Irak kifosztása a neokonzervatív utópia jegyében címmel izgalmas riportot publikált a múlt hónapban Naomi Klein író, aki a helyszínen készített interjúi és a témában napvilágot látott publikációk alapján részletesen elemezte a háború utáni iraki gazdasági helyzetet és azt az amerikai politikát, mely az iraki állami vállalatok privatizációját vette célba. A rangos Harper’s Magazine című amerikai lapban megjelent írás olyannyira találóan foglalja össze azt az ideológiai küzdelmet, amelyről Irak kapcsán a média nagy része „elfelejtett” beszámolni, hogy a cikket érdemes bővebben ismertetni.
Klein megjegyzi, még a háború megkezdése előtt mind a száműzetésben élő irakiak körében, mind pedig a Bush-kormányon belül két fő elképzelés alakult ki az újjáépítés mikéntjéről. A pragmatisták, élükön Colin Powell külügyminiszterrel és az USA első, Irakban megbízott vezetőjével, Jay Garner tábornokkal, úgy vélték, hogy a háború utáni első feladat az infrastruktúra rendbehozatala, az olajmezők biztosítása és a gazdasági reformok véghezvitele.
Az irakiak részéről a pragmatista irányzat fő képviselője a jelenlegi ideiglenes iraki kormány vezetője, Ijád Allávi, az egykor magas rangú Bász párti tisztviselő, aki miután összeveszett Szaddámmal, a CIA-nak kezdett el dolgozni.
A másik oldalon áll az újkonzervatívok csoportja: Dick Cheney alelnök, Donald Rumsfeld hadügyminiszter, Paul Wolfowitz hadügyminiszter-helyettes, Paul Bremer, Irak volt amerikai polgári kormányzója, valamint Ahmed Csalabi, az Iraki Nemzeti Kongreszszus korábbi vezetője. Elképzelésük szerint egy merőben új iraki államot kell felépíteni, gyors áttéréssel a piacgazdaságra, és – ami a legfontosabb – mihamarabbi privatizációval. Az irányzat képviselői szerint gazdasági sokkterápia jelentené a megoldást, mert a háború utáni döbbenet és mozdulatlanság állapotában a lakosságra jobban rá lehetne kényszeríteni a népszerűtlen intézkedéseket.
Amíg a háború tartott, nem volt végleges, hogy melyik irányzat kerekedik felül, ám a vártnál gyorsabb katonai sikerek az újkonzervatívok politikai tőkéjét gyarapították, így végül, mikor 2003. május 22-én Bush elnök Jay Garner tábornok helyére Paul Bremert küldte Irakba, a harc az újkonzervatívok javára dőlt el.
Hogy megértsük, a neokonzervatívok miféle társadalmi-gazdasági kísérletét láthatjuk most Irakban, idézzünk röviden Klein cikkéből:
„Az […] iraki újjáépítés teóriája a háború ideológiai mérnökeinek legdédelgetettebb meggyőződéséből fakad: hogy a kapzsiság jó. Nemcsak nekik és barátaiknak jó, hanem jó az emberiségnek és mindenképpen jó az irakiaknak is. A kapzsiság profitot termel, amely aztán növekedést, ami viszont munkahelyeket, termékeket és szolgáltatásokat teremt, és mindent, amire csak szükségünk lehet. A jó kormány szerepe tehát az, hogy megteremtse az optimális feltételeket ahhoz, hogy a korporációk kielégíthessék mértéktelen kapzsiságukat, amivel viszont kielégítik a társadalom szükségleteit is. A gond csak az, hogy a kormányoknak, még a neokonzervatív kormányoknak is, csak ritkán adatik meg, hogy szent elméletük helyességét a gyakorlatban is bebizonyítsák: legyenek bár ideológiailag oly fejlettek, még George Bush republikánusainak elképzeléseit is – legalábbis ők így gondolják – folyton-folyvást szabotálják a kotnyeleskedő demokraták, a megzabolázhatatlan szakszervezetek és riogató környezetvédők.
Úgy volt, Irak ennek egy csapásra véget vet. A földön végre lesz egy hely, ahol az elmélet valósággá válik legtökéletesebb és kompromisszumoktól mentes formájában. Egy huszonötmilliós országot nem egyszerűen újjáépítenek a háború előtti állapotába: letörlik a föld színéről. Helyén pedig a laissez faire gazdaságelmélet csillogó bemutatóterme szökken szárba, egy utópia, amit még nem látott a világ. […]
Azért, hogy a fellendülés nem következett be, és hogy Irakot továbbra is másfajta robbanások rázzák meg, nem szabad a terv hiányát okolnunk. Mindezért inkább maga a terv a felelős és az az elképesztően erőszakos ideológia, amelyen az egész nyugszik.”
Az Irak számára előírt sokkterápia lényege tehát, hogy a 25 milliós Irakban (neo)liberális szemléletű gazdaságot kívánnak bevezetni kevés állami szerepvállalással, nyitott határokkal és minimális adókkal, valamint a vámok eltörlésével és a külföldi befektetők teljes szabadságával.
Mindehhez az iraki népnek el kell szenvednie, hogy az állami vállalatok helyére lépő magánszféra rengeteg munkahelyet megszüntet, a külföldi vállalatokkal szemben a helyi vállalkozók egyenlőtlen esélyekkel indulnak a privatizációs pályázatokon, és a szabad határokon beáramló külföldi áruk elnyomják a hazai termelést. Az elmélet szerint mindezen fájdalmas időszak után azonban jól látható, gyors gazdasági fejlődés fog kibontakozni, ami kompenzálja a rövid távú veszteségeket.
A megszállás előtt hozzávetőleg 200 állami vállalat kezében csoportosultak a nem olajjal összefüggő iparágak, melyek a cementtől kezdve a mosógépig mindent gyártottak, amire Iraknak szüksége volt, hiszen az embargó nem tette lehetővé az importot.
A Paul Bremer vezetésével létrejött átmeneti hatóság tehát megkezdte a radikális átalakításokat: első lépésben majdnem félmillió állami alkalmazottnak mondtak fel, többségükben katonáknak és tanároknak. Ezután következett a vámok eltörlése.
Megérkezése után két héttel Bremer már büszkén jelenthette ki: Irak üzleti szempontból nyitva áll.
Tavaly szeptemberben az amerikaiak által kinevezett iraki átmeneti kormányzótanács új olajminisztere, Ibrahim Bahr al-Ulum a Financial Timesnak már arról beszélt, hogy kezdik készíteni a terveket az iraki olajszektor magánosításáról. „A privatizáció az iraki gazdaságnak erőt fog adni, jelenleg a meglévő olajmezők megvédése és rehabilitációja a legfontosabb” – hangsúlyozta a lapnak az olajminiszter, hozzátéve: az orosz olajipari cégekkel szemben az amerikai és az európai vállalatok előnyt fognak élvezni egy majdani privatizáció során.
A befektetők csalogatására Bremerék meghozták azt a rendeletet, mellyel a negyvenszázalékos korábbi társasági nyereségadót 15 százalékra mérsékelték, majd egy következő törvénnyel lehetővé tették, hogy – az olajszektor kivételével – a külföldi vállalatok százszázalékos tulajdonrészt szerezhessenek iraki cégekben. Az új rendelkezések értelmében a befektetők az Irakban megtermelt profit teljes egészét kivihetik az országból, és még arra sincsenek kötelezve, hogy a hasznot visszaforgassák a vállalkozásba vagy hogy iraki beszállítókkal dolgozzanak. Végül szintén törvénnyel tették lehetővé, hogy a befektetők akár 40 évre is haszonbérletet és más szerződéseket köthessenek az iraki állammal.
*
„Ha ezek az elképzelések ismerősnek tűnnek, az azért van, mert ugyanazok, amelyekért szerte a világon a multinacionális vállalatok a nemzeti kormányoknál és a nemzetközi kereskedelmi egyezmények megalkotásánál lobbiznak” – fogalmaz a Harper’s-cikk szerzője. Más helyütt írásában megjegyzi: „A KPMG-s könyvelők csapatai, a befektetési bankárok, a politikai tanácsadók hada és a zöld zónát benépesítő ifjú republikánusok sok hasonlóságot mutatnak a Nemzetközi Valutaalap (IMF) azon misszióival, amelyek világszerte a Sheraton hotelek elnöki lakosztályaiból rendezik át a fejlődő országok gazdaságait. Egy meglehetősen lényeges különbséget leszámítva: Irakban nem tárgyaltak a kormánnyal, hogy hitelek fejében fogadják el »strukturális kiigazítást« célzó terveiket: ők voltak a kormány.”
A reformokat az elején senki sem kritizálta, hiszen az irakiak a túléléssel voltak elfoglalva: a lakosság fele nem jutott tiszta ivóvízhez és áramhoz, a nemzetközi sajtó figyelmét pedig a politikai káoszról és a bűnözésről szóló hírek kötötték le. A külföldi befektetők azonban még mindig tarthattak attól, hogy egy esetleges új iraki kormány később úgy dönthet, mégsem támogatja a privatizációt, vagy – az öböl menti országokban megszokott módon – megtiltja a százszázalékos külföldi tulajdonszerzést az állami tulajdonban lévő vállalatok esetében.
További gondot jelentett az, hogy a nemzetközi jog szerint nem legális, ha a megszállók a nemzeti vagyont eladják, így idővel még az amerikaiak által kinevezett iraki politikusok is egyre óvatosabban kezdtek fogalmazni az állami privatizációval kapcsolatban.
A nehézségek ellenére azonban Bremer nem adta fel.
Az eredeti terv szerint a megszállók egy közvetlenül megválasztott iraki kormánynak adták volna át a hatalmat, de miután Bremer tavaly november végén hazarepült, hogy négyszemközt beszélhessen Bush elnökkel, egy B tervvel érkezett vissza Irakba: 2004. június 30-án a megszállás hivatalosan ugyan véget ért, de a kinevezett kormányt, melyet Washington választott, már nem köthetik a nemzetközi jog tiltásai.
A terv lényege, hogy az ideiglenes kormány egy átmeneti alkotmányban védi meg a Bremer által korábban hozott intézkedéseket. A terv – bár kockázatosnak tűnt – az elején úgy látszott, hogy működni fog.
Bremernek sikerült meggyőznie az iraki kormányzótanácsot az új menetrendről, az ideiglenes kormányról és az átmeneti alkotmányról, de később, ahogy a munkanélküliség és az elégedetlenség fokozatosan nőtt az országban, egyre több ellenzője akadt a tervnek. Bár Bremer megtalálta a jogi kiskaput, egyre többen kezdték követelni, hogy az alkotmányt ne a választások előtt, hanem utána készítsék el.
Az első probléma, amelyet a magánosítással kapcsolatban emlegetnek, tehát az, hogy törvényesen választott kormány hiányában senkinek nincs legális felhatalmazása az iraki közvagyon kiárusítására.
Másodsorban a privatizációval járó, meglehetősen népszerűtlen intézkedések a lakosság körében tovább fokozzák az elégedetlenséget, hiszen jelenleg az állam foglalkoztatja a legtöbb embert nagyvállalatain keresztül. Az ipari termelés most még egy olyan központi juttatásokon alapuló rendszert jelent, amely mesterségesen alacsonyan tartott árakkal és olcsó szolgáltatásokkal működik. Egy esetleges privatizáció során a profitorientált befektetők viszont kénytelenek lesznek felemelni az árakat, elbocsátani a dolgozók egy részét és csökkenteni a termelési költségeket.
Az eredmény: munkanélküliség, infláció; mindez egy olyan országban, ahol – a tanulmány szerint – jelenleg 67 százalékos a munkanélküliség. Ráadásul a megnyitott határokon beérkező külföldi munkások és a szabadon beáramló importáruk további táptalajt adnak az elégedetlenségnek és végső soron a fegyveres ellenállásnak.
Elemzők mindehhez hozzáteszik, hogy Irakban jelenleg nincsen hatékonyan működő törvényi intézményrendszer, mely nélkül pedig elképzelhetetlen bármilyen gazdasági strukturális reform.
Ráadásul az amerikaiak által erőltetett vám- és adócsökkentések sok elemző szerint azért is megvalósíthatatlanok, mert az iraki költségvetésnek most égetően szüksége lenne az ezekből származó bevételekre.
„Az USA téved, ha azt hiszi, hogy elég egyszerűen kivonni az államot a gazdaságból ahhoz, hogy életre keljen egy működőképes piacgazdaság. Történelmi példák igazolják, hogy egy ilyen nagy volumenű gazdasági váltást csak egy stabil, legitim nemzeti kormány tud levezényelni. A szabad kereskedelem erőltetésével és a vámok kivetése jogának megvonásával Amerika olyan egyenlőtlen szerződést írt alá Irakkal, melyet Washingtonnak saját magának kell eltépnie, még mielőtt az események teszik azt” – figyelmeztet egy másik cikk, a brit Guardian napilap iraki privatizációval foglalkozó elemzése.
A legértékesebb üzletekhez természetesen amerikai nagyvállalatok jutottak. Sajtóhírekből immár közismert: A Halliburton építőipari csoport – melyet egykor Dick Cheney alelnök vezetett – leányvállalatain keresztül öszszesen hétmilliárd dollár értékű iraki infrastruktúra javításában segédkezhet, a San Franciscó-i Bechtel vállalat pedig 680 millió dollárért út- és iskolaépítésekben vesz részt. Umm-Kaszr kikötőjét szintén egy amerikai cég, a Stevedoring Services of America építheti újjá ötmillió dollárért, és a sort még hosszan lehetne folytatni.
A legnagyobb falatok természetesen még hátravannak; például a mobiltelefon-hálózatra kiírt tender, melynek nyertese szakértők szerint egy csapásra kétmillió előfizetővel számolhat.
Az Amerikai Nemzetközi Fejlesztési Hivatal mindenesetre még nagyobb amerikai részvételre ösztönzi az Irakban befektetni vágyó vállalkozásokat, a híd- és útépítéstől kezdve a könyvnyomtatásig minden területen.
„Sokan azon a véleményen vannak, hogy nem lehet szűklátókörűen leegyszerűsíteni a tényeket, és azt állítani, hogy az olajért folyt a háború. Igazuk van. Nemcsak az olajért, hanem a vízért, az utakért, a vonatokért, a telefonhálózatokért és a kikötőkért, valamint azért, hogy Irak szabad piacként megnyílhasson” – összegzi tanulmányában Naomi Klein.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
