Hüllők a mocsárban

Tudósítás olvasható a Magyar Nemzet 1945. május 13-i számában annak a Gáspár Sándornak a népbírósági peréről, aki az Új Idők (korábban: Singer és Wolfner) kiadóvállalat vezérét, az amúgy nemzetközi hírű s rangú festőművészt, Farkas Istvánt 1944 áprilisában a németeknek kiszolgáltatta. Aki e rövid cikk olvastán esetleg nem tudná, hogy e csúf perben vajon kinek az oldalán állhat az igazság (a vádlókén, akik azt állították, ha Gáspár, aki az Új Időknél Farkas István helyére került, saját kezűleg nem kanyarítja a sajtókamarai lista végére a kiadó vezetőjének a nevét, a művész megmenekülhetett volna, vagy a vádlottén, aki azzal védekezett, hogy több helyütt is kérelmezte jótevőjének és jó barátjának a szabadon bocsátását), pontos eligazítást kaphat a két világháború közötti írófejedelemnek, Herczeg Ferencnek az emlékirataiból. Az irodalmi köztudatból mind a mai napig kirekesztett író ugyanis, akit a magyar irodalom sok más jeles személyiségével, többek között Márai Sándorral és Fekete Istvánnal egyetemben szoros szálak fűztek a Wolfner-Farkas család cégéhez, magához Horthy Miklóshoz fordult Farkas István ügyében. És a kormányzó az elsők között „részesítette kegyelemben” Farkas Istvánt és családját. Csakhogy – ez olvasható Herczeg Ferenc emlékiratában – „a bürokrata mocsár fenekén nyüzsgő hüllők szabotálni tudták minden intézkedés végrehajtását… Az a gyanúm egyébként, hogy Farkas István cselszövésnek esett áldozatul. A tettest szakmabeli félkéz-kalmárok közt keresném, akik úgy kalkuláltak, hogy a főnök eltüntetésével magukhoz tudják kaparintani az egész kiadóvállalatot.”
A Magyar Nemzet, hacsak tehette, korábban is, később is a bírósági tudósításoknál méltóbb műfajokban foglalkozott Farkas Istvánnal. De nem túl gyakran tehette. A szeretett hazájában sem életében, sem holtában nem nagy elismertségnek örvendő művésznek, akinek – mellesleg szólván – Nyugat-Európa legjelesebb művészeti fórumain méltatták munkásságát, idehaza nem volt sok kiállítása. Képeit, amelyeket mindig is szeretett volna együtt tartani, sok lemondás árán egy finom lelkű pékmester, Glücks Ferenc és felesége mentette meg a szétszóródástól, a Wolfner család híres képzőművészeti gyűjteményének több más becses darabjával, felbecsülhetetlen értékű Mednyánszky-festményekkel, Nagy István-művekkel egyszerre. A Glücks házaspár kezdeményezésére s jószerint az általuk megfogalmazott szerződési feltételek mellett került e becses hagyaték Kecskemétre, a Cifra Palotába, a Kecskeméti Képtár tulajdonába. Sajtóinformáció azonban e lényeges fordulat után is inkább csak abból született, hogy az értékes kollekció hány százaléka látható méltó körülmények között a képtár állandó kiállításán, és mennyit „dugtak el” belőle múzeumi raktárak mélyére. Farkas István emlékét – ámbátor az első világháború kitörésekor, hogy a szülőföldjéhez való erős kötődését ezzel is tanúsítsa, Wolfnerről Farkasra magyarosíttatta a nevét, majd pedig felderítőtisztnek jelentkezett – csak a halálának ötvenedik évfordulójára megjelentetett monográfia őrzi: S. Nagy Katalin kitűnő munkája. Meg egy október végéig látogatható kiállítás, amelyet a művész szigligeti házában rendeztek meg. Erről sem tudnak sokan, akár a róla szóló, gazdagon illusztrált tanulmánykötetről.
Bizony, a szigligeti Farkas István-emlékházat sem tartják számon elegen. Pedig a Kamonkő alatti épület látványnak sem utolsó, teraszáról szinte a tó nagyobbik karéja belátható. Legelőször a szeretett öreg mester, Mednyánszky László hívta fel Wolfner József egyetlen fiának a figyelmét e táj szépségére. „Mennyi mindent hintett el, szinte észrevétlenül, mintegy útravalónak” – idézte Mednyánszky emlékét később is Farkas István, valahányszor valami jó dolog történt vele, összehozott egy „valamirevaló akvarellt”, vagy beköltözött a visszavonulás menedékhelyének épített házba, Szigligetre. Pompás éveket élhetett itt, az életművét összegző nagy munkái szinte kivétel nélkül mind itt keletkeztek. Mint a nagy színész, aki pár jutalomjátékkal búcsúzik el legkedvesebb szerepeitől, Farkas István is elköszönt szellemalakjaitól, lárvaarcú s arc nélküli embereitől, félelmet és szorongást keltő látomásaitól, a gyanús és ellenséges világtól. Fehér tornyú kis templomokat festett Szigligeten, lapályokat, folyókat, dombokat. Fojtogató hangulatú festmények kerültek ki a 30-as évek végén, a 40-es évek elején is a szigligeti műterem falai közül csakúgy, mint amikor a Rue Champagne Premiere 9. szám alatt bérelt lakást Párizsban, Rainer Maria Rilke szomszédjaként. De ezek a Szigligeten született képek azt sejtetik, alkotójuk ekkorra már megvívta csatáját az elkerülhetetlennel, elfogadta a halált. Talán mert rájött – ezt mutatja a Szigligeti hegyek című 1937-ből való festménye is, legalábbis S. Nagy Katalin csodálatos műelemzése erről győzi meg olvasóját –, hogy az út vége „csak” a világ vége, de azon túl derűs mezők következnek.
Akik a szigligeti Farkas-villát helyreállították, és nagy bölcsen berendezték, belakták (a tetőtérben ifjú képzőművészek számára alakítottak ki műtermeket, a földszinten, a három egymásba nyíló kiállítótermecske mellett vendéglő üzemel), úgy tűnik, ismerik is, értik is, szeretik is azt a tragikus életutat megjárt férfiút, akinek az emlékét idézik. A húsz-egynéhány kép – amelynek nagyobb részét Kecskemétről hozták, kisebb részük a művész leszármazottainak a tulajdonából való – értéke szerint szerepelteti az életmű minden egyes szakaszát. A Mednyánszky László hatása alól szabadulni nem tudó, de nem is akaró ifjú grafikust is megismerhetjük általuk, a kubizmussal heves szerelembe eső világvándort is. A hadszínterek bátor önkéntesét is, akinek minden személyes merészség és katonai bravúr mellett is volt egy-egy pillantása a bajtársak szenvedéseire, az „ellenséges”, idegen tájak és kultúrák szépségére, ahogyan ezt vázlatfüzetének lapjai tanúsítják. A nagy utakat megjárt és nagy utakat építő művész ismerhető meg e sajnálatosan rövid ideig látogatható tárlaton (a szeptember közepén megnyílt kiállítás október utolsó napján zárja kapuit, az érdeklődők vigasztalására azt ismételgetik, hogy 2005-ben márciustól fogadja ismét a XX. századi magyar festészet híveit a szigligeti emlékház), akinek – a kortársak és barátok szerint – ez volt az életfilozófiája: „Építs utakat, és tartsd karban őket, hogy ha Isten szekere akar áthaladni rajtuk, ne legyen útjában akadály.”