(ki hisz, ki nem…)

Én nem tudom, hogy az úgynevezett ateisták a liberális felfogással ellentétben miért nem tekintik magánügynek hit nélküliségüket. Néha mulatságos eseteknek lehetünk tanúi, az Isten létét tagadók mintegy felvilágosultságukkal kérkedve a modern tudományokra hivatkoznak, mondjuk Darwinra, s meg sem fordul a fejükben, hogy maga Darwin személy szerint nem volt hitetlen, saját elméletéből esze ágában sem volt abszolút materialista következtetéseket levonni.
A hittel kapcsolatos alapvető kérdésre Szent Pál kétezer esztendővel ezelőtt megfelelt ezekkel a szavakkal: „Mert hitben járunk, nem látásban.” A hit nem érdem, hanem adomány, „nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörületes Istené”. Ugyanakkor Jézus tanítása szerint, aki zörget, annak megnyittatik. Mindebben sem az ész, sem a műveltség, sem a tudás nem játszik szerepet.
Van azonban egy alapvető szempont, amiről aligha feledkezhetünk meg, a szabad választás kérdése. Választhatunk-e valamit, amiről nem tudunk, amit nem ismerünk? Tehát mindazok, akiknek nem adatik meg a választás lehetősége, szabadságuktól fosztatnak meg a legföldibb értelemben is. Pál viszont azt mondja: „Az Úr pedig a lélek, és hol az Úrnak lelke, ott a szabadság.” Ami a legkülönösebb: vannak ateisták, akik a hittől éppenséggel szabadságukat féltik. A rendszerváltás egyik alapvető szellemi jellemzője, hogy a kommunizmus egyik alapvető törekvését az istenhit, a vallás, az egyházak megsemmisítését szolgáló abszolút egyoldalú és primitív materialista nevelési metódust hatályon kívül helyezte, a szabad választás lehetőségét kínálva mindenkinek és bárkinek. Ez volt az egyik legnagyobb falat, amit a szocialista tanoktól átitatott populációnak le kellett nyelnie. Ez a társadalmi lét és erkölcs alapvető változása, az addig követendőnek vélt ideológia egyeduralmának megtörése nem csak a lélekben és a fejekben, hanem az élet gyakorlatában is.
Az, hogy az egyházak a magyar társadalom életében, az emberek létmódjában, mindennapjaiban egyre nagyobb szerepet töltenek be, az, hogy a közszolgálati televízió az olimpiai közvetítéseket megszakítva közvetíti a Szent Jobb-körmenetet, egyesekben megbotránkozást és ellenérzést kelt ugyan, de alapvetően mássá teszi Magyarország ideológiai, világnézeti jellegét. Befolyásolja a közbeszédet, megváltoztatja a szokásokat, érinti a családok életét, az iskolai oktatást, még akkor is, ha Európa, amelyhez tartozunk és idomulni igyekszünk, ugyancsak szekularizált.
Aligha hiszem azonban, hogy egy olasz vagy német sportriporter az olimpiai közvetítések során megengedne magának (nagy tudatlanságában) egy ilyen (vagy egy ehhez hasonló) mondatot: „Alkidisz (görög kézilabda-játékos) minden mérkőzés előtt imádkozik, ez a babonája.” A könnyed hangú fecsegés, amellyel az ifjú magyar sportriporter az athéni olimpiát közvetítő, zseniálisnak aligha mondható stáb egyik tagja múlatta az időt, valószínűleg hű képet ad a magyar populáció lelki állapotáról és a hithez való viszonyáról. A szépreményű ifjú ezt a baromságot azon a könnyed hangon mondta el, amellyel általában a riporterek ismertetik a világhírességek szokásait, minthogy a horgászat a hobbija, és kedvenc maciját mindenhová magával viszi. Gyermeki ártatlansággal nevezte az imát babonának. A stáb többi tagjának vagy a közvetítésért felelős szerkesztőnek ez aligha tűnt fel. Talán egyszerű bakinak tekintik.
Az ima így szerencsemalac lett. Még az is elképzelhető, hogy a jó beszédű ifjú kabalát akart mondani, de a babona csúszott ki a száján, ezzel önmaga lelki szegénységét bizonyítva.
Hogy ez a szocialista beágyazódás körébe tartozik-e, én nem tudom…