Károlyi Mihályra emlékezik a szocialista utókor. Hogy milyen nagyszerű volt a vörös gróf, önálló államot alkotott a Monarchiából kiszakadt Magyarországból, tárgyalt az antanttal, belekönyökölt Európába, utat mutatott a nulla felé. Kinyitotta a kaput Kun Béla „dicsőséges Tanácsköztársasága” előtt.
Gyengekezű, pipogya ember volt Károlyi Mihály. Hiába rakott rá vörös kárpitot a kádári utókor. A Tanácsköztársaság dicsőséges százharminchárom napjára ő tette fel a koronát, amikor kiengedte a gyűjtőfogházból az oda telepített gengsztereket – Kun Béláékra gondolok meg a haverokra, Szamuely Tiborra, aki belügyi népbiztosként majdnem annyi embert juttatott akasztófára, mint a kacsingatós Kádár negyven évvel később. Aki úgy gondolja, virrasszon Károlyi emlékhelye mellett. Nem ő a mi emberünk. Károlyi Mihály a nemzet tévedése volt. Egy ütődött, mameluk gróf, aki visszafelé olvasta az ábécét. Aztán meg ténfergett, tántorgott erre-arra, az országot meg odaadta Kun Béláéknak, jött a nagy Tanácsköztársaság, szorosan utána Trianon… Mi meg itt maradtunk kilencvenháromezer négyzetkilométeren, elveszítve Erdélyt, a Felvidéket, Kárpátalját, Bánságot, Bánátot, Szerémséget, Burgenlandot…
Én nem fogom csókoltatni a vörös grófot, merthogy benne szunnyad a sötétség. És az a tisztátalanság, amit aztán átadott az utókornak, mi meg visszük a vállunkon a koloncot.
Aki akar, tapsoljon Károlyinak, én hátrafordulok.

Nem bírnak leállni: megérkezett az újabb Kollár Kinga-botrány