Hogyan legyél humoralista (54.)

Egy csillagos nyári estén – 2004. július 8-án – önálló műsorom után Trisztánnal ültem… és Richárd atyával, Tihanyban. Trisztán hívott: …ott arra távol… még távolabb… szigetek ringatóznak… fényes bóbiták… jössz velünk? Borom kiittam, poharam talpa csattant, elképzeltem – Radnótival, és maradtunk Richárd atyával (egy „légtérben”), feleségemmel két napot (négy héttel később), a Tihanyi Bencés Apátság „királyszobájában”. Krizbai Bandi barátunk is velünk volt, a leanderes-haranglábas kolostorudvarra s templomtornyokra néző „szépszobában”. Itt már nem járt Illyés Gyula, azért nő a levendula jaj! (második ottjártunkkor már elnyíllott sajna.)
Azóta itthonról képzelem tovább a hely szellemessége helyett, szellemét… a „bús Budapestről”, s mert elképzelhetem (Richárd atya naplójegyzeteiből-egyéb írásaiból), maradhatok vele, abban a közösségben, rendben, életmódban-szemléletben. Mintha a magam vágyának keresnék helyet ott az apátságban, elképzelve innen világian a világi életemből, ahogyan a „királyszobából” – készülve a boldoggá avatásra –, hosszan mélázva kinéznék az ablakon… Vivaldi zenéjére, mind a négy évszakban, minden nappal és éjjel, a folyton változó-színesedő, majd az elfehéredett, áldott balatoni tájra…
Aztán, ahogyan haladok a kalendárium olvasásában, látom, lassan már szinte egy „szabad” perce sincs Richárd atyának… minden idő jóformán önkéntes, embert-próbáló, de édes Isten-szolgálat. 2002. január elsejei dátummal vetette papírra naplójegyzetében – s jelent meg a 2003-as Kalendáriumban: ki gondolta volna, hogy immár „nyugdíjasként” fogok feljegyzéseket készíteni Tihanyban? Amikor Kamarás István beszélgetett velem a Könyvtáros című folyóiratban a nyolcvanas évek végén, álmaim között megemlítettem: ha szabadon cselekedhetnék, valahol elindítanék egy iskolát, ahol még nem volt… építenék Pannonhalmán egy ifjúsági lelkigyakorlatos házat, és újjáélesztenék egy feloszlatott apátságot: Tihanyt… Ez lett a sorsom. Már a nyolcadik évemet kezdtem meg itt, idegenként jöttem, s úgy érzem, számtalan szál köt már ide. Ismernek. Még azt is mondhatom, hogy megbecsülnek. Arról nem beszélhetek, hogy a lelkipásztorral szemben támasztott követelményeknek meg tudok felelni: adottságaim nincsenek rá. De valami Tihanyból mégiscsak lett, nemcsak a felújításra gondolok, hanem az életre. Például a Tetőtéri estékre, amelyeknek híre van. Vagy a már hat elkészült könyvre, a Tihanyi Kalendáriumra. (Azóta tovább gyarapodott az évek számával.) Vagy a vendégházunkban alkalmanként vagy már rendszeresen nyugalmat és felüdülést és megújulást találó csoportokra. (Ezekhez tartozunk most már mi is.) Tulajdonképpen hálás lehetek… (hát még mi!) Hatvanadik születésnapom megünneplése igazi ünnep volt… (Az enyém is… Az az Olasz Ferenc és a már onnan „föntről” figyelő felesége ünnepelt, aki(k)nek kiállítása most nyáron volt a tihanyi apátságban… s megtisztelt Makovecz Imre is, aki a kiállítást megnyitotta… Szabó Mariann… Nincsenek véletlenek… már földi életünkben összeérünk előbb-utóbb, mint bablevesben az ízek… s akik „egy virágból valók”.)
Dr. Korzenszky Richárd éppen e nyáron, július elején írta le Az európaiságról – Szent Benedek ünnepén – című esszécikkében: Szent Benedek Regulája kézikönyv lehetne mindenkinek, aki az európai gondolattal foglalkozik. Sőt: kötelező olvasmányként írnám elő. (Kibújt belőle a tanár-szög… immár néptanítóvá lépve elő.) Mert nem ismer különbséget ember és ember között: mindannyian ugyanannak az Úrnak szolgálunk, ugyanannak a katonáskodásnak terhét viseljük. Nincs különbség a szabad vagy rabszolga sorból származó között a monostorban. Ugyanakkor nincs a személyiséget megsemmisítő egyenlőség sem: énekelni, felolvasni ne merjen akárki, csak az, aki erre megbízást kap, és a közösség épülésére szolgál. (Ezért nem olvasom fel… éneklő hangomon, csupán lejegyzem, átmásolom.) Vagy micsoda emberismeret: – hallom az atya jellegzetes hanghordozását, látom szem-felcsillanását, ahogyan szóban – is – mondaná. Amikor az étkezés rendjéről van szó, azt írja – Szent Benedek –, hogy főtt ételből legyen elég kettő, mert ha valaki testi gyöngesége miatt… (az enyém „lelki” is… mármint a torkosság utáni érzet…) az egyikből nem tudna enni, a másikból vegyen és lakjék jól… (tehát „ebből – se – egy kicsit… abból is…” lehet?) Az európai demokrácia kezdeteit ebben a szerzeteseknek szóló szabálykönyvben találjuk meg, ahol szó van az elöljáró megválasztásáról, ugyanakkor szó van arról is, hogy az elöljáró mindent tanácskéréssel tegyen. „A testvéreket meg kell hívni a tanácskozásra” – nem aktualizálok… hogy egy országnak a tényleges feje sem választódhat… nem lehet(ne) már az egypárti idők gyakorlata szerint… csupán egy párt bel- és magánügye, kizárólagos „zártkörű” jogosítványa… Sorolhatnánk még tovább is a monostoron belüli élet elrendezésének területeit, amelyek mind-mind „lefordíthatók” a társadalom szervezésének, berendezésének nyelvére.