Hogyan legyél humoralista (57.)

(AMI ÚJ ÖNÁLLÓ ESTEMBŐL MAJD KIMARAD)
A televízióban ma – 2004. október 25-én este – éppen a sorozatgyilkosok „lélek”-tanáról értekeznek… mi motiválja őket, mi lehet a közös bennük? Nem tudnak pontos választ adni, nem is lehet… embernek nevezik mégis őket minden esetben… messze nem „viccelődnék” az ő esetükben (sem), például olyan szófacsarással, hogy ez az „emberség” nehezen képzelhető el… még úgy sem, hogy nem meleg, hideg vér folyhat az ereikben…
A merényletek sorozatát általában azért is követik el ezek – így vélekednek a szakemberek –, mert az első gyilkosság után, majd legtöbbször a második-harmadik után is (hiszen ezért sorozatgyilkosok), további bátorítást kapnak, „vérszemet”, mivel az esetek zöme a rendőrség által felderítetlenül marad, az újabb és újabb áldozatok így lehetségesek…
Bűnüket általában utólag sem bánják meg (a bűnözők), sorolhatnám tovább rávezetőként a hasonlóságokat, de megállapodtunk ugye, hogy ez esetben sem szabad elvinni ezt az írást, valamilyen fajta ízetlen poénkodás fele… Egyébként egyre több olyan történés adódik mindennapi életünkben, ahol bűnrészesség számba menne, ha egy könnyű hatás érdekében elkenném ezeket az egyre szaporodó vérlázító jelenségeket, melyek alapvető jogainkban csúfolnak-aláznak meg… ember- és életellenesek – megteszik ezt olcsó sikerhajhászok úgyis, az úgynevezett kereskedelmi és bulvár (ami egy) írott és elektronikus médiában-műhelyekben.
Na most már talán kiragadhatok egy-két hasonlatot mai mondanivalómhoz… Például mindjárt a „motivációt”, anélkül, hogy a „mi a közös” -ben bármilyen közösséget is vállalnék. Lefedeztem magam… tehát a „felderítetlenség” és ebből következően a „bátorítás” (vérszem) is szóba jöhet esetemben, teljesen más értelemben természetesen… „Bűnüket általában utólag sem bánják meg” – én sem… Elkövettem ugyanis az elmúlt tizenöt évben is gyilkos szatirikus sorozatokat, bár ennek a mostani sorozatnak immár ötvenhetedik része kivételével, a zöme inkább galamblelkű volt, időnként sajnos a humor rovására átment moralizálásba…
Hogy annak idején mi „motivált”, miért írtam meg és miért éppen azt és úgy, ahogy… ez felderítetlen számomra is, a mai napig, bűnhődök ezekért (inkább jogtalanul, az előítéletek, „beskatulyázások” miatt), de nem bántam-bánom most sem…, hogy ezeket a „bűncselekményeket” „sorozatban” „elkövettem”. Meglehet, időnként sajnos én is elmentem egyfajta hamis elkötelezettség felé… nem mindig az értékek tisztelete és védelme volt az első számú szempontom… lehúztak a gyarló-tiszavirág életű aktualitások és percemberkék-pártok… Mégis, most a bőség zavara közben, amikor új önálló estemhez ezekből az írásaimból válogatok, s majd leközlök itt egy „örökzöld” csokorra valót ezekből is, amiket ki kell hagynom majd műsoromból, meg kell állapítsam: nincs különösebb szégyellni valóm… bátran vállalhatom ezeket… hozzátéve: nem az én erényem és szégyenem se, hogy ma sajnos talán még jobban elevenbe vágók, mint egykor.
Itt van mindjárt ez az első, mai, amit publikálok… Túl didaktikus lenne (szájbarágó), ha előzetes vagy utólagos kommentárt fűznék hozzá… de annyit azért elöljáróban megjegyeznék, megszenvedtem ezt a mostani október 15. előtti és alatti (utáni) időket, és – borzalmas leírni, de meg kell tennem –: Édesanyám jó, hogy már nem élte meg (át) ezeket az időket… az ő valóban átélt, be nem gyógyuló-gyógyítható fájdalmával is „játszottak” volna ugyanis pitiáner, gyomorforgató, aljas hatalmi célok érdekében… S akkor jöjjön most az az írásom, ami egy 1996-os könyvemben jelent meg, de még azelőtt is több évvel korábban írtam meg.
AMIKOR A NYILASOK 1944-BEN RAZZIÁZTAK
– Duna-part melletti, Molnár utcai kényszerlakásunkban, s az egyik igazoltató nyilas suhanc megnézte Édesanyám „erdélyi menlevelét”, megjegyeztem és azóta sem felejtem el arckifejezését, miután lereagálta Édesanyámon a fejkendőt, mellyel szegény tragikomikusan „magyarosítani” próbálta magát.
Megjegyeztem és nem felejtettem el – bár mindent elkövettem ennek érdekében –, de még ma is időnként rémálmaim vannak arról, ahogyan ugyanebből a nyilas csoportból egy másik suhancformájú, látva rajtam, a hatéves kisfiún a félelem egyértelmű jeleit végső kiszolgáltatottságomban, ezt kihasználta és rátéve még egy lapáttal, magához intett, majd a többiek szórakoztatására megkérdezte tőlem: milyen katona lesz belőled?! Megjegyeztem, nem felejtem el, rémálmaim vannak időnként amiatt is, ahogyan távoztukban a nyilasok megfenyegettek: hamarosan visszajönnek!
Azóta történelmünk folyamán újra és újra visszajöttek, hol bolsevik, hol egyéb köntösben, hatalmi pozíciójuk megtartása érdekében minduntalan játszva – immár nemcsak Édesanyám – az én félelmeimmel is.
Tegyem hozzá? „megfejelve”? hogy az antiszemitizmus a legnagyobb bűnök egyike, ennél nagyobb csak az, ha (ez ügyben) teljesen ártatlanokat vádolnak meg ezzel!