időjárás 6°C Barbara , Borbála 2022. december 4.
logo

Köznapló

Végh Alpár Sándor
2004.10.09. 16:29

Szeptember 29., szerda
A koalíció szavazott: mától Gyurcsány Ferenc a miniszterelnök. Kupa Mihály szerint az ifjú milliárdos a baloldal utolsó reménye, ha ő elbukja, a szocialistáknak végük. Ez világos, csak az nem, mekkora az esélye egy olyan politikusnak, aki folyton blöfföl, s így nemcsak ellenfeleit téveszti meg, de játékostársát is, ahogy ez megesik néha a kártyaasztalnál. Nagy tét tornyosul előtte: Magyarország, meglehet, számára nem több egy cégnél, amiből ki kell hozni a pénzt, lehetőleg minél többet. Azt se tudja senki, csak most, az elején blöfföl jólétről, remek gazdaságról, hogy aztán majd felrúgjon minden szabályt, és ő maga legyen a szabály.

Szeptember 30., csütörtök
Filmet mutattak a munkásőrökről, s amíg néztem, eszembe jutott egy házaspár. A férfi mérnök, az aszszony óvónő, lakásuk egy vizes lyuk Kőbányán. Egy napon jött a hír, hogy lebontják a roskadozó házsort, minden ott lakó új lakást kap, naposat, központi fűtéseset, Óbudán vagy Békásmegyeren. És tényleg, megérkeztek a bontóbrigádok, zaj, por, de sebaj, hamarosan költözünk. A férfi már számolgatta, mikor érik el az ő házukat, ám egy nap hirtelen csend lett. Kinéztek a kapun, s látták, hogy se gépek, se emberek: ott felejtették őket? Igen. Ott felejtették őket. Akkor határozta el a férfi, hogy elmegy munkásőrnek. Belebújt a szürke egyenruhába, járt lőni, díszlépést tanulni, ám a belépés nem csak ezzel járt: kezdett átformálódni belülről is. Másként fogalmazta mondatait: magyarázkodó lett, homályosan szólt, néha maga se tudta, hogy keveredjen ki a mellébeszélés szókígyóiból. Látható volt, hogy szenved, ráadásul, hogy el ne felejtsem: mégse kapott lakást.
Nem minden munkásőr volt ilyen. Az egyik arról anekdotázott a filmben, hogy egységük remek társaság volt: igazi közösség, ezt a szót többször említette, bűvös ereje lehetett a pártzsargonban. Kirándulni jártak, a Keresztény Múzeumot is megnézték Esztergomban. Kértünk egy papot, jött is, és körbevezetett minket, mondta. Na, persze… Kádár is pappal temettette az anyját, és első kézből tudom, hogy a ministráns fiúnak száz forint borravalót adott, később elment a Vatikánba, s mikor feltették neki a kérdést, mert ötvenhét után tucatjával börtönöztek be papokat, szabad-e mind, azt felelte, igen. Hazudott. A pápának.

Október 2., szombat
Háborúzik a magyar irodalom. Nyilatkozik ez, odamondogat az, s ahogy nézem az arcokon a sokféle indulatot, eszembe jut egy ízes szavú erdélyi ember, akiből vendéglős lett Amerikában. Ő, Szathmáry Lajos mondta Ráday Mihály kamerája előtt: „Az az író, aki ír, nem az, aki pofázik róla”, s ez bizony így van, akármilyen okosan forgatják a szót a megmondó emberek. Mindenki a pénzről beszél, és senki nincs, aki elő merné hozni az adósságokat. Munkaadósságokra gondolok, persze. Meg nem írt könyvekre, elhallgatott, agyonhazudott szerzőkre. Tizenöt év demokrácia után ott tartunk, s ez Gereben Ágnes könyvéről, a Művészet és hatalomról jut eszembe, hogy többet tudunk az orosz vagy ha jobban tetszik így, a szovjet irodalom százféle nyomorúságáról, mint a magunkéról.
Gereben megírta például, mint megy tönkre egy író, ha politikai szerepet vállal a diktatúrában, és könyvének csaknem egyharmada arról szól, min ment keresztül Gorkij, nálunk meg csend övezi, mire vállalkozott Veres Péter és Szabó Pál, amikor elfogadták, hogy Rákosi bábfigurái lesznek. Vagy ott van Móricz, akit tenyerén hordott a kommün, és hipp-hopp, tizenöt év múlva ott találjuk Illyéssel egyetemben Gömbös lakásán, aki, finoman szólva, nem volt több egy közepesen buta katonatisztnél. Ki írta meg, mi történt azon az összejövetelen, és mi lett a következménye?
Arra se ad magyarázatot irodalomtörténetünk, miért lehetett közemlékezetű mártír öt évtizeden át Radnóti, Szerb Antal vagy Bálint György, és miért nem hagyták közéjük kerülni Karácsony Benőt vagy Pap Károlyt, holott ők is gázkamrában végezték? Aztán ott a párt, mely elbánt József Attilával, meghamisította Kassák életművét, elhallgattatott tiszta szemű írókat, mint Tersánszky vagy Mándy Iván: hol a könyv, mely elmondja tételesen, mennyit ártottak a kommunisták a magyar irodalomnak? Mikor olvashatunk arról, kiket tett tönkre a botfülű kultúrkomisszár: Lukács György? De rákérdezhetünk új dolgokra is: három éve kapta Kertész Imre a Nobel-díjat, de azóta se jut eszébe egy kiadónak, hogy odategye a Sorstalanság mellé Szép Ernő háborús naplóregényét, az Emberszagot. Nem azért kéne odatenni, hogy lássuk, Kertészé kiállja-e a próbát, ellenkezőleg: így kapnánk tiszta képet arról, mire képes a magyar irodalom.
Órákig sorolható, hány kérdésre nincs válasz, mégis csak a „pofázás” folyik, hogy idézzem a székely vendéglőst. Az olvasó nem számít, az maradhat tájékozatlan, félrevezetett. De hát miféle irodalom az, melyet nem érdekel az olvasó? Olyan, mint az a futball, melyet hidegen hagy, hányan ülnek a lelátón. A miénk ilyen. A magyar játékos egyedüli célja, hogy megkapja a dohányt, a többi lényegtelen. E felé közelít a magyar irodalom is, ha az írók így folytatják.
Nem a másik tábor, nem nevek ellen kell harcolni, hanem magunkért. És nem a pénzt elirigyelni tőlük, hanem jobbat írni. Dühítő, hogy némely írónak bejárása van ilyen-olyan bankárhoz? Nem tudom, Kafkát foglalkoztatta-e ilyesmi. A hazátlan Joyce-t? Az űzött Bulgakovot? Mert ha még mindig ők az értékmérők, márpedig ők azok, akkor százszorta fontosabb, ha mindenki azt csinálja, amihez ért. Aki a regényhez, az regényt, aki a pénzhez, az pénzt.
S míg el nem felejtem, egyszer úgyis kiderül minden. Ma már tudjuk, hogy a ravasz Gide, a művelt Malraux, a tökös Hemingway piszkos politikai ügyekben tocsogtak, ezért kaptak hírt, nevet és nagy pénzeket, ami akkor is így van, ha a Magyar Nagylexikon mélyen hallgat a tényekről.
Tudom, hogy Csontváryt egyesek bolondnak tartják, azt is, hogy miért, de amit e tárgyban mondott, annál jobbat ez idáig senkinek nem sikerült: „Oly munkát kell keresni és végezni, amely maradandó emléket hagy maga után; amely állandó, és semmiféle más által el nem homályosítható, különálló egyéni dolog legyen; különálló csillagként ragyogjon az égen – a magyarok egén. Csak így jöhetünk számba a világ nagy versenyében…” Ilyen egyszerű? Ami fontos, mind egyszerű.

Október 5., kedd
Van, amikor visszakívánok valamit az előző korból. Hiányzik például néhány hanglemez: ma este raktam fel az egyiket. Jól emlékszem a könyvesboltra a Szent István körúton a patika mellett, ott vásároltam. Megtudtam valakitől, hogy a galérián népzenét árulnak. Még nem múlt el belőlem Bulgária: az illegális két hónap, amit ott töltöttem; a nagy múltú család lánya, akibe szerelmes voltam; meg persze a körözés, amit azért adtak ki, mert szüleim bementek a bolgár követségre, hogy eltűnt a fiuk. Már hogyne tűntem volna el: szökésben masíroztam nyugat felé, az első határt sikerült átlépnem papírok nélkül, benn jártam Szerbiában – ezekre gondoltam, mikor az eladótól bolgár zenét kértem. Fölraktam a fejhallgatót, az éles szopránhang belekezdett egy dalba, s én átadtam magam annak, ami elmúlt – egy jó szobrász megmintázhatta volna rólam a boldogtalanságot.
És akkor valaki megérintette a karom… Nem szeretem, ha idegenek hozzám érnek, oldalra kaptam a fejem, ám hiába akartam szigorú képet vágni, zordságom zátonyra futott a barátságos férfiarcon. „Ezt hallgassa inkább, román népzene, remek. Bartók nem véletlenül gyűjtött náluk annyit” – mondta, s már nyújtotta is felém a fejhallgatóját.
Soká adtam vissza, mert elragadott, amit hallottam. A zene előbb csak a lábamat hozta mozgásba, aztán egész testemet, majd amikor már csak egyetlen cimbalom szólt, teljesen lelassult, s olyan riadttá vált, mint az az ember, aki eltéved este az erdőben.
Egy bolgár és két román bakelitlemezt vittem haza, ötven forintért adták darabját. Nem maradtak magukban: mélyzengésű férfikórusok, bravúros szólisták kerültek melléjük, később bekéredzkedett néhány szerb és török dallam is: ez lett az én Balkánom. Sűrű, kemény világ, zenéjük is azt sugallja, ez az utolsó helye Európának, ahol maradt valami az ősi törvényekből, ahol még mindig van betyárvilág.
A lemezeket sokat játszottam, kopnak, sercegnek, próbálom fellelni őket CD-n, nincsenek sehol. Manipulált világzene van helyettük, maszatosság a tiszta hangzások helyett: amit ma népzeneként kínálnak a boltok, olyan, mint a zacskós leves. Finnyás vagyok, utálom a típusízeket, bánom is én, melyik cég üt rá márkát. Minél nagyobb a cég, annál rafináltabb a csalás. Mit tehetek? Sercegtetem tovább a bakeliteket.

Október 6., szerda
Nemzeti gyásznap a mai, mondja a rádió. Nem szeretem a nemzeti gyászt. A nemzet ünnepeit szeretem. Mikor fényesek az arcok, olyanok, mint Szathmáry Lajosé. Emlegettem a minap, s reggel látom, hogy róla adnak műsort. Kossuthról beszél, arról, hogy III. Napóleon nem hagyta a hajóját Marseille-ben kikötni, útban Amerika felé. Egy fiatal francia a vízbe ugrott, fölkapaszkodott a fedélzetre, s mikor úgy vizesen Kossuth elé vezették, lehajolt, megcsókolta a kezét, s ezt mondta: Uram, én francia vagyok, de önt tartom az európai szabadság csillagának… Ha ilyet hallok, okkal kérdem, miért szomorkodunk? Kis nép, nagy tettek: ez nem elég? Ez nem gyönyörű?

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.