Nem új, amit mondok: a magyar kisiskolások testsúlyukhoz képest aránytalanul nagy terhet cipelnek hátukon, vállukon. Tegnap a rádió is foglalkozott a témával, megszólaltattak egy neves reumatológus orvost, mondaná már el, legyen kedves, jó-e ez így, mert mi innét, kívülről úgy látjuk, izzadnak, nyögnek iskolába igyekvő gyermekeink, unokáink. Körülbelül úgy, mint amikor a hajdani szenesember cipelte le a hátán kosárban a tüzelőt a pincébe…
Súlyos következményeket mondott az orvosember, tartós gerincferdülésről, bordaelváltozásokról, csigolyanyavalyákról beszélt, mert gondoljuk csak el, milyen lehet, amikor a huszonöt kilós elemista emberke tízkilós batyuval a hátán érkezik az iskolába. És nem puha limuzinnal hozza a kedves apuka, hanem át kell vágnia a tanyavilágon öt kilométeren át térdig érő hóban. Mert ilyen is van.
Kicsit intellektuálisabb nézetből. Van-e abban a tízkilós iskolatáskában annyi napi mondanivaló, hogy megérje mindez? Persze hogy nincs. Ezeknek az apró emberkéknek nem nagy táskákra, hanem nagy (-szerű) pedagógusokra lenne szükségük. Olyanokra, akiknek ott az órán isszák a szavukat, hallgatják őket, mint Móra Ferencet, Benedek Eleket…
Jó pedagógusból pedig – fájdalom – csekély a felhozatal. Marad a bődületes batyu, vele a gerinc-, csigolya- és bordaártalom. Meg a gyermekben élete végéig megmaradó emlék: az iskola egy teher volt.
Demjén Rózsi slágerét túllicitálva mondom, az iskolatáska nem csak akkor nehéz, ha Peti inkább menne a lány után…
Abszolút értelemben is.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
