Körhinta

Sosem hittem volna, de van valamiféle kapocs Joszif Visszarionovics Sztálin és Törőcsik Mari között. Az előbbi ugyanis már nem, utóbbi pedig még nem méltó arra, hogy a Magyar Köztársaság fővárosának díszpolgára lehessen. Megáll az ember esze, hazudhatnánk, ha még bírnánk csodálkozni bármin is. De nem vagyunk „gyárilag naivak”. Törőcsik nem lesz díszpolgár, nem ülhet fel a fővárosi körhintára, mert emberileg nem állta ki a próbát: Budapestet ki kell érdemelni, Budapestnek bizonyítani kell, ezek szerint nemcsak holmi lexikonokba kívánkozó életművel, de kiegyensúlyozott, világos ideológiával, bivalyerős kötődéssel is, mert a fővárosi díszkörhintát bizonyítottan világos ideológiájú és bivalyerős kötődésű hivatalnokok vezérlik. Ez így korrekt politikailag. A körhinta forog, Budapest vízfeje meg valahol az európai szociáldemokrácia és a határtalanul szárnyaló szabadelvűség között bólogat, mint műkutya a Skoda hátsó ablakában.
A bökkenő – ami miatt akár meg is állhatna az eszünk, de nem fog –, hogy éppen azok adtak jegyet Törőcsik Marinak a pesti díszpolgárok ringlispíljére, akik aztán nem engedték felszállni őt, éppen azok javasolták a tisztes címre Törőcsik Marit, akik néhány nappal később a bizottsági ülésen – titokban – nem szavazták meg korábbi javaslatukat. A vízfej odabólintott: szerinte Törőcsik Mari a kakukktojás. Hogy miért? Csak. Na és.
Budapest Főváros Közgyűlése annak adományozhat aranyéremmel igen, pénzösszeggel nem járó díszpolgári címet, aki kiemelkedő tevékenységet végzett a főváros és polgárai számára, a város fejlődése, gyarapodása és hírnevének öregbítése érdekében. Törőcsik nem lesz díszpolgár, még nincs meg az a bizalom, amit az utóbbi években többek között Kertész Ákos és Imre, Eötvös Péter vagy Soros György élvezett: ők már Budapest ékei, felettünk köröznek, felettünk pompáznak, nyilván megvan bennük az a kötődés, ideológia, korrektség, ami kell, ami muszáj, ami nélkül nem megy. De az előterjesztéshez szükséges minimumot túllépte az idén Garas Dezső színművész, Gönczöl Katalin jogászprofesszor, Konrád György író, Makk Károly filmrendező és Varga Imre szobrászművész is, ők beléphetnek a bűvkörbe, amit a hatodik jelölt már nem mondhat el magáról. Az sem mellékes, hogy az évi díszpolgári keret korlátlan, tehát Törőcsik is jócskán felfért volna a hintára. Mi itt, az ország csekéllyel több mint tízmillió polgára, akik még nem vagyunk Budapest díszpolgárai, nem érezzük sértve magunkat. Minket ugyanis nem jelöltek a díszes címre, amit Joszif Visszarionovics félszáz évig is viselt; szánjuk viszont a magyar film- és színháztörténet egyik csillagát, aki a jelölés után találtatott alkalmatlannak, s maradt köztünk, idelent, köznapi polgárnak. És egyetérthetünk abban, hogy ez a közgyűlési huzavona nemcsak szemtelen, pimasz, de megalázó is: korban, tapasztalatban, tettekben és érdemekben a művésznővel egy napon nemigen említhető bürokraták fogócskáznak a még kitöltetlen oklevelekkel és az egykor bizonyosan megtisztelő elismeréssel. Ugyan ki veszi ezek után komolyan a Budapest díszpolgára címet, amit a felette nosztalgikusan őrködő, sztálini mosoly varázsolt groteszk vurstlivá?
Kinek jó, ha néhány faramuci fővárosi figura felette ítél: ha koronázni kegyeskedik, vagy pálcát törni méltóztatik? Több lesz-e Törőcsik, ha díszpolgári előterjesztését megszavazza a huncut társaság?
Ugyan. Pörög a körhinta, Törőcsik meg lent marad, köztünk.
Nézzük a forgást, beleszédülünk, émelygünk, huncut a gyomor, nem bírja a centrifugális erőket.