Pető Béla, a Népsport eltávolított munkatársa, a szerkesztőbizottság egykori tagja is ott ült a jelenlévők között a sportújságíró-szakosztály ülésén, és nagyon tárgyilagosan szólt a magyar sportmozgalom problémáiról.
„A magyar sportban ma nevelési téren, a sporterkölcs terén egészen súlyos a helyzet – mondta. – Sportoló fiatalságunk jó része, különösen ha már elért bizonyos minősítést, egyáltalán nem akar dolgozni, hanem a sportból akar megélni. Olyan állásokat követel, ahová be sem kell járnia, sőt nagyon sok esetben még a fizetéséért sem kell bemennie, hanem küldjék el neki postán. […] A sajtó az utóbbi időben már foglalkozott ilyen kérdésekkel… A nagyokhoz azonban nem merünk hozzányúlni, mert urambocsá! Úgy járhatunk, ahogyan Feleki meg Pető jártak. […] Az anyagiasság nagyon elharapódzott a magyar sporttársadalomban…”
Hogy mennyire jellemző ez a legkiválóbbaktól a legalsóbb rétegekig, arra vonatkozóan Pető Béla elmondott egy esetet. Két kis úttörő, hatodik vagy hetedik osztályosok, az egyik nyári délután kimentek a Vasas Pasaréti úti tenisztelepére, és jelentkeztek az edzőnél, hogy szeretnének megtanulni teniszezni. Az edzőnek különben is szándékában volt, hogy gyerekekkel is megismertesse a sportág alapelemeit, és a tehetségeseket tanítsa tovább. Mindent megbeszéltek, a két gyerek azonban nem akart elmenni. Feszengtek egy kicsit, aztán az egyik kibökte: „És, edző bácsi, kérem, ütőt kapunk? Labdát kapunk? Pályát kapunk? Edzőt kapunk? Villamospénzt kapunk? És az edzés után lesz uzsonna?”
Ezek a 12-13 éves úttörők, akik még nem vettek teniszütőt a kezükbe, már így léptek fel, mert hallották, hogy a sportban ekképpen szokás.
Lukács László, a Szabad Ifjúság munkatársa folytatta a gondolatmenetet. „Valljuk be nyíltan – mondta –, hogy Magyarországon ma szuper professzionalizmus van! Arról van szó, hogy a magyar sport eredményeit pénzeszsákkal tartjuk fenn. Ma már esett szó itt arról, hogy ha a legkisebb sportoló elért valamit, első szava az, hogy mit lehet ezért kapni. Ha ma egy magyar sportoló külföldön győzelmet ér el, nem arra büszke, hogy azt Magyarországnak szerezte. Hanem első szava a győzelem után az: ezért hány ezer forint jár? Természetesen nyilvánvaló, hogy az anyagiakat nem lehet egészen figyelmen kívül hagyni, de ez a jelenség ma már túl van az eltűrhető határon.”
Lukács Nyéki Imrével példálódzott, aki szerinte a legbecsületesebb és legrendesebb magyar sportolók közé tartozik, de a torinói Európa-bajnokság után mélyen sértve érezte magát, hogy a két Európa-bajnokságért mindössze 4000 forintot kapott, és ezért úgymond „nem is érdemes úszni”. (Nyéki az 1948-as olimpián ezüstérmet nyert; az 1954-es Eb-n a 100 méteres gyorsúszásban és a 4 x 200 méteres gyorsváltó tagjaként lett első. 18 egyéni országos bajnokságot nyert. Összehasonlításként: amennyiben Svájcban világbajnok a magyar labdarúgó-aranycsapat, Szepesi György, Kreisz László főorvos, az edzők többsége, Tóth Mihály, a csapat egyik játékosa és Szücs Ernő gyúró 10-10 ezer forintot kapott volna. A standard csapat tagjai és Sebes Gusztáv 50-50 ezer forintot. Hogy az ezüstéremért mennyi jutalom jár, ez fel sem merült.)
„Természetes, hogy ide jutottunk, ha vannak olyan sportolók, akik 100 és 200 ezer forinttal sem elégszenek meg – folytatta Lukács –, s a pénzeszsák nyitva van, mert – sajnos – az OTSB egy olyan népnevelő módszert honosított meg a megfelelő és céltudatos kommunista nevelés helyett, amely kizárólag abból áll, hogy belenyúl a pénzeszsákba, és fizet gondolkodás nélkül.”
Még mindig az OTSB-nél maradva: Lukács László kifejtette, hogy a hivatalban a legnagyobb kritikátlanság szelleme uralkodik. Akik ismerik az OTSB felépítését és osztályait, nagyon jól tudják, kik állnak az osztályok élén, és milyen kapcsolatok fűzik egymáshoz a vezetőket. Ezek ismeretében nem várható el az, hogy bármelyikük is kinyissa a száját, és őszintén meg merje bírálni a másik munkáját. „Akik régebben benne élnek a sportéletben, nagyon jól tudják, hogy Sebes Gusztávnak húszéves klubtársa Titkos Pál, húszéves klubtársa Mándi Gyula. (Bukovi Márton nem, ezért nem kapott nagyobb szerepet a vb-n – A szerk.) Hegyi Gyulának húszéves klubtársa Krajcsovics István, Ádám József és még sorolhatnánk, akiktől nem várható el a bírálat, s nagyon jól tudjuk, hogy őszinte szóra a mai körülmények között, bizony, nagy lehetőség nincs.”
Pető Béla közbeszólt: „És a rokonok!”
Lukács folytatta: „A labdarúgóosztály vezetője – ez is közismert tény – Sebes Gusztáv unokaöccse. Kérdezem, vajon milyen bírálat fogja érni labdarúgókérdésekben a labdarúgóosztály részéről a sportág vezetőjét, ha olyan rokoni kapcsolat van közöttük, hogy az illető Sebes Gusztáv unokaöccse, sőt Sebes titkárnője az unokaöcs felesége.” (A politika területén hasonló kapcsolatrendszer épült ki.)
Ezek után a Népszabadság későbbi sportrovatvezetője és nemzetközileg ismert szaktekintélye nagyon kényes témát érintett. Elmondta, hogy az OTSB olyan lehetőségekkel rendelkezik, amilyenekkel a magyar közéletben, a politikai és társadalmi életben semmiféle szerv. A hivatal hatáskörébe tartozik ugyanis annak az eldöntése, hogy a különböző eseményekre kik látogassanak el külföldre, és utazhassák be a világot. „Az OTSB pedig nem átallja ezekkel az utazásokkal megjutalmazni – mondjuk ki nyíltan –: sokszor elhallgattatni azokat a legtöbb esetben talán jóhiszemű elvtársakat, akik bírálattal élnének. Csak egy külföldi utazás, és rendszerint az történik, hogy az illető megszűnik komolyan bírálni az OTSB tevékenységét.”
Lukács egy konkrét példát hoz fel, nevezetesen, hogy a szeptember 26-i szovjet–magyar meccsre (amelyet Szepesi György nem közvetíthetett) a magyar válogatott kísérőjeként Moszkvába utazott az agit-prop. osztály akkori vezetője, aki mindössze két-három hónapja tevékenykedett a magyar sportban. Egy ilyen megtiszteltetés sokkal inkább illette volna a nagy szakszervezeti sportegyesület elnökét vagy elnökségi tagját, esetleg társadalmi munkását, aki évek óta dolgozik a sportért.
„Mikor Lukács elvtárs felsorolt egy csomó vádat az OTSB ellen – vette át Vadas György a szót –, akkor komolyan megjegyeztem, hogy miért nem írta meg. Ebben a pillanatban Máté elvtárs közbeszólt, hogy kisgyermeke van. Elvtársak, az az igazság, hogy minket azzal bízott meg a párt, s azért adta a tollat a kezünkbe, hogy ezeket a hibákat felvessük, és a nyilvánosság elé tárjuk, ne féljünk semmitől, s ne kápráztasson el bennünket egy-egy külföldi út.”
József Károly, a Népsport munkatársa folytatta: „Az előbb az elvtársak mosolyogtak azon, amikor Máté elvtárs azt a vicces megjegyzést fűzte Lukács elvtárshoz, hogy kisgyermeke van. Elvtársak, Lukács elvtársnak van egy gyereke, de ő a Szabad Ifjúsághoz tartozik. Nekünk esetleg ugyancsak van gyerekünk, több is, és a Népsporthoz tartozunk. Tehát ami a Feleki, Pető kettőst érhette, az bennünket is érhet. Annál is inkább, mert én például sokkal gyengébb káder vagyok, mint Feleki László, s ha az OTSB ezt a luxust a mai káderhiányos világban megengedte magának, akkor mi várhat a Népsport szürkébb munkatársaira abban az esetben, ha nem úgy táncolnak, ahogy azt az OTSB vezetősége megköveteli. […] Vegyék tudomásul az elvtársak, hogy a Népsport szerkesztőségébe ügyesen visszahozták a félelemmel teli életet.”
József Károly visszatért a sporterkölcsre és kijelentette, hogy szerinte ez a szó már mélyponton van. Példának a magyar–svájci mérkőzést hozta fel (október 10-én játszották Budapesten; 94 ezer néző előtt 3:0-ra nyert a magyar csapat), amelyet a „nép” csak így aposztrofál: „az óragyártók játszottak az óracsempészekkel”. Egy másik példa arról szólt, hogy a párt vezető tagjainak egyike, egy magas katonai rangot viselő elvtárs (a neve nem hangzott el) bement a Honvéd öltözőjébe, és ott olyat mondott, ami nem tetszett a csapat kapitányának. Amikor a játékost figyelmeztették, hogy illetlenül viselkedett, a következő megjegyzést fűzte hozzá: „Puskás Öcsi – merthogy róla volt szó – csak egy van, altábornagy viszont elég sok Magyarországon…” Nota bene: az eset következmény nélkül maradt, függetlenül attól, hogy a balösszekötőnek igaza volt…
Folytatjuk
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
