ernő gyűlölködő beszédét közvetítették, amely a tüntetőket felháborította, választ kívántak adni, de nem léphettek az épületbe, az ÁVH tüzet nyitott rájuk. Az erőszak híre futótűzként terjedt, s vele párhuzamosan megindult a tüntetők forradalmárrá változása: az erőszakra fegyveres választ adtak.
Rátermett, leleményes alegységparancsnokok szervezték az ellenállási gócokat Budapesten és vidéken. Különösen sikeresek voltak a Móricz Zsigmond körtéri, a Széna téri, a Baross téri, a Corvin közi, a csepeli csoportok. Ám ha volt is közöttük némi együttműködés, közös „hadműveletekre” nem került sor.
Október 25-én déltájban minden irányból többezres tömeg árasztotta el a Kossuth teret. Fő követelésük Gerő Ernő menesztése volt. Az Országházat őrző s a közben beérkezett szovjet harckocsik és a tüntetők között barátkozás kezdődött. De valahonnan valószínűleg határőrök (zöld ávósok) tüzet nyitottak a fegyvertelen tömegre. Száz áldozat maradt a földön. A szovjet katonákkal való barátkozásnak vége szakadt.
A budapesti pártbizottság Köztársaság téren álló székházának megerősített őrsége még hivatásos és sorozott ÁVH-sokból állt. Október 29-én ÁVH-s egyenruhások tüntetőket tartóztattak le, de el is engedték őket. Mégis megmaradt az a vélemény, hogy az épületben szabadságharcosokat tartanak fogva. Az október 30-án a helyszínre küldött, vidékről felrendelt, néphadseregbeli harckocsik nem ismerték fel a pártházat. Összevissza mozogtak, majd – tévedésből – tüzet nyitottak rá. Épp azokat a szabadságharcosokat támogatták, akik ellen küldték őket. Háromórás harc után a szabadságharcosok elfoglalták a pártházat, és huszonnégy embert – főleg sorozott ÁVH-sokat – meglincseltek.
A fővárosban valóságos háborúvá fejlődtek a dolgok, a tüntetőkből forradalmárok, azokból szabadságharcosok, végül pedig az általuk megválasztott és Nagy Imre által elismert főparancsnokság vezetése alatt nemzetőrök lettek. A Nagy Imre-kormány megalakulása, illetve a tűzszünet bejelentése után sikeres konszolidáció kezdődött. Mindeközben a Honvédelmi Minisztérium és azon belül a katonai bizottság tehetetlen volt.
Vidéken a központi vezetés még kevésbé működött, az egyes parancsnokokon múlt, mit tesznek a rendszer fegyveres erői, ezért az események lefolyása nagyon sokszínű volt. Nem voltak nagy területre kiterjedő fegyveres harcok, de egyes helyeken véres összecsapások történtek a hadsereg és a szabadságharcosok között. A néphadsereget a helyi parancsnokok jobban kézben tartották, mint Budapesten, és sok esetben a katonák túlkapásokat követtek el a tüntetők ellen. Várpalotán azonban például azt a parancsot, hogy géppuskával a tüntetőkre tüzeljenek, a legénység megtagadta. A vidéken élők közül azok, akik harcolni akartak, szervezett csoportban a fővárosba mentek, hogy az „igazi” szabadságharcban vegyenek részt.
Október 29-től budapesti és vidéki szabadságharcos-küldöttségek gyülekeztek a Deák téri rendőr-főkapitányságon. Sokféle probléma hozta oda őket, de mindegyikük a nemzetőrségben való egyesülést tartotta a legfontosabb, azonnal megoldandó feladatnak. Október 30-án délután értem küldtek. Kovács István vezérőrnagy, az ülés elnökségének egyik tagja mutatott be a küldötteknek, akik rövid vita után a már kongresszussá szélesedett tömeggyűlés elnökévé választottak. Így csatlakoztam a forradalomhoz.
A vita fő tárgya a nemzetőr-alakulatok szervezéséhez és egyesítéséhez szükséges központi szervezet létrehozása volt. Elfogadták javaslatomat, hogy az új vezetőtestületet – bár a szabadságharcosok szabad elhatározásukból keltették életre – a kormány nevében Nagy Imrének is el kell fogadnia. A határozatot egy küldöttség élén október 30-án az esti órákban vittem át Nagy Imrének, aki Tildy Zoltánnal és Vas Zoltánnal együtt örömmel üdvözölte azt. Vas Zoltán javasolta, hogy a Forradalmi Honvédelmi Bizottságot kereszteljük át Forradalmi Karhatalmi Bizottságra, mert a Szovjetunió a honvédelem szót ellene irányuló készülődésként ítélhetné meg.
Fontos volt a gyors konszolidáció, mert a szovjet veszély egyre nőtt. A szükséges utasításokat kiadni képes felső vezetést kellett létrehozni, amelynek intézkedéseit tiszteletben tartják és végrehajtják. Ennek érdekében a Forradalmi Karhatalmi Bizottság kebelében megalakítottam a nemzetőrség főparancsnokságát, s nagygyűlést hirdettem október 31-ére a Kilián laktanyába, hogy mindenki, akit illet, tudjon arról, mit tettünk és mire készülünk.
A gyűlés a Forradalmi Karhatalmi Bizottság kongresszusának mondta ki magát, és megerősítette az előző nap hozott döntéseket. A gyűlés után – amelyről a rádió bő tájékoztatást adott – vidéken is felgyorsult a nemzetőr-alakulatokká való átalakulás, és tömegével jelentették a városi és megyei központok, hogy önként alárendelik magukat a nemzetőrség főparancsnokságának.
A nemzetőri feladatokat a Zrínyi Akadémia tisztjeiből alakult törzzsel intéztem, ezt Zólyomi ezredes vezette. Amikor október 31-én Budapest katonai parancsnokává nevezett ki a miniszterelnök, megkaptam az újonnan alakult 4. hadsereg törzsét. Kovács István vezérőrnagy volt ennek a törzsnek a vezérkari főnöke. A főváros biztonságát ez a két képzett katona szervezte meg már aznap éjjel honvédekből és nemzetőrökből lett járőrökkel.
A néphadsereg 1956-ban felkészületlen volt bármilyen kényes feladat végrehajtására. Létszáma fokozatosan csökkent, harci szelleme alacsony volt. A katonai felső vezetés munkáját kapkodás és bizonytalanság jellemezte. Például a legtöbb helyen az alegységek lőszer nélkül jelentek meg, egymásnak ellentmondó parancsokat kaptak. Sok helyen egyszerűen beleolvadtak a tüntető tömegbe, vagy egymásra tüzeltek.
A tisztikar nagy része egyénileg békés megoldásra törekedett. Vidéken sok helyen fegyvertelenül mentek a tömeg közé, s beszéddel, egy helyen katonazenével csillapították az embereket. Volt azonban néhány véreskezű katonai parancsnok is. Közülük a legmerevebb Gyurkó Lajos vezérőrnagy volt, aki a statáriumra hivatkozva Kiskunhalason megfélemlítésül húsz embert felkoncoltatott. Sok helyütt lövettek a békés tüntetők közé. A sortüzek közül a debreceni, a győri, a székesfehérvári, az esztergomi és a miskolci volt pusztító hatású, több esetben csak riasztólövést adtak le. A különösen véres mosonmagyaróvári sortüzet a belső karhatalmi vagy határőr ávós egységek követték el. De az október 28-ai tűzszünet után a vidék is lecsendesedett.
Ám október 31-ről november 1-jére virradó éjszaka hatalmas szovjet invázió kezdődött. Nagy Imre Andropov nagykövetnél is és közvetlenül a Kremlnél is tiltakozott. Hazug válaszokat kapott. Erre november 1-jén bejelentette a Varsói Szerződésből való kilépést, az ország semlegességét, és jelentést tett az ENSZ főtitkárának.
November 2-án Nagy Imre közölte velem: „Andropov tiltakozott a nagykövetség ostroma miatt, s szovjet csapatok védelmét kéri, ha nem biztosítjuk diplomáciai munkája szabadságát.” Három tehergépkocsinyi szabadságharcossal indultam a helyszínre. A nagykövetség utcája üres volt, nyoma sem volt ostromnak. Andropov közölte, hogy az „ostrom” félreértés volt, és hogy tárgyalást javasolnak a szovjet csapatok kivonásáról. November 3-án kezdődött meg a szovjet–magyar tárgyalás. Kovács vezérőrnagy kora délután tájékoztatott arról, hogy megegyezés született. Közben a magyar delegációt Tökölön letartóztatták, de ezt akkor még nem tudtuk.
Valójában a szovjet csapatok az Alföldön kezdték a támadást még éjfél előtt. Később a Dunántúlról is jöttek jelentések támadásról. Minderről tájékoztattam Nagy Imrét. Éjfél körül jelentést továbbítottam neki, hogy a Budapest körül vont „védelmi” övet, amely nem volt erősebb egy figyelővonalnál, a szovjet csapatok áttörték. Ekkorra előttem világossá vált, hogy háborús állapot állt be, s ezt jelentettem Nagy Imrének, aki azt válaszolta: „Andropov nagykövet az irodámban van, és biztosít, hogy ők nem viselnek háborút ellenünk, ha van lövöldözés, az csak magyar provokációra adott szovjet válasz lehet”.
Négy óra harminc körül egy szovjet harckocsioszlop jelent meg a Deák téri főparancsnokság előtt, de nem támadtak meg bennünket. Elkanyarodtak az Országház felé. Felhívtam Nagy Imrét, és jelentettem a helyzetet. „Köszönöm, nem kérek több jelentést.” Egy óra múlva hangzott el történelmi bejelentése. „Figyelem! Figyelem! Figyelem! Figyelem! Figyelem! Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével!”
A bejelentést úgy értelmeztem, hogy bármilyen reménytelen is a túlerővel szembeszállni, a küzdelmet folytatjuk. A Deák térről a budai Szabadság Szállóhoz vonultunk, ott rendeztünk be ideiglenes hadiszállást. Ahogy a budai hegyoldalon felfelé haladtunk, láttuk, hogy nemcsak ifjak, hanem felnőtt és idős emberek és asszonyok is úttorlaszokat építettek. Egy csoport gimnazista megszerezte Rákosi Mátyás páncélozott ZIM gépkocsiját, és felderítő utakat tett számunkra. A szovjet csapatok egy napig, amíg rá nem jöttek a megtévesztésre, udvariasan utat engedtek a kommunista vezéreknek fenntartott luxuskocsi számára.
November 8-án éjjel átvonultunk a törzzsel, két harckocsival és körülbelül kétezer nemzetőrrel Nagykovácsiba, majd nem sokkal később a Bakonyba, a küzdelem akkor már kilátástalan volt.
A Szovjetunió a hagyományos fegyveres erő tekintetében abszolút fölényben volt, ilyen fegyverekkel vívott háborúban akár Párizsig is eljuthatott volna. A Nyugat katonai fellépése a magyar ügy mellett csakis nukleáris lehetett volna, egy atomháborút azonban nem kockáztattak. De az ENSZ Ötös Bizottsága megállapította a szovjet agresszió tényét. Milovan Gyilasz, Tito volt helyettese pedig prófétai következtetésre jutott: „A magyar forradalom a kommunizmus végének kezdete.” És 1992. november 11-én Borisz Jelcin orosz elnök kijelentette: „1956 tragédiája… a szovjet rendszer lemoshatatlan szégyenfoltja marad örökké!”
A fenti szöveg az október 25-i előadás rövidített, szerkesztett változata. Az előadás megtekinthető október 30-án 9.40-kor a Duna Televízió, október 31-én 13.40-kor az MTV, valamint 22.40-kor az M 2 műsorán. A következő előadás november 8-án 19.30-kor kezdődik a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Kozma László termében (Budapest XI., Magyar tudósok körútja 2.) Kósa Éva A média hatása a gyerekekre címmel.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
