Ha valaki 1974-ben táncházba járt, az felért egy világnézeti színvallással. A táncházmozgalom résztvevői, ha nem is szembe-, de az uralkodó áramlatokhoz képest ellenkező irányba menetelve érezték jól magukat. Harminc évvel később valami hasonlót tapasztalhatunk a Kormorán együttes koncertjein: tiltakozásba torkolló lelkesedést, elérzékenyülést, egy-egy pillanatra beálló felmagasztosult csendet, imádságot, himnuszt, fogadkozó tekinteteket. Pedig a Koltay Gergely által 1976-ban alapított együttes annak idején pusztán zenélni akart.
– Az elején tényleg semmi más célunk nem volt, mint jókedvűen muzsikálni, verseket énekelni. Aztán egy szerencsés véletlennek köszönhetően eljutottunk egy németországi fesztiválra, és attól kezdve a nyugat-európai fesztiválszervezők kézről kézre adtak bennünket. Jártunk Franciaországban, Belgiumban, Hollandiában, mindenfelé Nyugat-Európában. Lassan ráébredtünk, hogy amit csinálunk, sokkal több, mint jókedvű, fiatalos muzsikálás, inkább egyfajta misszió, hiszen mindenhol azt kérték tőlünk, hogy magyarul énekeljünk. Hozzáteszem: első pillanattól kezdve határozott szándékunk volt, hogy csak olyan muzsikát játsszunk, amely nem valamelyik nyugati zenei irányzat importja. Éreztem – és ez az érzés az eltelt csaknem harminc év alatt semmit nem változott –, hogy nekünk kizárólag azzal szabad próbálkozni, ami belőlünk fakad, a lelkünkből fogan, amit az anyatejjel szívtunk magunkba. Egy amerikai countrymuzsikus sokkal jobban játszik countryt, mint bárki Európában. Egy latin muzsikussal is nehéz más tájon élő zenészeknek versenyre kelniük latin zenében. A népzene anyanyelv, és mi a saját szavainkat használjuk, ha megszólalunk. Mert ez a forrás itt fakadt. Úgy éreztem, szent kötelességünk, hogy a magyar népzenei kincset – amit a táncházmozgalom kapcsán robbanásszerűen fedezett fel az akkori fiatalság – felvigyük a rockszínpadra, és alaposan felhangosítva adjuk vissza a közönségnek. Jusson csak el minél nagyobb tömeghez. El is jutott. A Kormorán huszonnyolc éve rá a bizonyíték.
– Illetve Koltay Gergely szövegírói, zeneszerzői és zenekar-szervezői huszonnyolc éve, hiszen mára az eredeti felállásból mindössze két név maradt meg: az öné és a zenekaré.
– Sok mindenen mentünk, mentem keresztül, de egy biztos: a 2000. év határkő volt a zenekar életében, ugyanis akkor készítettük el A Megfeszített című rockoperát és a Magyar passiót. Ekkor jött össze az a kilenc zenész, aki ma is a Kormoránt jelenti. Jó csillag alatt született ez a formáció, hiszen előtte valóban nagy volt a fluktuáció: több mint hetven muzsikus fordult meg a zenekarban. Most viszont megfogtuk egymás kezét, nagyon egyformán gondolkodunk, és idestova öt éve megyünk előre.
– Egyre szókimondóbb dalszövegekkel.
– Valóban egyértelműbbé vált a nemzettudatunk, magyarságtudatunk kifejezése, nem annyira szimbolikus, mint korábban. Erre nagy szükség van, mert olyan vadul és kegyetlenül zúdul az emberekre egy teljesen másféle kultúra – a televíziókon, rádiókon és az újságokon keresztül –, hogy ez ellen nem lehet másképp, csak hangosan, félreérthetetlen módon megszólalni.
– A „csak zenélés”-ből küldetéstudat lett az idők során?
– Reménykedünk abban, hogy a szavak, melyeket kimondunk, rátalálnak az emberekre. Akkor érdemes ezzel próbálkozni, ha van adó- és vevőkészülék egyaránt. Hála istennek, az utóbbiak száma örvendetes módon szaporodik.
– Nem érzi úgy, hogy a körülmények az aktuálpolitika részévé tették a Kormoránt?
– A kultúrának az a szelete, amely a nemzeti hovatartozást jeleníti meg, mindig magasabb szintű, mint a politika. Mi a nemzeti kultúránkat kívánjuk megőrizni, mert határozottan szeretném, ha az unokáim is magyarul beszélnének. Volt itt tatárjárás, volt 150 éves törökdúlás, volt itt Habsburg- és kommunista uralom, melyek mind-mind a nemzeti kultúra ellen dolgoztak sikertelenül. Napjainkban azonban formálódni látszik egy olyan hatalmi elit, amely sajátos rabszolgasorba akarja kényszeríteni a társadalmat: nem közvetlenül támadja a fogyasztókká lefokozott emberek nemzeti öntudatát, hanem ördögi módon arra szocializálja őket, hogy önként mondjanak le róla, mi több, érezzék ezt sikknek. Ilyen körülmények között természetes, hogy a hatalmat megint kezdi zavarni, ha az emberek gondolkodnak, hisz egy gondolkodó társadalom nem engedi, hogy vele bármit megtegyenek.
– Lám, erre szokták mondani balról, hogy nacionalista, jobboldali, szélsőséges.
– Egy kultúrának vagyok katonája, és ezt a kultúrát szeretném szolgálni. Nem pártban, hanem szövetségben gondolkodom, mégpedig a nemzet szövetségében. Ebbe belefér mindenki, aki magyarnak vallja magát, magyarként gondolkozik, és ennek a nemzetnek a sorsán próbál jobbítani.
– Tapasztal olyasmit, hogy 2002 tavasza óta sokan vigasztalódni járnak Kormorán-koncertre?
– Az utóbbi egy-két évben általában azok hívnak bennünket muzsikálni, akik pontosan tudják, mi esne jól a lelküknek, s egyfajta szerencsés egybeesésnek köszönhetően ezzel azt kérik, amit mi adni tudunk. Persze ezt nem nézi mindenki jó szemmel. Nemrégiben Győrben játszottunk, telt házas koncert a Richter-teremben, nagyon nagy sikerünk volt, de másnap a Kisalföld és néhány más sajtóorgánum azt pedzegette, hogy az estnek „politikai felhangjai voltak”. Holott én semmi mást nem mondtam, mint azt, hogy köszönöm a szavazópolgároknak a június 13-i választást. Ennyi. Nekem ehhez jogom van. Ha odaengednek a mikrofonhoz, akkor én ezt el fogom mondani. Az is lehet, hogy többször mondtam: Hajrá, Magyarország! – de ezt is el kell mondani.
– Eszerint koncert előtt nemcsak a zenei anyagból, hanem a közönségből is felkészülnek?
– Nálunk a koncert forgatókönyve nincs megírva, semmi nincs előre kitalálva. Még az se, hogy melyik dal kerül be a műsorba. Ez mindig az adott pillanattól függ, s ettől néha persze a zenekar meg is bolondul, mert nem tudják, hogy mi fog következni. A dal végén szólok, hogy mi lesz a következő. Ez játék. Misztériumjáték.
– Ilyen alaposan tudják a teljes repertoárt?
– Természetesen. Először érezni kell a hallgatóság érzelemi-értelmi és zenei elvárásait, csak ezt követően lehet eldönteni, hogy melyik dal után melyik következzen, mit érdemes, mit várnak. Ezen belül, hogy az ember milyen köztes, konferáló szövegeket mond, az is a pillanat, a koncert hangulatának, illetve a közönség hangulatának függvénye. Nagyon sok állandó koncertlátogatónk van, így nekem nem szabad előre kiötlött sablonokkal dolgoznom. Gyakorlatilag mindig a dalok közben találom ki, hogy mit fogok legközelebb mondani.
– Hozzáértők szerint nem elég a zene, látványelemek is kellenek. Valóban kellenek?
– A mi főszponzorunk a közönség, a hallgatóság. Biztosan jót tennének a komoly látványelemek a Kormorán koncertjeinek is, de ehhez rengeteg pénz kell. Lehet sok mindenben gondolkodni, de még koncertekhez is nehezen jutunk, hiszen kilenc embert kell utaztatni valahova, plusz a technikust. És persze ennyi embernek kell a gázsiját is kiharcolni. A zenekar hangosítása önmagában egy-két órás küzdelem, tehát egy show-t idehaza elvinni bárhová csak úgy lehet, ahogy mások csinálják: beteszik a CD-t, és rátátognak. Ez is megoldás, csakhogy mi nem ezt az utat választottuk. A Kormoránnak minimum harminc mikrofon kell és jó sok idő, mire minden megfelelően beáll, megszólal. Zenekar vagyunk, koncertet adunk. Amikor közönség elé áll a Magyar Rádió szimfonikus zenekara vagy a Fesztiválzenekar, ott sincsenek show-elemek. Jön a zenekar és játszik. A kilenctagú Kormorán – zenekarral, plusz látvány, show-műsor – négy-öt milliónál kezdődik, mire lenne belőle valami. Hol tudják ezt megfizetni? Csak példaként említem: tervezés alatt áll A Megfeszített csíksomlyói előadása. Gondolja el, Csíksomlyóra kivinni kétszáz embert, etetni-itatni, lakatni, színpadot, fény- és hangtechnikát, kellékeket… Ha egy csavar elvész, akkor két nap, amíg megjárja egy személyautó a Budapest–Székelyföld utat.
– Van, aki csak így vállalja, vagyis komoly színpadi megjelenéssel.
– Aki megteheti, csak tessék. Mi tesszük a magunk dolgát, ahogy más is. Mindenki úgy próbál segíteni, ahogy tud. Aki meg tudja tölteni a Kisstadiont vagy a Sportarénát, az tud valamit.
– Önök sem panaszkodhatnak, valóságos polgári körük van.
– Másfél-két éve létrejött a Kormorán Baráti Kör a zenekar mellett, amely elég érdekes formáció, hiszen az interneten keresztül egymástól több száz kilométerre lakó emberek találtak egymásra a zenénk segítségével. Ez nem egy sikongatós csapat, amelyik koncertre jár és tépi magát. Az egész arról szól, hogy összejöttek családok, amelyek programokat szerveznek egymással, kirándulni vagy múzeumba járnak, gyerekprogramokat találnak ki. Nos, e baráti kör jóvoltából jött létre a testnevelési egyetemi koncert június 12-én. Magam sem hittem volna, hogy a TE-n – ami önmagában is szakrális helyszíne a magyar újkori történelemnek… – összegyűlik több mint kétezer ember úgy, hogy nem volt utcai plakát, tévéreklám… Kizárólag a szájról szájra járó hirdetés működött. A honlapjuk – KoBaK – is tőlünk teljesen független. Pusztán annyiban vagyunk benne, hogy őket a Kormorán muzsikája hozta össze.
– Szép helyen lakik. Ahogy kinézek itt az ablakon, alig látni a fáktól az erdőt. Messze van a látványtól a politika…
– Ez Budának egy nagyon érdekes pontja, amit nem is én fedeztem fel, hanem a bátyám. Előtte tizenegy évig a József körúton laktam. Ez most olyan, mintha az ember a paradicsomba érkezne. Csicseregnek a madarak, bejönnek a szobába, ha éhesek, és itt csipegetik a magokat. Ez egy más világ.
– Gyerekek?
– Kurszán 13 évével a legidősebb, Sólyom 11, Dorottya 8 éves. Járnak a koncertjeinkre, de ők azért még kicsik ehhez.
– Önből biztosan nem lett volna a Kormorán alapítója és még menynyi minden: filmrendező, operatőr, író, ha nem terelik gyermekkorában a helyes irányba. Továbbadja?
– Nehéz erre válaszolni… A körülményeket illetően néhány különbséget azért tanácsos megfigyelnünk: a mi generációnk úgy nőtt fel, hogy titokban kellett járnunk hittanra, ők már legálisan járnak hittantáborba. Mi még titokban áldoztunk a bátyámmal, titokban bérmálkoztunk. Apámat kirúgták az állásából, mert egy lakásban éltünk a nagybácsikánkkal, aki magas egyházi rangot betöltő katolikus pap volt. Abban az időben nem volt még televízió, nem volt telefon. Eltelt harminc év, és a világ minden szempontból kifordult a tengelyéből. Olyan elképesztő technikai és társadalmi robbanás zajlott le az életünkben, amit nehéz feldolgozni. Az űrszonda elérte a Marsot, és képeket küld vissza, közben itt a Földön naponta ölik egymást a háborúzó emberek. A gyerekek már ebbe a hétköznapivá vált szörnyűségbe nőnek bele. Nagyon fontos lenne számukra, hogy tudják, hol élnek, és kik ők valójában. Amikor kint voltunk Erdélyben, akkor vált szokásunkká, hogy a koncert végén, ha olyan a hangulat, akkor elénekeljük a Himnuszt. Természetesen kint elénekeltük a székely himnuszt is. Székelyföldön ugyanaz járja, mint Pesten: a koncertekre rengeteg kisgyerek is jön a szüleivel, szaladgálnak a színpad előtt. Amikor a magyar himnusz hangjai felcsendülnek Székelyföldön bárhol, a kisgyerekek cövekként állnak meg és énekelnek velünk.
2004. szeptember 24-én a perbáli kultúrház vezetőnője a rendszerváltozás óta eleddig példátlan módon megtiltotta a Kormorán együttes fellépését. A szervezőktől visszavonta a korábbi engedélyt, munkatársaival leszaggattatta vagy átragasztatta a koncert plakátjait. A hangversenyt ennek ellenére néhány száz méterre a kultúrotthontól – a zord időjárás ellenére – szabad téren nagy sikerrel megtartották.
Koltay Gergely 1952-ben született.
Gyermekszínészként a Vígszínház, a Nemzeti Színház és a Katona József Színház előadásaiban szerepelt. 1970-től 1977-ig a 25. Színház tagja, közben elvégezte a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem fuvola szakát. 1972–74 között a Sebő-együttes tagja, majd 1976-ban megalapítja a Kormoránt. Két éven át a kecskeméti Katona József Színház zenei vezetője és karnagya. 1988-tól a Magyar Rádió munkatársa, 1995–97 között a szórakoztató zenei szerkesztőség vezetője. 1997-től 2000-ig a Magyar Televízió, 2003-tól pedig a Kossuth rádió zenei szerkesztőségét vezeti. Számos dokumentumfilm operatőre és rendezője. Játékfilmjei: Elektra mindörökké, Titkos szeretők. 2001. augusztus 20-án Mádl Ferenc köztársasági elnöktől a Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt kitüntetést vehette át.
