Tito partizáncsapatai és a szovjet alakulatok 1944. szeptember 6-án kezdték meg a Bánát elfoglalását, két hét múlva pedig Moszkvában egyezményt kötöttek a hadműveletek koordinálásáról. Október 8-án a Vörös Hadsereg egységei bevonultak Zentára, 10-én pedig Szabadkára. Tito a partizáncsapatok parancsnokaként katonai közigazgatást vezetett be az addig magyar kézen levő területeken. Ez az állapot 1944. október 22-től 1945. február közepéig tartott.
A partizáncsapatok délvidéki bevonulását rendkívül kegyetlen és véres bosszúhadjárat kísérte.
Magyarországon gyakorlatilag a rendszerváltozásig tilos volt foglalkozni az 1944. őszi bácskai eseményekkel. S habár a médiumok és a történelemtankönyvek még ma is hallgatnak a hungarocídiumról, Cseres Tibor Vérbosszú Bácskában című könyvével sikerült áttörni a hallgatás falát, de ugyanitt említhetjük Vékás János napra pontosan részletezett délvidéki kronológiáját is. A rendelkezésünkre álló forrásokból – beleértve a még élő tanúktól érkező, folyamatosan bővülő vallomásokat is – szörnyű kép rajzolódik ki 1944 őszéről.
A bosszúhadjárat szerves része volt az áldozatok embertelen megkínozása. Tudunk rostélyon megégetett plébánosról, élve megnyúzott falubíróról, derékba fűrészelt négytagú családról, gránáttal felrobbantott kisgyermekről. A legyilkoltak között éppúgy találunk kisiskolás gyermekeket, mint kamaszkorú lányt, néhány hónapos csecsemőt vagy csaknem kilencvenéves aggastyánt. A sokszor hetekig tartó kínzások mellett fontos szerepet kapott a nyilvánosság: a likvidálásokat többnyire a falu lakosságának jelenlétében, a családtagok szeme láttára hajtották végre. A legyilkolt magyarok számát összességében húsz- és negyvenezer közé teszik.
A Jugoszláv Kommunista Pártnak a genocídium megszervezésében játszott szerepe, valamint az etnikai tisztogatási szándéka a rendelkezésre álló források ismeretében cáfolhatatlan valóság. A párt vajdasági tartományi bizottsága 1944. október 2-án, tehát még a vérengzések megkezdése előtt utasítást adott körzeti szervezeteinek az úgynevezett ötödik hadoszlop megsemmisítésére. Ivan Rukavina vezérőrnagy, a katonai közigazgatás parancsnoka egyenesen a Vajdaság délszláv arculatának megőrzését hangsúlyozta elérendő célként; a kommunisták helyi szócsövének számító újvidéki Slobodna Vojvodina 1944. október 28-i száma szerint pedig „szükség van olyan energikus lépésekre, amelyek biztosítják a Bácska jugoszláv jellegét”.
Josip Broz Tito közvetlen felelőssége írásos dokumentumokkal nem bizonyítható ugyan, ám – mint Cseres Tibor írja – „eltűrte s szóbeli utasításokkal elrendelte, hogy a visszafoglalt Jugoszlávia egész területén bosszuljanak meg partizánjai minden sérelmet, amelyek a háború négy esztendejében a szerbséget érték”. Amit viszont biztosan tudunk, hogy 1944. október 16-án táviratban utasította egyik bizalmasát Versec német lakosságának kiirtására, s valószínűsíthető, hogy ugyanezekben a napokban hagyta jóvá a „hideg napok” miatt kollektív bűnösséggel vádolt csurogi és zsablyai magyarok lemészárlását is. (A két faluban hetente hajtották végre a nyilvános kivégzéseket, amelyeken a családtagoknak is jelen kellett lenniük. Az életben hagyott magyarokat 1945 januárjában a járeki koncentrációs táborba hurcolták.)
Magyarországon az akkori közélet több neves szereplője is szóvá tette a történteket. Illyés Gyula például 1945. június 5-én a következőket jegyezte fel naplójába: „… igen leverten kezdek az előadásba a magyarság helyzetéről: negyvenezer embert a Délvidéken megöltek, Pozsonyban tizennégyezret internáltak, a Kárpátalján alig van már magyar…” A magyar külügyminisztérium Jugoszláv–magyar határmegállapítás című dokumentuma pedig leszögezi: „A Bácskába bevonuló partizánok több helyen (elsősorban Zenta, majd Újvidék, Palics stb.) véres bosszúállást szerveztek. A magyar áldozatok számát itt kb. 40 000-re lehet becsülni. Nemcsak területi, de semmilyen más igényt nem lehet egy többszörösen megtorolt bűncselekménynyel megindokolni.”
Ugyanakkor a politikai élet több vezéregyénisége egyetértését fejezte ki a történtekkel. A szociáldemokrata Marosán György a Jugoszláv–Magyar Társaság egyik rendezvényén kijelentette: „A partizánok közös harcban vérrel pecsételték meg azt a barátságot, amely a jugoszláv és magyar nép örök barátságának alapja lesz.” A kommunista Kállai Gyula szerint a titói szabadcsapatok megjelenésével „a soviniszta méregkeverés megszűnt az egyes nemzetek között: a népfelszabadító háború Jugoszlávia népeinek egységét és testvériségét írta zászlóira”. Az egyébként délvidéki születésű Rákosi Mátyás pedig az MKP harmadik kongresszusán így fogalmazott: „A legnagyobb elismeréssel kell megemlítenem Jugoszláviát és nagy vezetőjét, Tito marsallt, aki valóban demokratikus és a jövőbe látó politikájával példásan bánik országában a magyar néppel. Jugoszlávia népeinek elég okuk lenne, hogy felelősségre vonjanak bennünket Horthy Bácskában elkövetett gaztetteiért. Azok, akik szabadságukat és nagyságukat annyi hősiesség és véráldozat árán szerezték meg: Jugoszlávia népei és vezére itt is bölcs mértékletességgel járnak elöl.”
Az 1944 októberétől decemberig tartó időszakot a tömeggyilkosságok jellemezték, amelyet szintén tömeges méretű internálások követtek. (A mai Szlovénia területén még 1945 júniusában is hurcoltak magyarokat gyűjtőtáborba, akiknek egyharmada 15 év alatti gyermek, mintegy fele pedig nő volt.) A deportálások után azonban konszolidáció kezdődött a Vajdaságban. Jovan Veszelinov, a Jugoszláv Kommunista Párt vajdasági bizottságának titkára 1945 áprilisában kimondta: „Megváltoztattuk álláspontunkat a magyarokkal szemben, szükséges fejleszteni bennük azt az érzést, hogy ebben az országban élnek, és érte harcolnak.” Josip Broz Tito pedig három hónappal később, a Jugoszláv Antifasiszta Nőfront belgrádi kongresszusán – nyilvánosan is elismerve ezzel a genocídiumban játszott szerepét – kijelentette: „Nem engedhetjük meg, hogy most bárki is felvesse a bosszú kérdését azért, ami 1941-ben történt. Mi bosszút álltunk, és ez elegendő, ehhez senki másnak nincs joga. Nem akarjuk többé a vérengzést egymás között.”
Szemben a két világháború közötti gyakorlattal, Tito megakadályozta a szerb dominancia kibontakozását, és meghirdette az államalkotónak tekintett szláv nemzetek közötti egyenlőség eszméjét. Habár a Vajdaság „jugoszláv jellegének megőrzésére” – valójában kialakítására – irányuló, fentebb említett törekvések jól mutatják, hogy a nem szláv népcsoportokra idegen testként tekintett az új államhatalom, a konszolidáció jegyében törvények sora gondoskodott a nemzetiségek formális egyenjogúságáról (ez alól egyedül a németek képeztek kivételt). 1945 májusától például törvényben büntették a nemzeti, vallási és faji gyűlöletkeltést, a jugoszláv alkotmány pedig kimondta a nemzeti kisebbségek szabad nyelvhasználatának jogát, amit aztán az 1947-es szerb alkotmány is elismert. Tito 1946 októberében a zágrábi választási nagygyűlésén kijelentette: „Megoldottuk a nemzeti kérdést. A régi Jugoszláviában nemzeti elnyomás és egyenlőtlenség volt. (…) Új Jugoszláviánkban minden nemzet – szerbek, horvátok, szlovénok, macedónok, Crna Gora-iak, nemkülönben minden nemzeti kisebbség is – teljes jogokat élvez, s megvannak a szükséges feltételei a kulturális és gazdasági fejlődésének egyaránt.”
1945 tavaszán a Vajdaságban újra beindult a magyar nyelvű oktatás, Zentán magyar tanítóképző kezdte meg működését, miközben Újvidéken, Szabadkán, majd a többi magyarlakta városban úgynevezett kultúrkörök alakultak. A magyar nyelvű újságok – Szentai Újság, Szabad Vajdaság (később Magyar Szó) – közvetlenül a szovjet, illetve jugoszláv csapatok bevonulása után az utcára kerültek, hiszen az új hatalom a „felszabadított” területeken azonnal gondoskodott saját nyilvánosságáról. Ezeket aztán újabbak megjelenése követte (Híd, 7 Nap, Zágrábi Magyar Újság, Vajdasági Dolgozó Nő stb.), 1945 áprilisában pedig a Belgrádi Rádió is elkezdte sugározni magyar adását. Ezek az orgánumok azonban – élükön az új rezsimhez hűséges vazallusi réteggel – az egyetemes magyar nemzeti kultúra és szellemiség ápolása helyett a kommunista osztályideológiát és a jugoszláv eszmét propagálták, a magyarságot ért jogsérelmek kapcsán pedig elhallgató, tagadó vagy egyenesen helyeslő álláspontot képviseltek.
A konszolidáció korai éveinek egyik legjelentősebb – az ott élő magyarság számára jóvátehetetlenül káros következményekkel járó – eseménye a Délvidék etnikai meghódítása volt. 1945–1948 között földosztás címén 226 ezer szerbet, montenegróit és horvátot telepítettek a régióba, akiknek 60 százaléka Bosznia-Hercegovinából, illetve Horvátország szerb határőrvidékéről érkezett. Ennek következtében 1948-ra a Bácskában a szerbek aránya – amint arra Kocsis Károly rámutat – az 1941-es 19,2 százalékról 35,7 százalékra, a Bánátban az 1931-es 40 százalékról 59,8 százalékra, a horvátok aránya pedig Baranyában az 1941-es 16,6 százalékról 35,1 százalékra nőtt. A magyarországi sajtó egy része lelkesen asszisztált a kolonizációhoz, de hasonló szervilizmussal nyilatkoztak a Magyar Szó hasábjain az új délvidéki magyar elit képviselői is: „Mire a telepítés befejeződik, Vajdaság nemzetisége jelentősen megszínesedik. (…) Igen, a telepítés befejezése után Vajdaság népessége egész Jugoszlávia kicsinyített képét fogja visszatükrözni, de ugyanekkor vissza kell tükröznie az egységet és azt a közös építőmunkát is, amely az egész ország területén folyik.”
Itt kell megjegyeznünk, hogy jugoszláv részről több forgatókönyv is született egy lakosságcserére – az egyik változatban Észak-Bácska és Észak-Bánát Magyarországnak való átengedésével is számoltak –, ám a magyarok tízezreinek kitelepítésével járó elképzelések végül nem váltak valóra. Edvard Kardelj, a jugoszláv békedelegáció vezetője Visszaemlékezések című memoárjában azt állítja, hogy a magyarok egy részének áttelepítésével csupán a németek kiutasítását szerették volna legalizálni.
A korabeli magyar politikai elit általában pozitívan ítélte meg Tito kisebbségpolitikáját, legfeljebb az elismerések intenzitása volt eltérő. Tildy Zoltán például 1945-ös miniszterelnöki beszédében, a kormányprogram ismertetésekor kijelentette: „Különösen értékes számunkra az a körülmény, hogy Jugoszláviában a kezdeti nehézségek után a magyar nemzetiség szabadon élheti népi életét a többi jugoszláv állampolgárral egyenjogúan.” Az ugyancsak kisgazda Dessewffy Gyula a Kis Újság 1945. december 30-i számában így írt déli szomszédunkról: „A velünk szomszédos Jugoszlávia föderatív állammá válva megmutatta, miként lehet a demokrácia és szabadság szellemében példaadóan megoldani a különböző nemzetiségek kérdéseit, s a magyarság csak elismeréssel és hálával tekinthet a jugoszláv megoldás felé.” Rákosi Mátyás pedig az MKP 1945. július 16-i miskolci tömeggyűlésén a következő helyzetértékelést adta: „Viszonyunk legjobb a két déli és délkeleti szomszéddal, elsősorban Tito marsall Jugoszláviájával. Tito marsall nemcsak nyilatkozataiban és magyarbarát kijelentéseiben mutatta meg, hogyan érez Magyarország iránt, hanem azzal a demokratikus gonddal is, ahogyan a Bácskában levő magyarokat kezelte.” Molnár Erik népjóléti miniszter a magyarországi délszlávok bajai nagygyűlésén egyenesen úgy fogalmazott, hogy a külföldi magyaroknak a legjobb helyzete Jugoszláviában van.
A háborús vereség eleve kijelölte a két ország között a vesztesnek és győztesnek kijáró alá-fölé rendeltségi viszonyt. Ráadásul az igen súlyos csehszlovákiai jogsértések miatt Magyarországnak érdekében állt, hogy pozitív példák felmutatásával igazolja Prága nemzetiségi politikájának tarthatatlanságát, illetve azt a tényt, hogy Budapest részéről megvan a szándék a szomszédokkal való jó viszony kialakítására. Jól mutatják mindezt Gyöngyösi János külügyminiszternek a párizsi békekonferencián elhangzott, Masaryk cseh külügyminiszterhez intézett szemrehányó szavai: „Vannak népek, amelyek demokratikusan viselkednek a magyarok iránt: a Szovjetunió és Jugoszlávia.”
Csak kevesen vállalták, hogy a megszokottól eltérő hangon szóljanak a nyilvánosság előtt a délvidéki magyarok helyzetéről. Köztük volt Mindszenty József hercegprímás, aki a béketárgyalásokon tartózkodó Gyöngyösinek címzett, 1946. július 17-én keltezett levelében leszögezi: „Sajnálattal kell megállapítani, hogy Magyarországon akadnak olyan tényezők, amelyek akár a sajtó hasábjain, akár a rádió hullámain keresztül azt a hamis tényt igyekeznek bedobni a magyar közvéleménybe, és – ami a legnagyobb oktalanság – ezzel a külföld előtt is hamis tényeket tárnak fel, ugyanis, hogy a jugoszláviai magyarság helyzete kielégítő, a jugoszláviai magyarok szabad életet élnek, van iskolájuk, sajtójuk, színházuk stb.”
Kétezer májusában Gereben Ferenc művelődésszociológus felmérést készített a délvidéki magyarok nemzeti identitásáról, a pozitív történelmi személyiségek rangsorolására kérve a válaszadókat. A megkérdezettek 27 százaléka Josip Broz Titót választotta, s ezzel a második Jugoszlávia megteremtője a népszerűségi lista első helyére került, megelőzve a sorrendben utána következő Szent Istvánt, Mátyás királyt és Kossuth Lajost. A mi Kádár-szindrómánkkal analóg jelenséget egyértelműen a titói „aranykor” emlékeivel – relatív jólét, nyugati munkalehetőségek, tartományi autonómia és formális nemzeti egyenjogúság – magyarázhatjuk, amelyeket a délszláv háború, a nélkülözés és a kisebbségi fenyegetettség még inkább felértékelt. (Tito történelmi szerepét egyébként a szerbek is ellentmondásosan ítélik meg; az ő szemükben azonban a szerb dominanciatörekvéseket elfojtó jugoszlavizmus képezi az eredendő bűnt.)
Ezek után aligha van okunk csodálkozni azon, hogy míg az előző, 1992–93-as felmérésben a megkérdezett magyarok még a szégyenletes, tragikus események sorában említették az 1944-es vérengzést, 2000-ben ugyanez az esemény már nem szerepelt a válaszok között.
Hatvan évvel a hungarocídium után csupán maroknyian képesek és hajlandóak emlékezni a történtekre – Magyarországon és a Délvidéken egyaránt.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
