(ki vájja ki…)

Én nem tudom, hogy a szólások és a közmondások általános érvényűek-e, vagy bizonyos esetekben a tények valódi állását nem fedik. A tényállás persze jogászi szakkifejezés, és nem minden esetben paralel azzal, amit igazságnak érzünk. De nézzünk egy közmondást, vizsgáljuk meg közelről és tüzetesen, hogy vajon az az állítás, miszerint „holló a hollónak nem vájja ki a szemét” a valóság teljességére vonatkozik-e, vagy vannak alóla kivételek, amelyek, úgymond, erősítik a szabályt.
A mondás értelmezése tulajdonképpen egyszerű: az egyívásúak, az egy gyékényen árulók, az egy bordában szőttek nem fordulnak egymás ellen, s ha van közös rossz szokásuk, a jelen esetben a holtak szemének kivájása, amely legtöbbször negatívumnak tekinthető, azt egymással szemben nem gyakorolják. Egy-egy prominens holló nyilvánvalóan ebben bízik, amikor megpróbál a sarkára állni más hollókkal szemben. (Ezt ma úgy mondjuk, hogy politikai érzéke cserben hagyja.) Miközben erre utalok, szabadjon kifejtenem, miszerint kiindulópontom és célom egy közmondás igazságtartalmának elemzése, nem pedig egyes személyek hollóhoz való hasonlítgatása. E rövidke eszmefuttatást tehát fogjuk fel tanmesének, amelynek egyik legősibb válfaja az állatmese. Szögezzük le: az, hogy éppen hollókról és szemkivájásról van szó, a mondás jellegéből következik, s semmiféle elmarasztalást nem tartalmaz, mivel a hollók csupán egy érdekcsoportot és szokásrendet testesítenek meg, már-már azt kell mondanom, nem kevesebbet, mint a szolidaritást.
Tehát nem személyekről beszélünk, s senkit sem nevezünk nevén, hanem elmélyedünk a szolidaritás, vagy ha ezt a szót túlzottan bensőségesnek véljük, a betyárbecsület értelmezésében. Tehát van egy szép nagy hollónk, akinek a szemét – a közmondást mintegy cáfolva – más hollók kivájták. Kár, kár!
Mivel minden eleven lény foggal-körömmel védekezik szemének kivájása ellen, azt kell hinnünk: itt kétféle aktus egybeesett, mégpediglen úgy, hogy formális értelemben a holló egy adott pillanatban közakaratból elhunyt, s szemének kivájása is rögvest megtörtént. Az „elhunyás” itt tulajdonképpen képletes, mivel a politika szót nem akarjuk belekeverni, így egy furcsa helyzettel kell szembe néznünk: a kivájt szemű holló életben maradt, s képes bizonyos cselekedetekre.
Ez természetesen nem a hollóvolt eredendő lényegéből fakad, alapvetően a holló uralta idők legbensőbb sajátosságai közé tartozott, hogy a szemkivájás a teljes fizikai elmúlást követte vagy megelőzte. Vagy először kivájták a szemét és elhantolták, vagy elhantolták, s utólag vájták ki. Már most megállapíthatjuk – történelmi léptékben –, hogy a holló bizony előszeretettel vájja ki a holló szemét. A múlt század harmincas és ötvenes éveiből számos példát sorolhatnánk fel ezzel kapcsolatban, de már csak azért sem tesszük, mert a mi időnkben maga a kivájás sokkal finomabb, mondhatnám gyengédebb lett, mint egykoron volt. Teszem azt, csak a fél szemét vájják ki társuknak, s azt sem egészen.
De mit tesz az a holló, aki biológiai értelemben eleven, sőt – ha némi depressziót átélve is – képességeinek birtokában van, s lát is, legalább a fél szemével? Csüggedten félreáll az útból? Fél szemmel ugyan, de visszatér a hollók közé? Vagy szívében bosszút forral? Például azt forgatja a fejében, hogy jó volna kivájni más holló szemét? Ilyen könnyelműségre aligha vetemedhet. Éppenséggel azért nem, mert egész tragédiájának az a lényege, hogy kisebbségben maradt. S ebben az esetben a kisebbség már-már egyenlő az egyedülléttel. S aligha akarja a másik szemét is elveszíteni.
Hogy a hollók között vannak-e hősök és mártírok, én nem tudom…