Krzysztof

Már a washingtoni szállodában kiszúrt. Nem sokat gatyázott. Rögtön befurakodott a szobámba, és elkezdte mondani a magáét. Hogy ő már járt Amerikában. Iowában is. Hogy milyenek az iowaiak? Ő azt is tudja. És mondta, és mondta. Egy közlekedési dugót úgy képzelj el, hogy tíz kocsi vár, míg egy traktor átcammog az országúton. Az iskolabusz egy órát megy a suliig. A távolságot itt időre mérik, nem kilométerre. A hideg miatt gyakran bezárnak az iskolák. Néha a meleg miatt is. Minden iowai (vannak vagy hárommillióan egy másfél csonka-magyarországnyi területen) tudja a választ arra a kérdésre: Ez a mennyország? A boltban zsákot kapsz, nem zacskót. Temetésen kezeslábasban megjelenni nem ciki. Egyszer biztosan elmégy a John Deere mezőgazdasági gépgyárba üzemlátogatásra. Te is, mert a cég az egyik fő szponzorunk. A bélszínszelet ott kétszer olyan vastag, mint máshol, és ecetes páclében, ketchuppal fogyasztják. A házuk ajtaját sose zárják be, nem is kell, de a biztonsági lámpa ég. Ha megkérdezed tőlük, milyen volt valahol idegenben, azt válaszolják, másmilyen. Bla, bla, bla.
Állj már le, hozzád nyugágy kell, mondtam. Magamban persze már kilendült az a bizonyos mutató. A minibárból előkapartam két kis üveg whiskyt ásványvízzel.
Krzysztof megkért rá, hogy Christophernek szólítsam. Esetleg Chrisnek. Otthon, Lengyelországban is így hívják a barátai. Szinte akcentus nélkül beszélt angolul, amit a legtöbb résztvevőről nem lehetett elmondani.
Polak, wenger dwa bratanki…
I do sabli, i do szklanki! Fölmondtam a mantraszerű szólásmondás másik felét. Mint amikor egy felébe szakított bankjegyet két ügynök összepasszít.
Te katolikus vagy?, kérdezte Krzysztof úgyis, mint Penderecki vagy Zanussi.
Az, mondtam. De buddhista is meg taoista is. A többiről nem is szólva, csókolom a torkodat. Nem azt mondtam, hogy „jump down your throat”, ami kábé annyit tesz, hogy nekiesni, nekiugrani, hanem magyar zenész cigányoktól tanult szlengbe csomagoltam a csávót. Nem kellett volna. Delejezni kezdett a multifokális szemüvegén át.
Éljen a Szolidaritás szakszervezet!, mondtam keményen, és újabb whiskyt nyomtam a kezébe. (Hogy mi [volt] a Szolidaritás, azt nézzétek meg egy lexikonban. Ez nem az.) Fél óra se telt el, és már túl vagyunk az első versen! Na, mindegy. Én tisztelem mások hitét, de versben, ha van még egyáltalán, nincs pardon. Ez fordította Ginsberget?, gondoltam.
Hanem most jött csak a neheze. Krzysztof még vadabb lett a piától. Bátorításnak vette. Már nyúlt is a zsebe felé. Én, mintha észre sem vettem volna, a tévéhez léptem és bekapcsoltam. Már benne voltunk az 1988-as elnökválasztás sűrűjében, egy jó kiállású texasi és egy csapott vállú massachusettsi fickó hadonászott a képernyőn:
Szerinted ki győz?
Nekem a Dukakis szimpatikusabb, de azt hiszem, a Bush.
Te szemész vagy, Chris, hát nem látod, hogy melyiket szereti a kamera?
De igen.
Hát akkor?
Nézd, az iowaiak mind a demokrata jelöltre fognak szavazni, pedig a legnagyobb iowai, John Wayne, a westernmoziszínész azon a véleményen volt, hogy „az indiánok önző módon maguknak akarták megtartani a földet, s ez lett a vesztük”.
Herbert Hoover is iowai volt, és republikánus elnök lett.
Össze is omlott a tőzsde pár hónap múlva, mondta Krzysztof. A tévéhez lépett és levette a hangot. No mercy – nem ismert kegyelmet. Hátradőltem, megadtam magam sorsomnak.
„Néha szégyellem magam nők előtt. Eszembe jut, hányszor fölsültem náluk. Például annál a kövér nőnél Párizsban, aki aztán a szobatársamra mászott. Vagy ott volt az a londoni, akit múzeumról múzeumra kísérgettem, s aki aztán este még ki is nevetett, és magát elégítette ki alattam. Talán mert sosem voltam jelen, ha nővel voltam, és nem tudtam, hogy milyen könnyű örömet szerezni egy nőnek, ha akarja…” Kellemes, lágy, gyengéden papos hangja volt.
Hoppá! A mutató újra veszélyesen kibillent bennem. A melegeket megérzem. Néztem Krzysztofot, aki csak mondta a magáét, és már tudtam, hogy miért. Milyen szépen őszül a halántéka, pedig fiatalabb nálam, gondoltam. A bajsza is fehéredik.
„… Ha ezekre a nőkre gondolok, szégyent érzek. Mert ők tudták, mit akarnak. Nem a lelkem, nem is a pénzem. Én meg álltam ott meztelenül, és ahelyett, hogy eldobtam volna a szégyenemet, mint egy nyakkendőt, sírva fakadtam, és hagytam, hogy használjanak…”
Figyuzz, mondtam, mára elég a fölolvasásból. Én se teszem, látod.
Mi a baj?
Nem akarom, hogy folytasd.
Nem tetszik?
Nem erről van szó.
Na jó. Hát elmondom. Krzysztof felállt, és a minibárhoz lépett.
Megengeded?
Persze. Szolgáld ki magad.
Nézd, mondta, és felnyitott egy kis üveg Bacardit. Poharat is hozott. Nézd, én meleg vagyok.
A homok asszonya, gondoltam gonoszul. Hagytam szenvedni.
Nézd, mondta, és kilazította a nyakkendőjét. Ha megosztod velem a fürdőszobát meg a konyhát az Iowa City-beli koleszban, nem kockáztatsz semmit. Csak elmondtam neked, hogy tudd. Nem akarok rád akaszkodni, vagy valami.
Most én álltam fel idegesen, és félig a szállodai ablak alatti utcát nézve a félhomályban azt mondtam neki:
Tudod, engem nem zavar, hogy másként hevülő vagy. Walt Whitman is az volt. Csak éppen nem akarok veled lakni.
Felkapcsoltam az állólámpát.
Ezt nem gondoltam volna, mondta sértett szomorúsággal Krzysztof. Én azt hittem, ide a szellemi, az irodalmi elit jön, ahol az ilyesmi nem téma…
Nem is téma, mondtam. Én hallgatni fogok. De egyet érts meg: vagy három és fél hónapig leszünk összezárva. És ha nem lesz csajom, ezért vagy azért, te meg állandóan ott riszálod magad egy színes kis gátyóban, hát nem tudom…
Szóval magadtól félsz, mondta Krzysztof megbántottan, de már támadólag.
Így is lehet mondani. Azt hiszel, amit akarsz. De velem egy kégliben nem fogsz lakni.
Bocsánat, mondta, és sápadtan felállt.
Ne menj el, mondtam, még annyi mindent szeretnék tudni Iowáról. Például, hogy kik lakják.
Majd megtudod, ha odaérsz, mondta, és becsukta maga mögött az ajtót.
Végül a svéd sráccal, Steve-vel lakott, megosztva konyhát, fürdőszobát, és mit ád isten: tényleg egy kis gatyában futkározott. Steve azonban nem vett róla tudomást. Éjjel-nappal a regényén dolgozott, már féltem, hogy rámegy.
Mire jó egy iowai farmer? Hát például arra, hogy vendégszeretetében fürödve kibéküljek Krzysztoffal, akivel össze se voltam veszve. Na, mindegy. Minden alkalmat megragadtam az irodalomtalanításra: természetesen csatlakoztam azokhoz, akik meglátogatták ezt a Hemingwaynek nevezett díszparasztot, akinek az udvarán akkora csíkos-csillagos zászlót fútt a hegyes iowai szél, mint egy vitorla.
Nagyon kedves, nyitott szívű, keresetlen modorú emberek voltak, a gazda és a felesége. A véletlen (van ilyen?) úgy hozta, hogy Krzysztof és a cseh Lubomir között találtam helyet. Jobban is megkülönböztethetném az embereket, de mi a fenének. Az irodalom olyan, mint Jerky, az iowai (amerikai) futballcsapat totemállata a Hírességek Csarnokában: egy vandál letörte a Balfácán fél szárnyát meg a farkát. Erre megcsinálják betonból.
Na itt aztán nem én, talán Rada, a feminista horvát csajszi belekérdezett a lényegbe (egy vezető horvát lap vezető publicistája volt), hogy milyen származású népek lakják a vidéket.
Hát elsősorban angolszászok, természetesen, mondta a gazda, aki tényleg emlékeztetett az életveszélyes helyek és helyzetek nagy kedvelőjére, aki különben azt mondta egyszer, amikor megkérdezték tőle, hogy az újságírás hasznára van-e egy írónak:
Igen, mert megtanul távirati stílusban írni. De időben abba kell hagynia.
Aztán a feleség vette át a szót:
Laknak itt német, holland, dán, svéd, francia telepesek leszármazottai, köztük ámisok, mennonita szektások is. Aztán később, már a XIX. században csehek és szlovákok jöttek.
Lubomir (már megint egy szemüveges) nem mutatott érdeklődést. Ő inkább az őslakosok fölemlegetését várta. De azt várhatta.
Sokáig ez a Kukoricaországnak is nevezett föld fontos menekülő útvonala volt a déli rabszolgáknak, mondta a férfi, akit Johnnak kellett szólítani.
Még jó, hogy nincs itt Tolu, gondoltam. Felálltam, és kimentem megkeresni a vécét. Az előszobában, egy kábé méteres átmérőjű festményen Iowa állam hivatalos pecsétje virított.
Egy amerikai katona állt rajta amerikai zászlóval a kezében, mögötte kaszálógép, aztán kasza, sarló, gereblye, egy kisebb üzem füstölgő kéménnyel, a Mississippi gőzhajóval. A távolban dimbek vagy dombok. Az állam hivatalos madara, a tengelice, hivatalos fája, a bükk, hivatalos virága, a vadrózsa nem volt rajta. Felirat: Megbecsüljük szabadságjogainkat, és meg is védjük őket.
A végére belaktunk, beittunk, és akkor Krzysztof, kihasználva gyanútlanságunkat, s mintegy meghálálandó a vendéglátást, előkapott megint egy papírlapot, s onnantól kezdve csönd volt.

Test és lélek

Egy réges-régi tél. Mínusz 35 fok.
Iowa Cityben iszom a barátokkal,
Az Et Cetera nevű kocsmában.
Körbeüljük a pocakos kályhát.
Barátom, egy itteni srác, már elég részeg.
Én sem vagyok valami józan.
Természetesen egy nő sincs közöttünk.
Most meglátom, milyen az iowaiakkal mulatni.
Valaki azt mondta, utána két napra nem szabad
Terveket szőni, mert kell az idő a feltámadásra.
Egy öregember, aki nem hiszi, hogy folyékonyan
Beszélem az angolt, az iowai srácot tolmácsként
Használva megkérdezi:
Mondd meg, te nagyon okos, fiatalember létedre,
Nekem, aki nem tudok semmit:
Van az Istennek teste?
Az Isten tiszta szellem, mondom. Nem lehet teste.
Mindennek van teste, mondta az öreg.
Ne mondjátok meg a papnak, hogy ilyet
mondtam.
Az Istennek nem lehet teste. Ő az Isten, mondtam.
Megéltem hetven évet, és jártam
Lenn délen Missouriban,
De Minnesotában, Nebraskában is.
Des Moinesben, államunk fővárosában is
Voltam egyszer. Sőt még Sioux Cityben is.
De soha nem láttam semmit,
Aminek ne lett volna teste.
Ha Istennek nincs teste, akkor nincs is.
Nem lehet, hogy test nélkül legyen.
Szóval mondd meg, mi Isten teste?

Hosszú csönd ült közibénk ezután, pohárcsörgésekkel meg-megszakítva. Irodalmiasan szólva. Végül John azt a tanulságot vonta le, hogy a szentostya Krisztus teste. Ebben maradtunk. A magam részéről gratuláltam hazafelé Krzysztofnak. Kezdtem más szemmel nézni rá.
Aztán megtudtam, hogy elcsábította újra azt a versbéli barátot, akinek azóta családja lett. Egy ilyen kisvárosban még egy remegős kezet sem lehet eltitkolni. Most már megértettem, miért jár minden reggel gyónni a Szent Patrick-templomba, Michael atyához, a messzi East Court Streetre.