Köznapló

Október 23., szombat
Próbálom tisztázni emlékeimet a forradalomról, mert vannak képsorok, filmekből valók, nem az enyémek. Ami biztosan az: két fekete zongora.
Gyerek voltam még, tán ezért akartam látni mindent, csakhogy ehhez el kellett szöknöm. Gombfocizni megyek, mondtam otthon, és beraktam a dobozt a viharkabátba, megzörgettem benne Mátrait, Dékányt meg a többi játékost a Kinizsiből, akkor úgy hívták a Fradit. A Zsigmond térnél laktunk, Budán, kiléptem a kapun, s már iramodtam is a Margit híd felé. Röplapokat szedtem, töltényhüvelyeket, de belém villant, hátha így lemaradok valamiről, és futni kezdtem. Tudtam, hogy nagy dolgok tanúja vagyok, és ilyen többé soha nem lesz.
A Király utcáig rohantam, de ott meg kellett állnom, azt hittem, álom vagy káprázat, amit látok. A villamosmegállónál a körúti házra akna hullt, s mint kés a tortából, kihasított belőle egy részt. Maradék falain festmények lógtak, egy tükör, semmibe nyíló ajtó, rajta fogas, a fogason pongyola, és ami nem engedett továbbmenni: két emelet között egy fekete zongora. Lába fenn, mint a trapézművészeké a cirkuszban, kicsit mintha lengett volna a mélység fölött. Mindenki lassított, aki arra járt, vitatták, mi lesz, ha lezuhan. Úgy beszéltek róla, mint egy nagybetegről, aki nem tudni, túléli-e. Pár napja még Lisztet játszottak rajta, mondta egy fáradt, borostás férfi, cigarettáját a körméről szívta. Senki se kérdezte, honnan tudja, abban a pár napban igazat mondtak az emberek. Kivéve engem, én hallgattam a szökésről otthon.
Mikor befejeződtek a harcok, és kimentek Pestről az oroszok, azt hittük, eljön a jobb világ. Apám szólt, indulunk ennivalóért. Nemigen érdekelt, mi van a boltokban, kinn maradtam az üzlet előtt, vártam, hogy szüleim megvegyék, amit kapni lehet. A Szobi utcánál jártunk, mikor ordítást hallottam, a mellékutcából egy férfi rohant a körútra. Rövid bőrkabát volt rajta, a kabát alatt lila melegítő. Sokan futottak utána: ávós, fogják meg, kiáltozták. Épp a bolt elé ért, ahol álltam, mikor megtorpant, rám nézett, mint aki tőlem akarja megtudni, merre tovább. Nem volt rá ideje. Valaki gáncsot vetett, a férfi felbukott, az üldözők ráugrottak. Fejét lenyomták az aszfaltra, láttam, a halántéka vérzik, s mintha újra engem keresne a tekintete. Sokszor eszembe jutott utóbb: miért épp egy gyerekre nézett?
Nem volt több egy villanásnál, megragadott egy kéz: apám berántott a boltba. Semmi keresnivalód kinn, mondta, de az ajtónál maradt, hogy lássa, mi történik az utcán. Kötelet hoztak, fel fogják akasztani, szólt oda anyámnak. Keményen szorította a karom. Mikor kiléptünk a boltból, azt mondta, forduljak a fal felé. Szófogadó voltam, így tettem, bár tudtam, a következő kirakatban zongorák lesznek, a várost járva mindig megálltam ott. Hegedültem Vértag Lajosnál, de nem szerettem se a hegedűt, se Vértag Lajost, a zongora vonzott meg amit az üzletben láttam, a rend, az elegancia: kastélyszobákat képzeltem ilyennek. Pár perc kellett csak, s megszűntek a kastélyszobák, az utca lett fontos, az üveg mögötti világ helyett az, amit a kirakat tükre mutatott. Egy fát láttam benne, idegesen mozgott, s két lábat, ahogy támaszt keres a levegőben. Siess, hallottam apám hangját, de nem figyeltem rá. Hátrafordultam, néztem a lábakat, ahogy lila melegítőben haláltáncukat járják a fekete zongorán.

Október 24., vasárnap
Jó volna, ha mozdítana rajtunk egy-egy jubileum. Kettő köszöntött ránk az idén: százhuszonöt éve született Móricz, száz éve halt meg Jókai, de semmi jele, hogy kizökkentették volna ritmustalanságából a szakadék felé rohanást. Nem állt meg semmi, nem lassított le senki, pedig kettejük nélkül mások, azt hiszem, rosszabbak volnánk.
Jókai és Móricz, micsoda különbségeket produkál a nagyság… Az egyik csupa kellem, finomság, a másik őserő, telivér szenvedély, szinte csak a nyelv közös meg a féltés, hogy mi lesz mindazzal, ami magyar. Egy dolog mégis pallót fektetett közéjük: szerettek kertészkedni. Akkoriban minden író, akinek neve lett, vidékről futott be, tiszta sor, hogy mikor némi hírre vergődtek Pesten, kertet, szőlőt, birtokot akartak. Jókai fenn a Svábhegyen vett, Móricz, Rózsahegyi Kálmán tanácsára, Leányfalun. A színész mondta neki: jöjjön ki, Zsiga, gyönyörű hely, tiszta Svájc! Már a hajón ültek, mikor kiderült, Kálmán bácsi sose járt Svájcban.
Alig hinni, mégis igaz: a gyönge csontú, beteges Jókai volt az erősebb gazdálkodó. Az ok végtelenül egyszerű: nemcsak kedvvel művelte kertjét, értett is hozzá. Takaros könyvecske bizonyítja: Kertgazdasági ismeretek, ez a cím áll a borítón, alatta a szerző: dr. Jókai Mór. Más munkára nem tette ki neve elé a dribetlit, erre büszke volt, ez szakkönyv.
Egyszer meghívta Herczeg Ferencet: „Versecen, ahol mindenkinek van szőlője, reám ragadtak a vincellértudomány alapelemei, a költőkirály arra méltatott, hogy megmutassa a szőlőjét és pincéjét. Sose tapasztaltam, hogy nagyra lett volna Az aranyemberrel, de siller borára határozottan büszke volt… Jókai elmondta, hogy hajdanában, mikor színház után Laborfalvy Rózával ketten fölgyalogoltak a hegyre, a biztonság kedvéért mindig a vállán hordta a fickóra töltött dupla csövű puskáját… Egyik nyáron hatalmas medve kóborolt a hegyi utakon, a fenevad megtámadta az elkésett járókelőket, de nem a vérüket szomjazta, hanem minden medvehagyománytól eltérően a pénztárcájukat szedte el.”
Leányfalun más nóta járta. Móricz nagyot akaró természet, akár az apja, s bár ahol nevelődött, nem sok példát látott arra, milyen is a kertészet, belevágott. Az a hétvége, mikor Rózsahegyivel kihajóztak, semmi jóval nem kecsegtetett: csak sötét, vizes házakat látott, ám hirtelen elé állt egy hatalmas diófa. Kié ez a fa? Megvenném… Az Osztrák–Magyar Bank igazgatójáé volt, hamarosan előkerült, s mondta, hogy remek kert, meg is lehet belőle élni. Megélni földből? – kacagott Móricz. Nem azért lesz szerelmes az ember, hogy megéljen az ideálja hozományából, hanem hogy legyen hol dolgozni s kire költeni.
Így lett. Zrumecky egyik barátja tervezte a házat, körben szőlő, odébb konyhakert. Lánya, Virág szerint ha a piacon egy kiló krumpli hat fillér volt, náluk egy szem egy koronába került. De hát az író nem aszerint válogatta napszámosait, melyik dolgos, hanem úgy, hogy melyik jó beszédű. Mondta is egy asszony: Aki az urat be nem csapja, az már igazán bolond ember! Sokan megfordultak az ötholdas Móricz-birtokon, de egyedül Rippl-Rónai érkezett úgy, hogy senki se várta, Móriczék épp akkor mentek be Pestre. A házvezetőnő el akarta küldeni, de ebédidő volt, a festő leült az asztalfőre, s addig nem mozdult, míg Ilka elé nem rakta a gyerekek ebédjét: cseresznyelevest meg spenótot tükörtojással. Mondta is Móricznak utóbb: Szép színes ebéd volt, nemzetiszínű…
Azt hiszem, a két jubileum megért volna egy jó ötletet. Valami mást, mint amit megszoktunk: a mindenkori kiállítást az irodalmi múzeumban meg egy könyvet, amelyben sose látott képek és írások vannak. Ha rám lenne bízva, összeraknék egy kiállítást a Városligetben, a szép Mezőgazdasági Múzeumban, arról szólna, hogy festett a magyar író veteményeskertje, mit evett szívesen Mikszáth, milyen fái voltak Egerben Gárdonyinak, milyen bort termelt Ladányi Miska Csemőn. Ó, sok eleven anyag összegyűlne, sose látott receptek, huncut pohárcimborák, cseresznyefa, amelyet Illyés ültetett – látnánk végre némi életet legjobb íróink körül. Mert ideje már visszaadni valamit abból a sok jóból, amelyet tőlük kaptunk: a könyveken kívül a forradalmat, a bablevest, a bridzs és a titkosírás forszait, és akkor még nem szóltunk a nőkről… Róluk a Margitszigeten állítanánk fel képeket: fűzős, fodros, bikinis, hozzá fűző, fodor és bikini nélküli életképeket, hozzájuk hangokat igazítanánk: őszi sóhajtásokat, amelyekbe örömös sikkantások s némi kacagás vegyül. Nagy látványdáridó lenne a szigeten, másként gyönyörködtetne minden napszak, föltámasztaná az írók respektjét, ráadásul segítene a nőkön, akikkel az előző század csúnyán elbánt, s a férfiak is ráébrednének újra, hogy rajongani csodálatos, hiszen szállni lehet, szárnyalni valakivel, mert egyedül, fél szárnnyal nem juthat az ember magasra.
Móricz bácsi, Zsiga bátyám, köszönjük…

Október 25., hétfő
Lám, lám, Novák Dezső, a világválogatott futballista besúgó volt! Ott ül a kamerák előtt, s mi nézzük. Zsarolta a hálózat, mondja. Zsarolta? Mivel? Hát az úgy volt, hogy ő órát csempészett. Semmi mást? De. Volt, hogy mecscseket adott-vett, bundázott. Felugrom a székből, én kérdezek: tudtak a hatvanas évek sportvezetői erről? Novák mintha hallaná: tudtak. És nyilvánosságra hozták, hogy a játékosok pénzért adják a pontokat? Nem. Úristen! Én ezért jártam meccsre, spóroltam, hogy megvehessem a sportlapot, miközben az hamis eredményeket közölt. Minden hamis volt, és minden ilyen eset szétpusztítja azt a keveset is, amiről azt hittük, igaz. Ráadásul ez az ember ma sem mond igazat. Nyolcvanháromban a hálózat elbocsátotta, motyogja, attól fogva nem kellett jelentéseket írnia.
Na ne! Egy interjúban Horváth József tábornok, III/III-as főcsoportfőnök elmondta, hogy a hálózatból senkit sem engedtek el, abból csak kihalni lehetett. Friderikusz is tudja, de hallgat. Inkább egy történészt kérdez, mondja el ő, mit gondol Novákról. A Kádár-kor beszervezettjei áldozatok, mondja, vagyis szerinte nem az az áldozat, akit besúgtak, hanem Novák Dezső, a svájci órák, a meccsek, a tisztesség szatócsa. Itt tartunk…
Másnap Géczi, a csapattárs nyilatkozik, gyakorlott nyilatkozó: parlamenti képviselő volt a pártállamban. A régi fradisták megbocsátanak, üzeni. Ó, a nagy lélek! Mahatma Gandhiban nem volt ekkora. Egy kabarettistát idéz a történet, az ő logikája nyomán kérdezem: tessék mondani, nem lesz bajunk abból, hogy mi nem voltunk besúgók?